Horváth Márk és Lovász Ádám: Juhász Ferenc leendései

Tanulmány

Bevezetés

Tanulmányunkban Juhász Ferenc lírájának egy sajátos interpretációjára vállalkozunk Henri Bergson, valamint Gilles Deleuze és Félix Guattari ontológiáján keresztül. Értelmezésünkben mindenekelőtt a különböző leendésekre kívánunk összpontosítani, kiváltképpen a változás szerepére Juhász világlátásában. Rögzített, monász-szerűen elkülönülő létezők helyett az említett gondolkodók a létezők folyamatszerűségére hívják fel a figyelmet. Rögzített, egymástól elkülöníthető dolgok helyett a valóság leendésekből, folyamokból és processzusokból alkotódik. A Juhász által felsorolt számos leendés-forma értelmezésén keresztül kívánjuk rekonstruálni Juhász különleges, intenzív világlátását. Juhász mindenekelőtt a mozgást helyezi középpontba. Ennek legérdekesebb eszköze a felsorolás művelete. Nála az elrendeződésként azonosított test például mozgásnyalábokra szeletelődik szét, az alany sem egyéb, mint mozgások egyvelege. Miképpen Juhász a Fájdalomüveg (1987) című versében fogalmaz, a test „puha vonalak, huzalok, drótok, spárgák, göbök, csomók, golyók, szálkák, lécdarabok, gombok, rudak, töviságak, kések, csalánlevelek, süppedt száraz lázak üvegrácsrendszere”, annak érzetei pedig megannyi „fájdalomkévéből” és „apadás-kocsonyaszilánkból” képződnek. Juhász leendései felmutatják számunkra a valóság sokrétűségét, a fejnélküli univerzum heterogenitásának titkát. Csak mozgások vannak.

A Juhász probléma: ábrázolni az ábrázolhatatlant

Mi a leendés? Ez a kérdés szorosan összekapcsolható egy, ezzel rokonértelmű kérdéssel, nevezetesen: mi a Juhász-probléma? Tanulmányunk tárgyát egy kettős rákérdezés képezi. Arra vagyunk kíváncsiak jelen keretek között, hogy miképpen reprezentálható az, ami meghaladja a reprezentációt. A világ mozgásai ugyanis mindig többek, mint a róluk szóló észleletek. Valóságtartalmuk egyenesen arányos a megismerhetetlenségükkel. Amennyiben a megismerés tárgyaként objektiválódik valami, úgy veszít a szabadságából, mozgási képessége csorbul. Már Henri Bergson figyelmeztet arra, hogy az instrumentális szemlélet, ami a természettudományi világképben teljesedik ki, a valóságról csupán pillanatfelvétel- szerű kivonatokat képes készíteni. Amennyiben értelmi módon közelítünk a világhoz, alakulásainak „határtalan sokaságát” mesterségesen felbontjuk pillanatfelvételekre. Ezzel a módszerrel az a probléma, hogy – noha lehetővé teszi a dolgok praktikus alkalmazhatóságát és megkönnyíti a közvetlen környezetünkhöz való adaptálódást – mégsem nyújt kielégítő megismerést. Vagyis a valóság folyásának rögzített képekké vagy absztrakt modellekké való felbontása sohasem fog eljuttatni bennünket a valóság bensőséges mozgásaiba: „vég nélkül újrakezdem, és vég nélkül rakok felvételt felvétel mellé anélkül, hogy valami egyebet kapnék.”1 A valóság szüntelen mozgékonyság volna, ami önmagában ábrázolhatatlan.

Ez a reprezentáció problémája: miképpen tudunk számot vetni a valóság dinamikus jellegével, annak reprezentálhatatlanságával együtt? Másképpen szólva, miképpen reprezentálható a valóság reprezentálhatatlansága? A modell, a szimuláció sohasem adja vissza az önmagában létező valóság áramát. Ha rajzolunk vagy elménkben vonal-sokaságokat idézünk meg, „ezek az áramláson felvett pontok, de sohasem az áramlás maga” az, ami ily módon megjelenik számunkra.2 Amikor ábrázolunk, mondjuk egy vonallal, egy múltbéli mozgást, vagy felbontjuk azt pontok végtelen tömegére, sohasem kapjuk vissza a mozgást. „A mozgó soha sincs valóságosan egyik pontban sem”,3 figyelmeztet bennünket Bergson. Megvilágító erejű hasonlattal élve, a reprezentáció úgy viszonyul a valósághoz, mint a hömpölygő folyó fölé épített híd: ívei mindig más irányt vesznek a folyóhoz képest.4 Akkor is így marad ez, ha éppenséggel folyómintázatokat rajzolunk a híd pilléreire, vagy a szerkezetéből egy őrült posztmodern építész száműz minden derékszöget, mondván hogy ő kizárólag az áramláshoz illeszkedő építményeket tervez.

Létezik-e másmilyen megismerési mód a mozgóképes megismerésen kívül? Szabolcsi Miklós A Juhász-probléma című cikkében a juhászi életmű központi kérdését etikai szempontból közelíti meg. Számára az a legfontosabb, hogy a Halállal szemben miképpen affirmálható az Élet, „a maga végtelen tenyészetében, szaporodásában, osztódásában.”5 De valóban ily egyszerűen intézhető el a juhászi lírai projekt lényege? Csupán vitalizmusról van szó, amikor tenyészetről, burjánzásról és áramlásról beszélünk? Jelen tanulmány keretén belül a Juhász-probléma azonosítására vállalkozunk. Tézisünk egyszerű: Juhász Ferenc lírája egy végtelenül összetett válaszadási kísérlet a következő episztemológiai kérdésre: hogyan ábrázolható a leendés önmagában, annak minden ábrázolhatatlan sokértelműségével együtt? Milyen nyelv az, amely képes megnyitni önmagát a leendések burjánzása előtt?

Tézisünket az életmű érett szakaszának reprezentatív munkájából, A csörgőkígyó hőszeme (1987) című műből szedett példákon keresztül kívánjuk alátámasztani. Ám mielőtt rátérnénk maguknak a verseknek az elemzésére és értelmezésére, szükséges némi fogalmi kitérőt tennünk. Mielőtt feltárhatnánk Juhász leendéseit, szükséges tisztáznunk a leendés fogalmát, valamint azt is, miképpen függ össze leendés és leírás. A leendés Gilles Deleuze és Félix Guattari lételméletének központi fogalmát képezi. A valóság – nézetük szerint – folyamatos áramlásban van. A látszólag rögzült, egymástól lehatárolható, kategóriákba sorolható létezők alatt „tiszta intenzitások” húzódnak, amelyek megelőznek „minden formát és minőséget.”6 Amikor az öntudatunk megbomlik, énségi-érzésünk megreped, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kihullottunk a valóságból, hogy valamiképpen csorbát szenvedett a valóságérzetünk. Ezzel az előítélettel szemben Deleuze és Guattari szerint az intenzív élményeket előállító határélmények – beleértve az őrületet, hallucinációkat, de a művészi kreativitást is – hozzáférést biztosítanak számunkra az áramlás tiszta intenzitásaihoz. A valóság áramlása tőlünk független: mindegy mit csinálunk, a világ mozgásai mindig folytatódnak, a valóság egyenértékű „a valóság leendésével”.7 Egybecseng ez a nézet Bergson azon kitételével, mely szerint egyedül az intuíció útján érhető el a mozgás tényleges, átfogó észlelése.8 Deleuze és Guattari felfogásában a valóság nem más, mint alakulások, folyamatok heterogén összessége. Sokat sejtető módon a leendés lehet éppenséggel illuzórikus, hallucinációk vagy paranoiák terméke is. A teremtő erőként funkcionáló libidó éppúgy kitermelhet tudattalan formákat, „civilizációkat, fajokat, kontinenseket”, elfojtásokat és kizárásokat, mint teremtő mozzanatokat, új életjelenségeket vagy kultúrákat.9 Egyetlen előre rögzített előjelnek sem feleltethető meg a leendés: lehet bármi, annak az ellenkezője, vagy a nagy semmi is.

Juhász vonatkozásában is érdekes a leendés eredendően kontextuális szerkezete. Egyetlen áramlás sem képez önmagában álló, teljesen körülhatárolt egységet. Az áramlás jellegét az adja, milyen elrendeződésbe kapcsolódik bele. Mindaz, ami van, „kombinált formáció”, írja Deleuze és Guattari, ami „darabokból, egymással keveredő kódokból és fluxusokból”10 építkezik. Ezek az egymással promiszkuózus módon keveredő áramok képezik a létezők életének bensőséges leendését. Mintha csak Juhász lírájának egy jellemzését olvastuk volna az imént! Aligha véletlen az, ahogyan Tandori Dezső zseniális módon rámutat a juhászi módszer lényegi elemére, az elemek között fellépő keveredésre: „a felsorolások, a fogalom-kibontások sosem önmagukban állnak, hanem szerves, a verset továbblendítő, másutt visszacsatolást biztosító egészben.”11 Mint látni fogjuk, Juhász leendései a Tandori által azonosított „sorjáztatás” műveletén keresztül adódnak.12 A leendés problémája máris rámutat egy vele szoros rokonságban álló dilemmára, nevezetesen a heterogenitás kifejezhetőségének problémájára. Mindig fogalmakon keresztül közelítünk a leendések világához, a hömpölygő folyamhoz fogalmi munka révén nyerünk valamilyen hozzáférést. Intuíciót alkotni annyi, mint csatlakozni az áramhoz. De amennyiben az áramlásokról magukról kívánunk értekezni, úgy saját fogalomhasználatunkat is cseppfolyósítanunk kell, sőt, a fogalmi gondolkodás elhagyása nélkülözhetetlennek tűnik. A folyamatfilozófia szakítást jelent a fogalmakban való gondolkodással. Eszméletünk cseppfolyósítását igényli az áramhoz való intuitív csatlakozás. Az intuícióban felismerjük a változás elsőbbségét: „ez a valóság mozgékonyság. Nincsenek kész dolgok, hanem csak készülő dolgok, nincsenek fennmaradó állapotok, hanem csak változó állapotok.”13 Ennyiben a változás önmagában való folyékonyságára nyitó folyamatfilozófia és Juhász célkitűzése azonos irányba mutatnak. A leendésre figyelmessé válni annyi, mint belátni, hogy minden egyes fogalom „szükségképpen további, más összetételű fogalmakra ágazik szét, ám ezek is ugyanannak a síknak a tartományait alkotják, egymással összekapcsolható problémákra válaszolnak, és egy közös teremtés részei.”14 Ennélfogva a fogalom is egy áram a sok közül, nem élvez elsőbbséget a többi folyammal szemben.

Azt kell bebizonyítanunk a magunk olvasatával, hogy a mozgékonyságot előtérbe helyező filozófia és Juhász lírája ugyanazon a problémasíkon mozog. Vagyis, a maguk eltérő módszereivel ugyan, de azonos kérdést kutatnak: mi a leendés, és miképpen reprezentálható annak reprezentálhatatlansága? Szabolcsi árnyalja a tisztán vitalista olvasatot, amikor akképpen fogalmaz, hogy Juhász „a nemi közösülés, sőt emésztés képeinek halmozásával is az Élet győzelmét, erejét, sokszínűségét akarja sugallni” ugyan, de mindez „már inkább visszataszít, és romlás és romlandóság összképét növeli.”15 Valóban ennyire önellentmondásos projekt lenne a létezők mint önmagában való leendések reprezentációja? Nem úgy tűnik, mintha ez önellentmondó vállalkozás volna. Ha Deleuze és Guattari útmutatását vesszük alapul, látnunk kell, hogy a leendések egyetlen rögzíthető előjellel sem rendelkeznek. Szükségképpen van ez így. A leendés egyenértékű a termeléssel, termékenységgel, tenyészettel, de minden tenyészetbe belefoglaltatik némi enyészet is. A születés elkerülhetetlenül implikálja a pusztulást. Amikor életaffirmáló szerzőkként olvassuk akár Deleuze és Guattari-t, akár Juhászt, ezáltal az egyoldalúság csapdájába esünk. Megint a pillanatfelvétel-szerű gondolkodás kelepcéjébe kerültünk! Csupán a vidám, apollóni oldalt ábrázoló képeket kívánjuk látni, a teljesség hömpölygése pedig kisiklik a kezeink közül. Márpedig lehetetlen az alakulást a napfényes aspektusnál megállítani. Annak, aki a leendéshez kíván csatlakozni, szükséges számolnia azzal is, hogy a folyó elkerülhetetlen módon kellemetlen részleteket, undorító és szennyes mozzanatokat is oda fog sodorni az irányába. Mint Deleuze és Guattari fogalmaz, „még a halál, a büntetés és a kínzás is vágy tárgyát képezi, és a termelés pillanatainak tekinthetőek.” 16 A negativitás megannyi formájára is vágyakozhatunk. Juhász lírája bővelkedik, mondhatni hemzseg, a halál, felbomlás, sőt a büntetés képeitől is. Aligha lehet ez másképp, mivel a létezés költészetéről beszélünk, a teljesség lírájáról. Vonzás és taszítás híján sehogy sem tudnánk elképzelni bármilyen változást. A tiszta intenzitások ugyanis „két megelőző erőből, a taszítás és vonzásból, valamint ezek oppozíciójából” 17 származnak. Jól figyeljük meg, mely erőnek tulajdonít itt a szerzőpáros elsőbbséget! A napfényes apollóni oldal helyett a dionüszoszi az elsődleges, a taszítás, a káosz, a terror, az őrület, egyszóval: a rossz. Teremtésről, az intenzitások elszabadulásáról csak azután beszélhetünk, miután fellép taszítás és vonzás játéka. A zéró-intenzitáshoz, az abszolút nulla mozdulatlanságához képest természetesen még a taszítás is lehet relatív értelemben pozitív, de ez csak még inkább alátámasztja azon gyanúnkat, mely szerint a teljesség leírása csonka maradna a negativitás elismerése híján.

A fejnélküli kozmosz víziója

Minden új fogalomnak kapcsolódnia kell „a saját problémáinkhoz, saját élettörténetünkhöz, és mindenekelőtt, saját változásainkhoz”18 – figyelmeztet Deleuze és Guattari. Máskülönben, ha a fogalom csupán önmagában reked, úgy nem lesz képes kibontani a benne szunnyadó hatóképességeket. Lehetséges olyan fogalom, amely teremtő energiával bír, azaz több, mint puszta absztrakció. Kulcsár Szabó Ernő A csörgőkígyó hőszemében kapcsán azonosítani vél egyfajta „vonatkozásnélküliséget.” 19 Ez alapján könnyen az a benyomásunk adódhat, hogy a juhászi projekt az 1980-as évek második felére a fogalmi kifulladás állapotába került. Ha egy fogalom ugyanis képtelennek bizonyul a valamely immanenciasíkra történő leszállásra, képtelen hozzákapcsolódni élő problémákhoz vagy más fogalmakhoz. Csak annyiban válik teremtővé egy fogalom, amennyiben élő kapcsolatot ápol valamely folyammal vagy folyamszerű tartammal. Kiállják- e a fogalom életképességének próbáját A csörgőkígyó hőszemében olvasható versek? Aiszkhülosz egyik színdarabjának tanulsága szerint Orfeuszt féltékenységében tépette darabokra Dionüszosz, amikor őhelyette a legendás zenész a Naphoz imádkozott.20 A taszítás féltékeny erő, amely nem tűri, ha figyelmen kívül hagyjuk a jelenlétét. Juhász lírájának próbáját az fogja eldönteni, milyen viszonyt képesek az általa alkalmazott fogalmak fenntartani a viszállyal. Képesek- e ápolni a kapcsolataikat a viszály eredendő jellegével, vagy beadják derekukat a Nap hódolatának, és Orfeuszhoz hasonlóan a fényhez és a rendhez imádkoznak? Erre vonatkozóan – a dionüszoszi lelkületről, a kezdet káoszára való kozmogóniai érzékenységről – számos részlet tanúskodik. Így a következő gazdagságára hívnánk fel a figyelmet, mely Az üzenet reggele című versből származik: „Jaj, Anyagtalan Árnyék: Legvégső Magány! A kezdet-összefüggés-viszály megvalósulás-árnya!”21 Jól látható, hogy itt a kezdet eleve sokértelműségként tételeződik. Minden anyagi leendésformát megelőz az anyagtalan árnyék mint eredendő zérus. Ott rejlik a viszály lehetősége már a kezdetben mint összefüggéstelenségben. A kezdet több, mint anyai vagy atyai elv: előjelek nélküli semmi, aszexuális megvalósítatlanság, mely szüntelenül beárnyékolja a létezők folyamait. A teremtés előtt már ott van a negativitás. Juhászt aligha bélyegezhetjük meg a viszály cserbenhagyásával, holmi orfeuszi árulással. Ő hűséges marad Dionüszoszhoz, aki az üresség hírnöke, a minden leendést megelőző eredendő, minőségi értelemben is első viszály szimbóluma. Nem Istenhez szólnak Juhász imái, hanem az Istenen túli teljességhez, mely csakis üresség lehet: „Jaj, Menzesz-űr! Jaj, Szűzhártya-éj! Ti Menstruáló Csillagok!”22 Menstruáló fekete üresség, ez az imádat tárgya, a viszály, mely megelőzi a vonzalmat.

A Dionüszosz általi széttépetés sorsa vár mindazon fogalmakra, amelyek nem bizonyulnak kellően erősnek a leendés teljességének kibontására. Egy rendszer működése távolról sem kizárólag a harmónián alapul. Deleuze és Guattari arra emlékeztetnek bennünket, hogy a gépezetek, legyen szó társadalmakról, elő szervezetekről vagy éppenséggel művészeti elrendeződésekről is, „azokból az ellentmondásokból táplálkoznak, amelyeket előidéznek, azokból a válságokból, amelyeket kiprovokálnak, azokból az aggodalmakból, amelyeket táplálnak, és azokból az infernális műveletekből, amelyeket regenerálnak.”23 Juhász lírájának bámulatos élet- és szaporodóképességét mi sem mutatja jobban, mint a folyamatos ellentmondások kitermelése és azok visszacsatornázása a termelési folyamat önhiszterizálásába. Sajátos keveredés jön létre a leendések különböző szintjei között. Tandorival egybehangzóan Juhásznál felfigyelhetünk egyfajta „hirtelen egymásmellettiségre”, amely egymástól első pillantásra teljesen különböző regisztereket és létszinteket kapcsol egybe.24 Zavar vagy megakadás helyett az ellentmondások további energiát szolgáltatnak, a makro- és mikrorészek egymást kölcsönösen megtermékenyítve további részleteződéseknek adnak lehetőséget. Egymással akár fel is cserélődhetnek a leendések; ami a hétköznapi értelem alapján taszító kéne legyen, éppenséggel vonzerővel is felruházódhat. Pontosan ez megy végbe az egyik legexplicitebb újszövetségi történetre, a Keresztelő Szent János levágott fejére való utalásban is a Világtavasz című műben: „Bal térdemen Keresztelő Szent János levágott feje, mint vak piros mélytengeri szegfű. Piros enyv szálas és nyúlós lebenyei csúsztak harangként a földre, a viasz nyélgyomor nyakcsonk feketén alvadó vérszoknyát csurgatott lassan.”25 A Szépművészeti Múzeumban állunk Lucas Cranach híres festménye, a Salome Keresztelő Szent János fejével előtt. A vöröslő nyakcsonk megkapó látványa emlékeztet bennünket a nyáron kinyíló pipacsokra. Már átesett a szent a mártíromságon, a fejnélküliség misztériumát már látjuk, annak teljességében. De az asszociációk önelőállítása egy pillanatig sem maradhat alább. Nemcsak életigenlő termelési módok képzelhetőek el: ha Keresztelő Szent János dicsőséget termelt a maga Istenének, úgy Salome is termelő, egy haláltermelő gépezet, amely a mártírgyártásra szakosodik. Arra tanít bennünket Juhász, a leendések prófétájaként, hogy lássuk meg a termelést a pusztításban. A halál képében benne rejlik az új élet, de fordítva is, a vonzerőben is megtalálhatjuk éppenséggel a pusztulást is.

Egyetlen leendés sem tartalmazhat tisztán pozitív aspektusokat. Mindig működésben van a taszítás a vonzások belsejében is. Ez könnyen vezethet kiábránduláshoz, a kötet letételéhez, Juhász cserbenhagyásához, vidámabb témákkal való foglalatoskodáshoz. A vágy gépezete „halálhordozó elemeket” is tartalmaz, amelyek a vágy kioltását is eredményezhetik.26 Mindegyik leendés vonatkozásban áll más leendésekkel is. Ha a „mélytengeri szegfű” összekapcsolódik Keresztelő Szent János nyakcsonkjával, úgy a fejnélküliség is hozzáilleszkedhet egy saját kozmológiai rendszerhez, sőt annak szimbólumaként is felfogható. Elvégre a Világtavasz A csörgőkígyó hőszeme elején foglal helyet. Ekkor még az olvasó hangulata a meghatározatlanság állapotában van. Feltéve, ha lineáris módon olvas – a hangulatok még csak éppenhogy formálódóban vannak eme stádiumban. A helyzet még nem annyira súlyos, hogy ne fordulhatnánk vissza. Minden olvasat maga dönti el, hogy a teljességnek milyen fokát kívánja elérni. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a virágnevekkel való játék is egy munkaeszköz, amely a „mikrorészekig” való széttagolást hivatott elősegíteni.27 Képtelenség megálljt parancsolni a részleteződésnek, akkor sem, ha nagyon is jól tudjuk, hogy mindennek taszítás és vágytalanság lesz a vége. Egy kellemes részlet után máris következik valami meglepő, sőt egyenesen gyomorforgató, olyannyira, hogy már-már kellemessé válik. De a soron következő undorkeltő részletet máris kioltja a következő kellemes érzet-csomó. Kulcsár Szabó nagyon találó módon mutat rá arra, hogy A csörgőkígyó hőszeme során az olvasó szubjektum fokozatosan elveszíti védettségét, mivel elhasználódik „minden releváns összetevő”, amely a szubjektumot és annak életösszefüggését alkotná.28 Másképpen kifejezve, nem erőszakolhatóak vissza a – Deleuze és Guattari kifejezését kölcsönözve – „halálhordozó mozzanatok”, az életigenlő leendésekbe. Az írás halálával van dolgunk egy bizonyos tekintetben, mivel megmutatja számunkra az interferenciák és ellentmondások egyetemes jelenlétét. Egyetlen leendés sem mentes „az áramlások átfedésétől”, a leendések egymás maradványait is tartalmazzák, amelyek tanúskodnak „egy áramlás maradékának a másikban való fennmaradásáról.”29 Visszatérő eleme, sőt atmoszférája a juhászi poétikának a végtelenség-élmény. Juhász érzelmi úton kívánja érzékeltetni velünk az „öntudatlan létezés határtalan”30 voltát. Miért az érzelmi regiszteren keresztül közelít a létezők heterogenitásához Juhász? Az érzelmi regiszter magába foglalja mindazt, ami az „önaffektív hangoltságra” utal, illetve a folyamot mint „atmoszférikus érzést” jellemzi.31 Juhász esetében a végtelen élménye elkerülhetetlenül párosul a bensőségesség érzetével: mindig eleve objektumok belsejében vagyunk. Miképpen Jónás a cetbe, úgy a leendések folyamaiba vagyunk zárva. Amennyiben az írás szembesül a helyzet reménytelenségével – nyitott kérdés, mikor és miképpen sikerül ez a művelet –, úgy belülről kell felfakadnia. Deleuze és Guattari világosan fogalmaznak, amikor a pusztulást, így a saját megsemmisülését hozó írást a bensőségességgel, azaz az önaffekcióval hozzák összefüggésbe: „az írás halála végtelen, amennyiben belülről fakad, a belső felől érkezik.”32 Minden a szubjektum, minden a bensőségesség: ezt a mondatot nagyon könnyen félreérthetnénk, valamilyen idealista tudat vagy szubjektumfilozófiaként félreértelmezve. A szubjektum a mindenség, de nem másképpen, mint bármely egyéb leendés. Minden leendés, minden folyam részét képezi a mindenség hömpölygő, áradó folyamának. Juhász lírája a végtelenre nyitott érzékenység önaffektív gépezete, amely végtelenül újraírja önmagát. Juhász bensőséges önátérzésből táplálkozva, az ismétlések révén tanúskodik a létezés visszhangzó ürességéről.

A sorjáztatás mint kozmogóniai művelet

„Rácsok a szemgolyókban. Rácsok az eliramlóban. Rácsok az anyaghoz-ragadóban. Rácsok a teremtés nemzőszervein. Rácsok az eleven rácsban. Rácsok az elhullásban. Fölolvadó rácsok a halottban. Elolvadó rácsok a halottban” – szól a felsorolás Juhász Rácsok a remény-sivatagon-jában.33 A leendéseket mi magunk is a leendések belsejéből fürkészhetjük, nincsen egyetlen olyan isteni nézőpont, amely felől kívülállókként szemlélhetjük a folyamot. Az elevenség sokértelmű felhalmozódása mellett ott kísért a halál mint abszolút felolvadás lehetősége is. Egymással korrelációban áll élet és halál. Ha mindaz, ami mozog, élő, akkor egyetlen mozgás sem létezhet annak ellentettje nélkül. A menstruáló csillagok termékenysége mellett tételeznünk kell a zérus abszolút mozdulatlanságát is. Juhász pontosan ekképpen jár el. Az élő, érző test mellett, sőt saját testén belül is érzi Juhász a közeledő halál apályait és dagályait, miképpen belülről mossák szervezetét és minden élőt az éjszaka tengere felé. Minden folyó a tengerbe torkollik, minden hajóút a hajótörés felé sodródik. A látó szemgolyó ugyanúgy tartalmaz rácsokat, még ha meghatározottabbakat, körvonalazhatóbbakat, mint a halott, az egyetlen különbség azok kidolgozottságában rejlik. A halott már határozatlanabb, nehezebben tudjuk kiszedni belőle leendéseinek irányait és alakzatait. Mindenesetre semmivel sem indokoltabb a fény keresése, Apollón imádata, mint a sötétség iránti vonzalom, a Dionüszoszhoz való fohászkodás. Kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de minden leendést beárnyékol „a halálösztön egyetemes kiömlése.”34 Egyetlen leendés sem mentes a sebezhetőség gyanújától. Míg a bíróságon a bűnöst az ártatlanság vélelme illeti meg, addig a leendések világában a gyengeség vélelme a meghatározó: addig tartjuk fenn a gyengeség gyanúját, míg a leendés nem bizonyította be számunkra, mire is képes valójában. Juhász fogalmainak is át kell esniük az erőpróbán, ellenkező esetben nem állhatunk jót az alkalmazhatóságukat illetően. Az a kérdés, mennyire felelhet meg bármely művészi reprezentáció a leendések eredendően reprezentálhatatlan voltának. Időnként, amikor megnyílnak, a leendések új vágyfolyamokat engednek ki magukból, máskor pedig ezek az önmeghaladó mozgások újra rögzítődhetnek.35 Ilyenkor a leendésről való felvételek készítése ugyan lehetővé válik, de csupán egy származtatott, szinte redundáns mozgás képét nyerjük ki ezáltal. A Juhász-probléma gyökere egy episztemológiai feladatban érhető tetten: a leendések ábrázolása, méghozzá azok önmagukban való folyamszerűségének intuitív megőrzése mentén.

A lefejezett valóság heterogenitásának befogadására az antropocentrizmus meghaladására van szükség. A leendések dinamikus, erőteljes burjánzása hatja át Juhász líráját. Úgy lép túl az emberen ez az életmű, hogy a túllépés folyamatát különösen érzékletesen írja le. A cseppfolyós, nyúlékony valóság, a létszintek összekeveredése járja át A csörgőkígyó hőszeme verseit. Egyszerre érzünk eksztatikus kitörést, a deterritorializáció önmagunkból kivetkőztető felszabadító örömét, és ugyanebben a pillanatban megtapasztaljuk a transzgresszió cseppfolyós, ragadós, a temporalitást lelassító és elnyújtó sajátosságát is. Radikális ellentmondások során keresztül tárul fel előttünk – a világ dionüszoszi és apollóni kettősségén keresztül – a valóság egyetlen rögzített, statikus perspektívából sem befogadható heterogenitása. Tanulmányunk második felében elsősorban konkrét példákon keresztül kívánjuk bemutatni, hogyan tárják fel Juhász Ferenc leendései a valóság dinamikus heterogenitását. Rá kell mutatnunk, hogy az életmű e fontos kötete hogyan vezet el a leendések egyre szenvedélyesebb deterritorializációján át a nonhumanitás vagy a spekulatív poszthumanitás megtapasztalásához. Nem arról van szó, hogy egy előre rögzített teoretikus eszközt, vagy egy pontosan meghatározott filozófiai vagy ontológiai eszköztárat alkalmazna Juhász, hanem az önmeghaladás, a transzgresszió fokozásán keresztül ugyanaz kerül felszínre, amire már a kötet első versében is felfigyelhetünk: a lefejezett valóság leendéseinek korlátozhatatlan heterogenitása. A nonhumán valóság visszatéréséről van szó, hiszen a leendések önmagukban való folyamatszerűségének lírai ábrázolása nem egy teleologikus vagy racionális költői perspektíva megvalósítása, hanem valójában minden korlátozó jellegű perspektíva meghaladása a leendések sokrétűségének intuitív megőrzésén keresztül.

A Világtavasz című vers elején szereplő sárkánygyík leírásában egyből a valóság behatárolhatatlan sokrétűsége és finomhangoltsága tárul fel előttünk. Az egyszerre fenyegető és szeretetreméltó állatban végtelen és kibogozhatatlan ellentmondások sűrűsödtek össze, már-már szétfeszítve a gyík testét. Juhász lírájában folyamatosan áramlik a valóság, és szétrepeszti azon lényeket, formákat, individuációkat, amelyeken áthalad. Az „irdatlan őskolosszus gyíktest” mélyén minden minőséget és formát megelőző tiszta intenzitások pulzálnak: a hatalmas időn kívüli monstruózus test „ködpuha, füstpuha, vattakönnyű, pamutkönnyű” volt, miközben mérhetetlen nyomást gyakorolt ez a kikerülhetetlen lágyság Juhász jobb térdére. Miről is van szó itt egészen pontosan? Hogyan fejthetjük fel ezt a látszólag 75 nyilvánvaló ellentmondást? Valójában itt nem egy konkrét, pontosan meghatározható és a valóságról lehatárolható apró gyíktestről van szó, hanem egy olyan heterogén, poszthumán leendésről, ami temporális és materiális értelemben is behatárolhatatlanul sokfelé nyílik meg. A valóság áramlásának tiszta intenzitása tört ki a vékony gyíktestből, és határélményként nehezedett rá a költő jobb lábára. A gyík-leendés dinamikus, deterritorializáló ereje nem korlátozható természetesen kizárólag az állatra mint olyanra, hanem kiterjed a megfigyelő testére is, azt is áthatva és elbizonytalanítva. A tőlünk független valóság áramlása folyt szét ebben a megrendítő pillanatban Juhász térdén: „kő, gyémánt, bőr, bőnye, kőzet, kagyló, pala, kétméteres csonttövis-fésű, sziklás faroktüske, csipkés hátuszony bőrhártyalebeny, csiszolatlan zöld márványpikkely, kővilla-karomfüggöny volt a titáni gyíktest.”36 Érdemes felfigyelnünk az egyértelmű mértékbeli eltolódások mellett egyfajta temporális idegenségre is, amit könnyedén nevezhetünk párhuzamos időbeliségnek vagy – egzotikusabban kifejezve – xenotemporalitásnak is. Évmilliók alatt létrejött kőzetek, kihalt állatfajok és megkövesedett puhatestűek kavalkádja alkotja a gyík-leendés folyamatosan kitörésre kész interioritását. Az alakulás lírája ez, mert nem kívánja betölteni a műviség ómetanarratív szerepet. A leendésekkel szemben a rögzítés művelete elkerülhetetlenül idejétmúltnak tűnik. Sokkal inkább egy heterogén komplex spekulatív burjánzást valósít meg, ami a radikális idegenségre, a teljesen embernélkülire is nyitott. A megközelíthetetlen temporális mélység, a tartam xenotemporalitása folyik össze Juhász térdén a valóság észlelésének radikális, orgiasztikus frissességével. Elmondható, hogy a tartam több, mint bármilyen szubjektum önészlelése. Határtalan aktusok sorozata, ami túlmutat a szubjektivitás körén.37 Ezért a gondolkodás csakis annyiban képes csatlakozni a tartamhoz, amennyiben leveti magáról az emberi lét korlátait. Kortárs kifejezéssel élve, kötelessége a filozófiának poszthumánná válnia. Miként már Bergson is világossá teszi, „a filozófia nem lehet más, mint erőkifejtés az emberi állapot meghaladására.”38

Ez a tanulság, a juhászi líra nyelvezetére lefordítva, akképpen szólna, hogy a költészet nem lehet más, mint a bőrünk levedlésére irányuló küzdelem. Elhagyott hámrétegel, evolúciós értelemben meghaladott testrészek, megkövesedett ammoniták és az élet eltűnését követő nyomok vagy bevésődések plasztikusan ragadnak össze a kezdet, a születés gyönyörével Juhász kozmikus perspektívájában: „ült a térdemen, mint egy karonülő csecsemő, puha bársonygyöngy-pocakja lefolyt a földig bíborsárgán, mint szalmaszálból hosszan kinyúlva lefolyó szappanbuborék, a lefolyva dülledt has alatt kis pénisze, mint a márvány-Apolló szobroké, mint rózsasárga márvány gladiátorok, gerelyvetők, diszkoszvetők csöpp márvány-kukacbimbója a kis herékkel, göndör márványcsigakoszorú ágyékszőrrel.”39 Egy elképesztő erejű poszthumanisztikus leendés- halmazzal állunk szembe, amiben több ellentétpár teremtő feloldásával találkozunk. Érdemes először ezen ellentétpárokat felidéznünk ahhoz, hogy megérthessük a Juhász-féle leendés-líra poszthumán potencialitásának erejét: plasztikusság és statikusság, dinamizmus és megkövültség, fékevesztett élet és drámai kihalás, nemzőképesség és szexuális élvezet, a múlt héroszai és a jövő bizonytalansága, ami minden eddigi történeti emlékezetet elsodorhat.

A nyelvnek is önellentmondónak, önmagát lebontóvá kell válnia ahhoz, hogy a leendések heterogenitását fel tudják villantani. Juhász az ellentéteket játssza ki egymás ellen, a tiszta tartam feltárása végett. A keletkezés és a dicsőség napfénye, valamint a rothadás, a szétesés és a kihalás sötétsége elképesztő erővel sűrűsödnek össze ebben a néhány sorban. Az idézett szövegrész ellentétpárokat és binaritást felbomlasztó leendés-tömbje egy rizómának is tekinthető. De mielőtt rámutatnánk a leendés-tömb rizomatikusságára, röviden érdemes utalnunk Juhász virtuóz képalkotására. Ahogy a bársonygyöngy gyermekpocak egészen a talajig lefolyik, nem egy statikus leállás, megkövesedés, megszilárdulás következik, hanem egy még bizonytalanabb mozgás, nevezetesen a szétfolyó hibrid nedvből felfúvódik az ég felé törő szappanbuborék, amely bizonytalanul száll ismeretlen égboltok felé. A föld alantasságában megmártózó bársonygyöngy pocak csak látszólag halad a gravitáció törvényei szerint egy terület felé, valójában minden statikusságtól meg kíván szabadulni egy ég felé vezető szökésvonalon keresztül. Ez a lehetetlen kitörés már-már elképzelhetetlen – a spekuláció legszélsőségesebb kreativitását igénylő – kirobbanás, az idézet második felében is tetten érhető. A lefolyó és egyszerre az ég felé buborékként feltörekvő has alatti apró gyermek-pénisz nem egy működésképtelen, csökevényes testrész, hanem egy dinamikus fallosz, ami több ezer éves távlatokat áthidaló xenotemporális teremtést visz véghez. Ahhoz, hogy ezt a kreatív teremtő aktust valóra váltsa, a márványszobrokat is megolvasztó plaszticitásra van szüksége, ami a materialitások sokféleségén keresztül az időbeli különbségeket is hozzáigazítja a folyam minőségéhez. Nincs két egyforma pillanat.40 A megfehéredett márvány Apollón-szobrok apró péniszéhez hasonló gyík-leendés itt egy kitörés előtti összehúzódáson megy keresztül, amit a gerelyvetés és a diszkoszvetés energikus és felfelé-ívelő mozgásainak dinamikáját megidéző kilövellés követ, aminek azonban szükségszerűen engedelmeskednie kell a gravitáció törvényeinek. Csakhogy a természettörvények is ki vannak kapcsolva ebben a furcsa világban. Ez utóbbiak sem mentesek a változás állandóságától. A változás az egyedüli bizonyosság. Nem egy lineáris, pontos irányba tartó elélvezéssel van dolgunk, hanem egy szerteszét áradó kilövelléssel, amely sokkal inkább görbe és összetekeredő szökésvonalakat rajzol az ég kékjébe. Az örök visszatérés körkörössége ott van a kis herékben és a göndör márványcsigakoszorú ágyékszőrben, valamint a leendést ismeretlen territóriumok felé lökő kilövellésben is.

Távolról sem véletlen, hogy egy Juhász Ferenc leendéseiről szóló tanulmányon belül utalunk a poszthumanizmusra. Bruce Clarke a poszthumanizmus kapcsán egyenesen egy „mitopoetikus termelésről” beszél, amely a különböző irodalmi és művészi látásmódokból táplálkozik.41 Érdemes felidéznünk ezt a még kialakulóban lévő, ám annál fontosabb filozófiai fogalmat. A filozófiai poszthumanizmusban „a poszthumán képeken és víziókon keresztül a kritikai megfigyelés és teoretikus praxis egy nagyobb filozófiai és spekulatív cél irányába tör. A poszthumanista diskurzív törekvések célja az ember decentrálása a humanizmus »forgatókönyvének « végzetes összezavarásán és szétszakításán keresztül.”42 Az ősidőket az újszülött gyermekkel, a kihaló állatfajokat és levedlett bőrrétegeket megkövesedett dárdavető héroszokkal virtuóz módon összehozó Juhász lírája kibogozhatatlanul és tényleg végzetes módon keveri össze a modern antropocentrizmus forgatókönyveit. Azonban, ahogy tanulmányunk elején arra már utaltunk, az elernyedés, a pusztulás és a vég korántsem jár együtt a valóság megrekedésével vagy homogenizációjával. A körkörös szőrcsomók közül az összecsavarodott márványpénisz egy beláthatatlan jövő felé igyekszik, a behatárolhatatlan deterritorializáció irányába.

Negativitás és leendés

Erre a nem-lineárisan építkező generatív dinamizmusra láthatunk számos példát a Megvalósult halottak című költeményben is. A középpont nélküli poszthumán líra különféleképpen megformált, egymással elsőre nem összeillő anyagokból, eltérő időkkel és különböző gyorsaságokkal gazdálkodik: „halálbaalvadt idő, halálrozsdás árnytalan időszerkezet habzsíros csipkés csontvázmedencén a koporsóban. (…) Mióta meghaltatok föl-fölmerültök a redősen rengő magányból, mint megszülető vulkánsziget a renyhe fényszáraz óceánból, kilő a sistergő izzó tűzgyűrű-kúpszáj a robajló roppant vízedényből, mint egy parázsló halfej tűzkerék szájkarikája, forr, bugyborog, habzik, füstöl a lágy ősanyag.”43 A halál-leendés, avagy a halál megvalósulása egy szétszóródás, a folyam heterogenitásába való alámerülés, ami széttartó szemiotikai láncszemeken, deterritorializált geológiai rétegeken, valamint magán a nyelven belüli strukturális bontásokon keresztül megy végbe. Juhász nem kezeli az irodalmi nyelvet a valóságtól elkülönülő struktúraként, hanem a lírai nyelvet deterritorializálja egy sajátos plaszticitáson keresztül. Tanulmányunk központi kérdése a reprezentálhatatlan reprezentálhatóságára vonatkozik. Mit is jelent a reprezentálhatatlan rizomatikus halál-leendés a kortárs filozófia számára? A rizomatikus leendés sokféleség-elvét figyelhetjük meg ezekben a sorokban: új geológiai rétegek jönnek létre a halál xeno-idejében, ahol évmilliók is egyetlen pillanattá sűrűsödhetnek össze. A valóság reprezentálhatatlan sokféleségét nem előzheti meg egy előzetes reprezentációs technika, vagy pontos, szigorú fogalmi rendszer. Élő és élettelen, elernyedő visszahúzódás és a föld mélyéből előtörő őserő járja át Juhász sorait. Juhász a nyelv deterritorializációján keresztül az antropocentrikusan felfogott teleologikus nyelvi szisztémát bomlasztja fel, amikor a valóság megannyi jelenségét mint leendést írja le.

A halál-leendés sem egy statikus, minden dinamizmust berekesztő másság a Megvalósult Halottakban, hanem egy rizomatikus mozgás. Juhász költészete határhelyzetekben képes áthidalni a halál és az élet látszólagos ellentétét. Erre utal Tandori is, amikor megállapítja, hogy „a költészet önnön eredendő szélsőséghelyzetét súlyosbítja azzal a vállalt vagy kényszerű tehertétellel, hogy méltányosságot is lehet vagy kell gyakorolnia: életet mondva, mikor ellenkezőleg épp a halál-anyagiságig jut el, halált, ha netán épp az iménti ellentétet sikerül túlvirágoztatnia.”44 A halál-anyagiságból poszthumanisztikus leendések törnek elő rizomatikusan. Deleuze és Guattari rizóma-fogalma a történelmet és a kultúra egészét olyan intenzitások, elrendeződések és hatások halmazának tekinti, amelyeknek nincs specifikus eredetük, keletkezésük vagy teleologikus mozgásuk. Ehelyett a rizóma a kiterjedés nomadikus logikát követő planáris mozgását folytatva tagadja meg a kronológiát, valamint a hierarchikus organizációt. Tandori szavaival élve „az egyéni létező látszólag végső megszüntetője a költészet, mely létrejöttét mégis kizárólag e végsőség megújulásának köszönheti.”45 A rizóma: multiteleológia. A felbomló tetemek egy rendezetlen deterritorializált időben nyugszanak, és bármikor újra felbukkanhatnak „a redősen rengő magányból.” Az abszolút deterritorializáció egyszerre a gondolkodás és a föld sajátos egybeolvadása, egymást felerősítő spirálszerű mozgása, alászállása: „a föld nem pusztán egy elem a többi közül, hanem az az elem, amely az összes elemet az ölelésében tartja, ám úgy, hogy hol egyikkel, hol másikkal deterritorializálja a territóriumot.” 46 A föld belső deterritorializáló mozgása új területeket, földrészeket, ösvényeket, nyomvonalakat, hasadékokat tárhat fel, de egész szigeteket nyelhet el végérvényesen. Így a deterritorializáció nem tekinthető teleologikus cselekvésnek, hiszen „máshová nyíló territóriumok”, és a reterritorializációs folyamatok során létrejövő területek összefonódnak a destabilizációs mechanizmusokkal. A relatív deterritorializációs viszonyokhoz képest határozható meg az abszolút deterritorializáció, azaz meghatározott földrajzi, történeti és pszichológiai relációkhoz képest abszolutizálható.

Észrevehetjük, hogy Juhász leendéseiben a statikusság csak a kitörő mozgást megelőző összehúzódás, egy különleges redősödés. Elkerülhetetlen Juhász-leendéseinek pontosabb rekonstruálásához felfejteni a redők kérdését a fenti idézetben. Deleuze Leibnizről szóló könyvében rámutat a barokk és a redő látszólag roppant távoli kapcsolatára. Deleuze szerint a barokk nem egy esszenciára utal, hanem sokkal inkább egy operatív funkcióra vagy jellegre. Ez a túlműködő, önmagába csavarodó operatív funkció „végtelenül redőket termel”.47 A barokk kiforgatja, önmagukba csavarja, egyszóval deterritorializálja a különböző forrásokból érkező redőket: „váratlan fordulatoknak veti alá a redőket, a végtelenig feszítve őket, redő a redőn, egyik a másikon.”48 A redő nem irányul másra, mint önmagának egy folyamatosan deterritorializáló sokszorosítására, de ez a replikáció nem tekinthető az azonos sokszorosításának, sokkal inkább a heterogenitás és a differencia termelésének. A redő „anyaga felkínál egy végtelenül lyukacsos, szivacsszerű vagy üreges textúrát az üresség nélkül.”49 Az egymásra rakódó, hibridizáló, önmagába is belecsavarodó redőrétegek heterogén lyukrendszere nem az ürességre, nem a semmire nyílik meg, és nem is azzal szemben konstruálódik meg. Mire utalhat a redő kifejezés ebben a néhány sorban, és általánosságban mire terjed ki Juhász redő-rendszerének üregessége és plasztikussága? Túlságosan leegyszerűsítenénk a Megvalósúlt halottak című költeményt, ha a redőket csupán a holtak és a nedves, sáros talaj hibridizációjára értelmeznénk. Elvégre is a redősen rengő magány nem egyszerűen egy materiális állapot, a felbomlás stádiumát bemutató leírás, de nem is egyszerűen egy metafora vagy egy költői kép. Juhász lírája végtelen redőket termel, amelyek összehúzódva, fodrozódva és megnyúlva hidalják át a materializmus és a költői nyelv közötti előzetes kapcsolatot. Ez a deterritorializáló redő-költészet „kitekintést enged önmagából, s ezzel mintha megszűnését is képzelhetőnek mondaná, visszajut a szélsőség-lényeg »csavarmenetében« ugyanahhoz a függőleges érintőhöz, melytől elmozdult (…).”50

A reprezentáció tárgya, a fel-felbukkanó felbomló és a valóság heterogenitásába belevesző halottak és a litániaszerű, már-már végtelenül hosszú felsorolások nem különválnak Juhász versében, hanem a redőkhöz hasonlóan váratlan fordulatokon keresztül a nyelvet és a reprezentáció rendszerét a végtelenig feszítve egymásba fonódnak, mint redő a redőn, a redőzött reprezentált valóság a reprezentáció redőrétegeibe veszik bele. Juhász lírai reprezentációs technikája önmagát folyamatosan deterritorializálja és egy lágy differencia mentén sokszorosítja, de nem a valóságot ragadja meg vagy önmagát (egy előzetes reprezentációs rendszer sémáját) sokszorosítja, hanem a materialitással összefolyva a heterogenitást és a differenciát termeli. Egy lírai tenyésztő- vagy keltetőgép Juhász művészete, ami a reprezentálhatatlan valóság radikális heterogenitására egy reprezentáción túli nonreprezentációra törekvő reprezentációs nem-rendszerrel válaszol.

Konklúzió:
Alakulásról és pusztulásról az emberen is túl

Juhász nemcsak áthidalja a kettősségeket lírájában, hanem a negativitásból, az enyészetből, az alantasságból végtelen dinamizmust és korlátozhatatlan sokszínűséget teremt, ahogy a reprezentáción túllépő sorai mégis belecsúsznak, belezuhannak a reprezentálhatatlan valóságba. Az önmagát lefejező szubjektum a felbomló halottak közelségében valódi konceptuális földrengésektől áthatott költői nyelven keresztül számol be a valóság megannyi létezőjéről, miközben önmaga is egy geomorfizmuson keresztül porózussá és bizonytalan határvonalúvá válik. A Láthatatlan gyilkosok szívütése sorai megrendítő erővel számolnak be az elmúlás és a poszthumanisztikus keletkezés különös körforgásáról: „A kert már csak hiányból, ragályból. Rothadásból, fára szőtt vak nyálból. Arany vádból, barna bizományból. Csörömpölő vad hártyadagályból. Kígyócsörgés pikkelycsuszamlásból. Zöld kobrasziszegés pala-csúszásból. Egyszerűség bonyolúlt múlásból. Könnyhullás a hiány-adományból. Rozsdadrótok szőrös megadásból. Szerkezetek, vázak, küllők, csontok, pördülések, göndör bőrök, pörögve leforgók, száraz kagylólegyező-szájpadlások, bonyolúlt párák és fölbomlások, kitört fogak és szempillaszőrök csomós kéreg-szemhéjból kitépve!”51 Juhász leendései a Láthatatlan Gyilkosok Szívütésében deterritorializáló kombinált formációk, amelyek egymással hibridizáló materiális és nyelvi kódokból és fluxusokból áll össze. A hiányok, megbetegedések, felbomlások, maradványok nem egy körülhatárolható, rögzült struktúrát alkotnak, hanem továbbmozdulnak és egymással is hibridizálnak. Juhász versében egyértelműen hiányzik az orientációs középpont, annak szerepét a leendések heterogenitása és a mozgás veszi át. A természet nem különül el a mesterséges kulturális és technológiai szférától ebben a versben, hiszen küllők, gépies-formák, vázak és különös szerkezetek egyaránt megtalálhatóak a kertben párák, állati maradványok, csontok és szempillaszőrök mellett. Fontos rámutatnunk, hogy a gép is tud spontánul viselkedni és a természet mint olyan is tud mechanikusan viselkedni. A mechanikusság és a természet nem egymással szembenálló fogalmak. A mechanikusan, gépiesen működő természet is képes önmagából új formákat létrehozni, és a mechanikus gépi valóság is képes az élet megidézésére vagy létrehozására. A komplexitás az ellaposodó monoton romlásból is képes előtörni, ahogy a jelen egyszerűsége is felbukkanhat a régmúlt végtelen komplexitásából. A fák mint elhagyott és maguktól működő automatizált gyártelepek rothadnak, de varázslatos újdonságokat termelnek. Rozsdás drótok szegélyezik a természet legelhagyottabb szegleteit is, mint komplexitást fokozó redők vagy deterritorializáló szökésvonalak. A reprezentálhatatlan valóság heterogenitását egy különböző megértésformákat és fogalmakat keverő multiverzalitásban viszi véghez Juhász nonreprezentációs lírája, amely radikálisan rekonstituálja a szubjektumot, visszahelyezve azt a természetkultúra poszthumán kontinuumába.

—

1 Bergson, Henri, Teremtő fejlődés, ford. Dienes Valéria, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1930, 279.
2 Uo., 306.
3 Bergson, Henri, Bevezetés a metafizikába = B., H., Metafizikai értekezések, ford. Dienes Valéria, Franklin Könyvtársulat, Budapest, 1925, 26.
4 Bergson, Teremtő fejlődés, 307.
5 Szabolcsi Mihály, A Juhász-probléma = Sz. M., Változó világ. Szocialista irodalom, Magvető Kiadó, Budapest, 1973, 258–264., 258.
6 Deleuze, Gilles és Guattari, Félix, Anti-Oedipus. Capitalism and Schizophrenia, ford. Robert Hurley, Mark Seem és Helen R. Lane, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1983, 84.
7 Uo., 85.
8 Bergson, Bevezetés a metafizikába, 16.
9 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 88.
10 Uo., 117.
11 Tandori Dezső, A tenyészet pontossága, Új Írás, 1978/9, 83.
12 Uo., 81–88.
13 Bergson, Bevezetés a metafizikába, 32.
14 Deleuze, Gilles és Guattari, Félix, Mi a filozófia?, ford. Farkas Henrik, Műcsarnok, Budapest, 2013, 21.
15 Szabolcsi, A Juhász-probléma, 263.16 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 145.
17 Uo., 19.
18 Deleuze és Guattari, Mi a filozófia?, 29.
19 Kulcsár Szabó Ernő, Eszmény és szerep között (Juhász Ferenc: A csörgőkígyó hőszeme)”, Kortárs, 1988/6, 151.
20 Eliade, Mircea, A History of Religious Ideas. Vol 2. From Gautama Buddha to the Triumph of Christianity, ford. Willard R. Trask, University of Chicago Press, Chicago, 2011, 181.
21 Juhász Ferenc, Az üzenet reggele = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 59.
22 Uo., 60.
23 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 152.
24 Tandori, A tenyészet pontossága, 85.
25 Juhász Ferenc, Világtavasz = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, 16.
26 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 184.
27 Tandori, A tenyészet pontossága, 85.
28 Kulcsár Szabó, Eszmény és szerep között, 152.
29 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 325.
30 Bori Imre, Tenyészet és értelem III., Híd 12 (1965), 1561.
31 Müller Andor, A filozófia tipológiája és az érzelemképződés filozófiája, Nagyerdei Almanach, 2016/1, 2.
32 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 243.
33 Juhász, Rácsok a remény-sivatagon = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, 133.
34 Deleuze és Guattari, Anti-Oedipus, 268.
35 Uo., 268.
36 Juhász Ferenc, Világtavasz = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, 16.
37 Bergson, Bevezetés a metafizikába, 29.
38 Uo., 37.
39 Juhász Ferenc, Világtavasz = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, 16.
40 Bergson, Bevezetés a metafizikába, 11.
41 Clarke, Bruce, The Nonhuman, 2016, 141. = Clarke, Bruce és Rossini, Manuela, The Cambridge Companion to Literature and the Posthuman, Cambridge, Cambridge University Press, 2017, 141–152.
42 Uo., 141.
43 Juhász Ferenc, Megvalósult halottak = J. F., A csörgőkígyó hőszeme, 86.
44 Tandori Dezső, A mindenkori Lesz-Ezután-Is versei (Juhász Ferencről), Új Írás, 1984/3, 65.
45 Uo., 65.46 Deleuze és Guattari, Mi a filozófia?, 73.
47 Deleuze, Gilles, The Fold. Leibniz and the Baroque, ford. Tom Conley, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1992, 3.
48 Uo., 3.
49 Uo., 5.
50 Tandori Dezső, A mindenkori Lesz-Ezután-Is versei, 65.
51 Juhász Ferenc, Láthatatlan gyilkosok szívütése = J. F., A csörgőkígyó hőszeme