Szászi Zoltán: Mese egy városról

Szászi Zoltán: Mese egy városról

Kerosin felvétele

A dísztábla

A hónap dolgozója V. Mariska, málházó, csomagfelelős lett. Ez a mese villant be Árnyasinak. Mikor is történt ez? Ennek az állomásnak a legfurább esete volt ez egykor. Hónap dolgozója! Mi is az? Na, ugye? Mintha még most is az a régi idő lenne. Ő, akkor nyári munkán, a postán dolgozott. Diákként. Már figyelt. Tanulta a világot. Naponta járt ki a postavonathoz. Postavagonhoz. Mozdony után az első csatolt ez, félig szolgálati, félig postavagon. Hajnalban a Zólyom és Kassa felé indított gyorsvonatokhoz. Délben a Pozsonyba menőhöz. A Szergej nevű dízelmozdony édeskés koromillata most is az orrában van. A morajlása a fejében. Egy mozdulat, és nincs se múlt, se ma. Se holnap. Tán egyszerűbb lett volna minden. Mégsem merte megtenni. Most és itt valóban átgurul az állomáson egy ilyen Szergej. Jó kopott, vedlik oldalán a szovjet veres szín. Igen, így hívták ezt a lilába hajló színt, szovjet veres. Ritkák már a Szergejek. Ugyanúgy, mint azok a fura, magyar vasútnál szolgáló gépek. Egyszer átküldtek egy ilyen fura Nohab mozdonyt a magyarok. Svéd gyártmány talán? Az alá esni mégis más lett volna, de ez se sikerült! Bumfordi egy gép volt, mégis kecses. Csak nézte, és szédült a formáktól, mert a Nohab olyan volt, mint egy női mell. Egyes vasutasok szerint persze. Árnyasi tanult akkoriban. Sokat tanult. Vagy háromszáz település postai irányítószámát is megtanulta. Megragadt valahogy! Magától megragad az ilyesmi. Nevek, számok, helyek. Képek. Helyzetek. Arcok. Mint például a Mariskáé. Olyan húsz lehetett akkoriban az a nő. Tizenöt meg ő, a kis gimnazista, így hívta őt a Mari. Aki a hónap dolgozója lett, a málházó adminisztrátora, s ez lett vasútországban a legnagyobb meglepetés. A Maris. A sedre Maris. Pontatlan Maris. Hanyag Maris. Koca Maris. Lüke Maris. Flúgos Maris. Ahány mozdony vagy vonatvezető, annyi beceneve lett Marisnak, mindegyik a maga tapasztalatát vitte bele a becenévbe. Naponta két reklamációval dolgozott, de mégis a Maris lett a hónap dolgozója. Ki a fene érti ezt, kérdezték is egymástól mind. Sokat térdepelhetett. Így mondták az irigyek. Talán ő a legtöbbet. De tényleg sokat is térdepelt! Csak így tudta a padlót felmosni, ami szintén a málházóban dolgozó munkatöltetébe tartozott. Hogy az irigyek másképpen értették a térdepelést? Az ifjú Árnyasi ezt még nem értette akkoriban. Azt viszont látta, hogy Irén, a málházó másik alkalmazottja – aki ugyan még Marisnál is lustább volt, meg kövérebb, és még tíz évvel öregebb is, de mégis mindig, mindenben pontos – nagyon felkapta a vizet erre a hónap dolgozója kitüntetésre. Irtózatosan csúnya volt Irén. Mindehhez még bigottan vallásos is. Ő bezzeg nem térdepelt fent az emeleten, a nagyirodában, és ő bezzeg állva mosta a padlót, egy hosszú, szálkás nyelű partvisra szürke géprongyot tekerve. Az állomásfőnök előtt sem állt viszont soha raporton hiba vagy reklamáció miatt. A nagy irodába be sem jutott. Oda soha. Tehát nem is térdepelhetett ott. Az Irén, az csak a templomban tett ilyet. Nem tudta szegény, vagy inkább nem akarta tudni, hogy ott nem fizetnek olyan bőkezűen a térdízület alkalmi terheléséért, mint az állomásfőnöki irodában. Persze, csak ha igaz a pletyka! Egyhavi bérhez harminc százalék prémiumot. Persze mindez csak az irigyek szerint! Az legalább hatszáz koronát tett ki, micsoda jó kis pénz volt az akkoriban! Egy jó pár cipőt lehetett belőle venni. Még maradt is egy pici apró. Két üveg griotka ára. Az egy kedvelt cseresznye- vagy inkább meggylikőrfajta volt. Arra is elég volt még. Azt vette a Maris a májusi fizetésből akkor. Az állomáson a málházó előtt egy hatalmas cseresznyefa állt. Ma már nyoma sincs. Emlékszik valaki még rá? Talán a Bébi, a zsákáthelyezési szakmunkás, magyarul tróger, emlékezhetne. Akkor halt meg a felesége, mikor kivágták a fát. Méhen kívüli terhesség, elvérzés. Ronda ügy. Bébi attól a perctől lett nem e világi. Démonjai lettek. De ez más történet, hagyjuk ezt. Szóval a Mariska. Megérte neki a térdepelést? Neki, a kis gimnazistának! Mindenki megnyugodhat, be nem váltott ígéret ez! Már alkalom se igen lesz rá, meg hely se. A málházó üres, de hát ki ad fel mostanában csomagot az állomáson? Postavagon sincs már. A váltók automatikusak, a jelzőket nem kell kézzel állítani. Tényleg, az Irénnel mi lett? Nem tudni, de arra határozottan emlékszik, a hónap dolgozója eset után Irén felmondott a vasútnál, és elment a fővárosba, valami aggok házába ápolónak. Hogy apáca lett-e? Lehet! Mindig arról álmodott. Amúgy meg ez egy durva és buta sztereotípia. Hogy csak a csúnya és kövérkés vénlányok mennek apácának. Erre Árnyasinak saját bizonyítéka van. Egyszer régen egy nem túl fontos ügy miatt Pozsonyba utazott, és nyár volt meg rohadt meleg, amikor egy csodálatos lány ült le vele szemben a gyorsvonat fülkéjébe. Máig előtte van a képe, meg sem kell magát különösebben erőltetnie, ha fel akarja idézni. Karcsú, vörösesszőke hajú, porcelánfehér bőrű, azúrkék szemű, olyan hosszú szempillák takarták a kékséget, hogy egy ökörszem elfért volna rajta. A lánynak egész úton, azaz bő hat órán át a kezében pergett az olvasója. Három év noviciátus után az örök eskü letételére, végleges beosztására utazott. Soha nem fogja azt a lányt elfelejteni. A szempillák, amelyeket megpróbált megcsókolni az alagútban. Egy szemrehányó szót sem kapott, csak a két kis fehér kéz az alagúti kísérlet után elrakta az olvasót, és az ő kezét fogta végig. Megszakadt a szíve, mire odaértek a fővárosba. Soha nem látta többé azt a lányt. Az ő arcát rakják össze az emlékezések mindig a legélesebben. Szóval félre a sztereotípiákkal! Nem biztos, hogy minden apáca csúnya és kövér. De maradjunk csak még Marisnál. Hogy mennyire szeretett kézihajtányozni! Csak itt az állomás belterületén, le a kettes váltóig, az iparvágányok felé, meg vissza fel, a magtárak leágazásához, ami szemben van az állomásépülettel. Az állomásfőnök kézihajtányára ki emlékezhet itt? Amit ott garázsoztak be a málházó mellett. Az is elment. Hajlongás fel és le. Haladás. Előre! Így kellett köszönni is, így, hogy: Előre! A hajtányon a kézimunka. Mert haladni kellett! Előre a szocializmus útján, a kommunizmus építése felé. Ilyen jelszavak lógtak az állomáson, meg akkoriban mindenfelé. Komoly meló az! Kézihajtányon kimenni a lerobbant mozdonyhoz, vinni egy alkatrészt meg szerelőt. Hogy három óra késéssel újra elindulhasson a sebesvonat Kassa felé. Míg meg nem halsz, hajtasz, így mondták a pályamunkások. Más azt tudta, hogyan kell okosan hajtani, meg azt is, hogy a Maris ösztönösen jól kézimunkázott. A polcokon látszott ennek nyoma, a nagyirodában, meg a málházóban is. Tenyérnyi fehér horgolt terítőcskék. Így szaporodtak ezek a fehér foltok az egész állomáson. Az állomásfőnök tragikus végéig. Annak máig nem tudni, mi volt az oka pontosan. Egy dolog tény. Meghalt a főnök az utolsó szolgálati napján. Még elegánsan, díszegyenruhában kiengedte a pozsonyi gyorsot. Pont délben. 59 éves és háromszázhatvannégy napos volt a főnök. Május végén volt ez. Biztosan emlékszik erre Árnyasi, hogy már a rendszerváltás utáni esetről van szó. Akkoriban már csökkenő volt a forgalom, magánosítás fenyegetett, meg elbocsátások, két héttel korábban egy súlyosabbnak mondható baleset is történt, jelentős anyagi kárral. Az itteni állomáson, ahol soha korábban ilyen nem. Ezek micsoda terhek voltak egy kisállomásnak, egy kisállomás főnökének! Még ha nem is volt közvetlenül felelős, de a baleset akkor is megesett. Aztán az a hercehurca. A vádak. Mit csinált az irodájában szolgálati időn túl, főnök elvtárs úr? Aznap, tolatás idején már nem kellett volna bent lennie. Na, mit csinált? Állomásfőnök elvtárs úr, kérem! Mit csinált? Hogy rendezgette az iratait? Az emlékiratait írta? Kérem szépen, hát kicsoda maga, állomásfőnök elvtárs úr? Maga nem miniszter, aki fontos ember lenne. Emlékiratokat írt volna? Azt is! Titokban. Mariska is akkor volt szolgálati időben. Az a bolondos idő! Az az egybeesés. Meg az a flúgos és mihaszna és kissé lóképű Kálmán, a mindenhonnan elküldött váltókezelő, aki bele volt habarodva Mariskába. Teljes két hete, az áthelyezése óta. Mert mindig áthelyezték Kálmánt. Balhés egy manusz volt. Öntudatos dolgozó, de ha akart, se tudott rendesen melózni! Ez a Kálmán tudta, hogy valami zajlik az emeleten. Már az áthelyezése első percétől szerelmes volt a málházó lányba. Amikor rájött, hiába pályázik rá a pofázmánya miatt, hát úgy vélte, ennek oka nem az ő arcformája, hanem kizárólagosan csakis az állomásfőnök, akihez gyakran látta felsétálni a lányt. Bosszút forralt hát. Az egyik éjszakai tolatásnál direkt hagyott egy váltófelvágást. Két vagon ment ripityára másnap reggel. Tele színes televíziókkal. Két év börtön jár az ilyesmiért. Ez volt az állomás nyugalmának végét jelző, az első, úgynevezett súlyosabbnak mondható baleset. Ezen az állomáson korábban 48 évig nem történt semmi. Az utolsó esemény 1944 decemberére volt tehető. Az már komolyabb baleset volt. Egymásba futott két vonat. Félszáz halott eredménnyel, ami ma egy tö- megsír a temetőben. Hadiállapotok voltak. Az más! Változó idők vannak, kérem. Mindig ezt mondta az állomásfőnök elvtárs úr! Meg ezt is, hogy nem úgy van az, mint volt régen, nem az a nap van az égen, mert amikor még Ronald Reagan, másnap van már fent az égen, az anyjuk szemit, minek ittak már megint, kartársak, ki fogja így kipakolni a vagonokat? Szóval a Nap. Ez a mostani az ezer helyen lyukas ózonpajzson át égeti a szemet. Ez lett a veszte a főnöknek is. Napszemüveg nélkül sehova nem lett volna szabad mennie. Fel kellett volna tenni, akkor is, kedves állomásfőnök úr! Már akkor jelek. Komoly jelek. Utolsó szolgálati napon nem szabad felnézni az égbe, régi vasutas babona. Aztán meg nem szabad ránézni a málházóban a Mariskára. Aki éppen leöntötte magát virágöntözés közben. Az a látvány, ahogy rátapadt a vékony kis fehér szolgálati ingecske azokra a Nohab mozdonyokra emlékeztető halmokra! Nem kellett volna kinézni, drága főnök úr, aztán megszédülni a kerek formáktól és kizuhanni az emeleti főnöki iroda erkélyéről. Pont a tolató mozdony elé. Ilyet, kérem? Na de ilyet! Nem szabad ám, főnök úr! A kiváló dolgozók táblája rég megszűnt. Csuda! Hát ugye? Szép temetése volt, mozdonykürtök tíz percig, meg a vasutas fúvószenekar. Mariska meg nem is ment el a szertartásra. Másnap kilépett a vasúttól. Elveszett a szemek elől. Más város, más élet, más név is talán. Új szerelmek, új tragédiák. Csak a Nap! Az változott még égetőbbé azóta. Emlékszik még erre valaki? Akkoriban ez a dal volt divatban, talán a Bébi emlékezne rá végig. Hogy is van:

“Azok a szép napok,
csak arra gondolok.
A tánc, az ének véget sosem ér.
Az élet oly nehéz,
de győzni kell és kész!
Az ifjúság a jövőtől nem fél.”

Valami régi francia dal. Raskin Eugene a szerző. Harangozó Teri énekelte? Sokan énekelték. Azok a szép napok. Azok a régi szép napok! Volt még valami. Kedv. „Elmúlik, minden elmúlik, gyerekek, berozsdásodnak a kopoltyúik, és vége, hát gyorsan adjatok egy kis pénzt rumra” – igen, így mondta Zümike. Ez egy másik történet is lehetne. Szerette ezt a fura, állandóan a kopoltyúi rozsdásodásától félő figurát. Sokan ismerték őt. Legalább ő volt, tényleg volt valaki. A sok itteni senkihez képest! Szép napokat! Most meg valami appok vannak arra, hogy kitalálják, milyen a hangulatod! Miért mindig az jó neki, ami régi? Miért az bukik fel? A régi jó málházó. Kisablak mögött a vaskályhás iroda, a vasszekrény, a lejtős kisasztal, két vaslábú szék, bakelit telefon, még az a régi, a tekerős. Régi mozdonyok képe. Zománcozott táblák, ilyen feliratokkal: Kihajolni veszélyes! Ne használja a vonat vécéjét az állomáson! Vigyázat, magasfeszültség! – meg ehhez hasonlók. Most is vannak még ilyenek a pályaudvarokon néhol. Ezen a kisvárosin, ahová most éppen Árnyasi érkezett, itt még más is. Virágcserép például, benne fakó petúniákkal. Elballagni a régi málházó felé. Az épület áll, de már más a szerepe. Raktárszerű. benézett a törött ablakon. Vagonkerék alá rakandó vassaruk támasztják a falat. A kisebbik helyiségben fogas, kalaptartóval. Szolgálati esernyő váza. Szalaggal átkötött régi málhalevelek. Innen látható, hogy bárki bármit pontosan visszakereshetne, talán egészen 1968-ig. Kézzel írt szolgálati beosztások. Fura ilyet látni. Írni se szoktak már. Kézzel pláne nem. Aztán egy vaságy. Egykor még az éjféli gyorsról is szedtek le csomagot, málhát, küldeményt. Szóval ott az ágy, de abból csak a sodrony rozsdái maradtak. Hát ez volt az az ágy? Vagy mégsem? Akkor még régi élet volt. A Mariska lett volna a nagy adakozó kedvű, a vasutasok kedvence? Senki nem mesél erről. Ha így volt, Isten áldja! Isten éltesse továbbra is efféle tevékenységében! Vagy nyugodjon békében! Az is előfordulhat. Ha élne most, jobban mondva, ha él most, hatvanon túl lehet már. Talán. Vele soha nem heveredett le. Mindig kisfiúnak becézte a Mariska, és sokat mesélt neki. Az irodáról például. Hogy az üvegvitrinben kitüntetések vannak, a sarokban kis terepasztal, az állomásunkat másoló, meg két vén pálma is van ott, együtt kétszáz évesek, meg egy békebeli bőrdíványon ott ül a korábbi állomásfőnök kitömött macskája, a Mircella. Nagy szekrények vannak ott, azokban régi meg új szolgálati szabályzatok, a falon meg bekeretezve díszoklevél mása, valami világkiállításról, 1900-ból. Nagy vasszekrények is vannak ott. Hátuk mögött nagy, díszes keretes képek. Kicsit porosak, alkalmasint tán a légy is bepöttyözte némelyiket, de attól még a kép az kép marad. Szépen sorban Ferenc József, Lenin, Kun Béla, Masaryk, Horthy, Hitler, Beneš, Sztálin, Gottwald, Zápotocký, eldugva, Husák és Brezsnyev a falon. Utánuk még mennyiszer változik, változhat az aktuális pofalemez? Milliószor is, mert a pofák múlnak, de a vasút örök! Egyforma keretekben a pofák. Azonos méretek! Gyenge száz éven át felhalmozott képcsarnok! Óvatos duhaj volt mindig a helyi pályamester és az állomásfőnök. Gyűjtötték a pofalemezeket, megőrizték azokat, mert ugye, ki tudja, mikor mit kell elővenni megint. Mert ugye, azt a hülye is tudja, hogy a Vasút, így nagybetűvel, az mindig kell. Királynak és kommunistának egyformán. Háború és béke sincs vasút nélkül. Ezt mesélte nevetve Mariska neki. És ette a cseresznyét két marékkal. Balról cseresznye be, mag jobbra ki.

Befúj most a szél a málházóba. Ablaküveg? Ki tudja, mióta nincs a keretekben. Azokon hintázik a szél. Por van. Még a mozgó vonatból láthatók voltak. A zománcos táblák! Felugrani veszélyes, kihajolni veszélyes, ne használja a WC-t az állomáson, vigyázat vészfék, csak szükség esetén! Suhannak a fejében a feliratok. Szolgálati szabályzat. A kis szóbelin fújta, mert mindenkinek le kellett vizsgázni, aki az állomás szolgálati területére lépett. Postás kifutó nyári diákmunkásnak is. Kisujjból ment a biztonsági kérdéscsomag. A menetrend is. Hogy is volt? Egész nap hat pár személyvonat, plusz nyolc gyors, Prága Moszkva ellenpólusokkal. Még egy nemzetközi gyorsteher hajnalban, Kassa Pozsony, egy gyorsteher Zólyom Kassa közt, esti és reggeli manipulák. Az elosztó vonat, a döcögő öreg masinával. Hol tíz, hol harminc vagonnal. Egy sarus, egy fékező, egy kapcsoló ember. Egy gépész. A 720-as dízel meg a tolatókhoz volt rendelve. Ment minden. Mint a karikacsapás. Ezt sose értette senki. Hogy kell karikát csapni. De mindenki így mondta. Szóval rég volt. Múlik a tudása. Elmúlik, mint a dicsőségtábla. Bizony, már az sincs. Százvagonos teherszerelvény se. Az csak a szocialista munkaversenyben volt, anno. Úgy mesélték a vének, hogy még Sztálin alatt. Éjjel-nappal fűtötték a kis indóházat. Két 498-ashoz elég vízzel. Az micsoda egy elegáns mozdony volt! De rég nem jár. Semerre. Kivonva a forgalomból. Minden régen volt. Mi minden volt régen. Minek hajtogatni ezt a régen voltot? De miért ne? Volt akkor karton vonatjegy. Emlékszik rá. Lyukasztható. A napi dátumot ráütötte a jegykiadó. Csak úgy döngött az asztal. Volt. Ez is. Meg az is, hogy lyukasztott a kalauz. Sínbohócnak hívták a vasutast. Elment az idő. Nagyon el. Amikor még így dolgoztak. Lenne ma valaki vasutas? Mikor már nem kell annyi ember. Régen? Sok kellett. Emberhús tömte be a munka által ütött lyukat. Már nem. Ma már munka sincs. Az is igaz. Nem is kell. Az ember se kell. Embernek a munka se kell. Szóval régen lyukasztották a jegyet. Megváltoztak a régi idők, semmi se a régibb.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/2-es számában.

 

 

 

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.