Mellár Dávid: Irodalom és maszturbáció IV.

urbantristesse felvétele

 

 

 

IV.[1]

 

 

Amikor elmeséltünk egymásnak már minden történetet,

mi az, amiről majd még beszélni lehet? Amikor már semmi

tárgyilagosság nem marad majd bennünk önmagunk iránt,

amikor képtelennek leszünk pusztán létező jelenségként

elképzelni azt, ami van: a hatalmas, vérző erekkel dekorált,

szemből kifolyó látást.

 

 

Csak néztem ahogy fekszik mellette:

a fehér, porcelánhideg bőr, a precízen kidolgozott érhálózat,

az esztétikusra pumpált izomtömeg, az örökké rossz vérkeringés.

 

Néztem a szépségkultusz őserotikájába zárt

radikális meztelenséget, az akarat nélkül vért magába gyűjtő,

17 centis, nyállal kikent puha kézből kicsusszanó merevedést,

de nem tudtam mit kezdeni vele. Az önkielégítés romromantikája:

a latex búslakodóba szorult többesmagány vágya, a magzatlét

visszaálmodása, a helyzet mögé odatelepedett  déjà vu, a pózból

nyíló  fatamorgána.

 

Néztem az utolsó orgazmust, ami ott alvadt meg az erekben,

ott robbant fel az agyban, ott rohadt meg a túlfeszült,

súlyos herékben. Végül nem maradt más csak a fehér hát-

térzaj mozdulatlanságában pislákoló led hideg fénye és a

nyakig betakargatott test múló dezodorszaga.

 

Csak néztem, ahogy fekszik mellettem: a létezés mögé odaképzelt

majdani hulla, a használaton kívül helyezett én-foglalat, a berendezett

panoptikum, a költői ámokfutások közt hagyott kontúrja vesztett gyönyör.

 

 

[1] A szerző a mű megírása alatt a Kisebbségi Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesült.