Nagy Magdolna: Nászút; Vándor; Holdfény

Nászút

Holnap este veled megyek le a partra. Tobzódjanak a
hullámok, engem nem húz az ár. Karjaimmal csapdosok.
Nem lettem tánctanár. A régi kedvtelések hosszadalmasak.
Az idő vészesen rabol el tőlem képeket. Kagyló és napfény illata,
átsuhanó halak a bőrömön. Együtt mozdulunk a vízben.
Az emlékek a dagállyal sodornak a homokba. Benned hiszek,
magamban már nagyon késő. Hazafelé tartok. Megkettőződöm
az aszfalton. Strand után forró a beton. Lepakolom a könyveket,
teregetem a vizes fürdőruhákat. Szagosan dőlök be az ágyba.
Húzlak magamra, légy az enyém, mint egy szappanoperában.

Vándor

Madarak rebbentek szét, sün motozott a bokorban.
Sün vagy menyét? A mi állatunk, a mi kertünk.
Mától viszont enyém az egység. Te még mindig fekszel,
ütemesen vonaglik a tested. Másik nő ütemére ver a
szíved. Én is egy másik asszony vagyok. Nem a tied.
Még a magamé sem. A költöző madarak viszik híremet.

Holdfény

Kint hagytam a női létet. A nők fejkendősen néztek rám.
A kendőkben szelence volt. Gonoszul ágáltak rám.
Az egyik a miómáját őrizte. A másikban ciszta. Én is kaptam
a cafatokból, mert velük énekeltem minden este.
Kértem tőlük, vegyük ki, engedjük szabadjára.
Az anyag kerüljön vissza a térbe. Nem hallgattak meg.
A szavakban csak én hittem. Testem magam mostam ki.
Egyedül mentem a kútra. Reggel és este. Kilenc éven át.
Aztán gyöngyöket szórtam az útra. A szomszéd
sem értette, mit téblábolok reggelente és a lenyugvó
napban miért haladok előre és hátra a kertben.
A fűzfánál szellő motozott, körbetekerte meztelen
testem. A vöröset a holdfény sugarai temették a földbe.