Nagy Hajnal Csilla: Kortárs török líra
(bevezetés)
Válogatásunkban a kortárs török líra öt, egyszerre nagyon különböző, és mégis egymáshoz érezhetően kapcsolódó költőjének versvilágába engedünk betekintést. Mindannyiukban van valami misztikus, valami burkoltan földöntúli, vagy inkább életfeletti. Mítoszteremtés, amely egyszerre táplálkozik a mindennapokból, és egy olyan látószögből, amelynek a koordinátái szándékosan maradnak rejtve. Ebben az egyensúlyban oldódnak áthatolhatatlanná történeteik.
A szövegek az Offline Istanbul fesztivál műfordító műhelyében születtek, ahol öt török és négy magyar költő fordította egymás verseit egy negyedik emeleti, nyugodt szobában, a város legforgalmasabb utcája mellett, mégis távol annak zajától. Újrateremtődtek ezek a versek a célnyelven, miközben minden esetben a fordítók rendelkezésére álltak a szerzők, részt vettek egymás munkájában, feloldottak minden kérdést és kétértelműséget. Olyan izgalmas nyelvi kapcsok is felfejtődtek, mint amikor például a vers szó török verzióját, amely kiejtésében úgy hangzik: sír, lefordítottuk, aztán a magyar szót megint visszafordítottuk a számukra – és ezt a véletlen egyezést mégis betudtuk valamiféle életen túliságnak és melankóliának.
A fordítói műhely az Isztambuli Magyar Intézet koordinálásában, a Török Köztársaság és az Európai Unió támogatásával, az Interkulturális Dialógus Program keretei között valósult meg.
A szerzők
Gökçenur Ç. (1971, Isztambul) puha cinizmusa és könyörtelen szentenciái teszik költészetét különlegessé, felruházva azt egy olyan lebegő hangulattal, mely olvasás közben hanyagul vonja be bőrünket egy megfoghatatlanul vastag és sűrű réteg érzékenységgel. A minket körülvevő természet megfogható és megfoghatatlan elemeit vonja be bátran versvilágába, és a végeredményben rezonáló humor elnéző erőteljességgel ragadja meg a nyakunkat.
Selahattin Yolgiden (1977, Isztambul) lírája egyszerre hűvös és meleg, kapcsolatot teremt az időben és térben távol lévő világgal (Van Gogh, Brahms), valamint a közvetlen környezetében lévővel is (a lábaihoz dörgölődő macska), a létrejövő világ álomszerűsége pedig egy harmadik, a kettő ötvözeténél jóval messzebbre mutató helyre utaztat el bennünket. Könnyed és emelkedett a nyelvezete, amellyel láttatja ezt a világot, az általa teremtett mítosz súlya elszántan költözik belénk.
Efe Duyan (1981, Isztambul) versei egy belsőséges objektivitás vékony fonalán sétálnak keresztül, egy olyan szakadék fölött, melyben őrjöngő hömpölygéssel, de mégis egyfajta harmóniával csap össze a realitás és a szürrealitás. Egyszerű, mindennapi, helyenként már-már szikár képeket kapcsol össze torokszorító és szívbemarkoló mozzanatokkal, a végeredmény pedig úgy lesz felemelő, hogy felemelkedésünk után mélyen rezonál tovább bennünk valami felfoghatatlan súly.
Umut Yalım (1984, Isztambul) művészete elsőre avantgárd játék, de egy olyasfajta komolytalanságot vesz benne halálosan komolyan, amely által mi leszünk a játék tétje. Szinte kényelmetlen az a matematikai nyelvezettel, valamiféle egyenletek mentén felhúzott tér, amelybe invitálnak sorai, és mikor kikerülhetetlenül mélyen ebben a térben találjuk magunkat, megragad minket a lenyűgöző könnyedséggel kezelt irónia, és az új látószög, amelyből kémlelhetjük általa a világot.
Yaprak Damla Yıldırım (1994, Gaziantep) verseinek szövete lágy selyem, odabent kifeszített vászon és habzó folyam egyszerre. Merészen személyes és megrendítően univerzális a mozdulatrendszere, szinte megközelíthetetlen a forrongás, amelyet felfestenek ezek a mondatok. Leszámolás, önmagával, a verssel, a versnyelvvel, és az elmével, amely értelmezi. Háborítatlan szépség, absztrakt pontosság és légies szárnyak festik meg ezt a világot.