Pénzes Tímea: az oviablakban; mindenfelé és egymásba

az oviablakban

az oviablakban integetek,
arcom visszatükröződik
kislányom ablakarcában,
hol az én, hol az ő vonásai
elmosódottabbak, erőteljesebbek,
tükörképünket nap és árnyék simogatja,
élesíti és tompítja,
mozdítja jobbra-balra,
előre-hátra hintáztatja
az időben.

egyre több arc villan fel
és állandósul kettőnk arcában.

hol én leszek kicsi, hol ő nagy,
így váltakozunk az örökkévalóságig.

közben kisfiam a másik ablakban
fürdik apja arcában.

majd összemosódunk mind,
közelről és távolból integetők:
ismert és ismeretlen anyák és apák hosszú sora
bukkan fel, tünedezik el
egybeolvadó részleteinkben.

mindenfelé és egymásba

gyere, keveredjünk össze,
kezdik egymást ölelgetni,
birkóznak és gabalyodnak,
testet-lelket barangolnak,
firkálják egymást érzésekkel, tollal,
összekapcsolódnak szavakkal, zsinórral,
összerakosgatják egymást belőlünk, egymásból,
képzelt és igaz kalandos világból.

összebújva alszanak,
mert összefüggnek, összetartoznak,
mint egy összetett szó,
mint héjában két mogyoró.

de nemcsak összetartanak,
kétfelé is matatnak,
tapogatnak, nyaldosnak,
kúsznak, másznak, kaptatnak
székre, fára, ablakba,
legmagasabb játszótéri játékra,
de fent is, lent is
összeakadtak.

mennyire féltem én a széttől,
kaméleonszemre vágytam,
de elég volt két éber anyaszem,
és őseink, angyalaink óvó tekintete.