kép:bbc.com

A Svéd Akadémia idei bejelentése alapján az osztrák Peter Handke, és szerzőnk, a lengyel Olga Tokarczuk nyerték az irodalmi Nobel-díjat. A friss díjasokat az Irodalmi Szemle májusi számában megjelent kiváló Tokarczuk-novellával köszöntjük.

Olga Tokarczuk: Az utas (Petneki Noémi fordítása)

Volt egy ember, aki egy hosszú, óceán feletti éjszakai repülés idején elmondta nekem, mitől félt éjszaka gyerekkorában. Mindig ugyanazt a rémálmot látta, majd rettegve és sikítozva hívta a szüleit.

Hosszú estéken történt, azokban a csendes, rosszul megvilágított, tévémentes időkben, amikor legfeljebb csak a rádió vartyogása vagy apja újságjának halk zörgése hallatszott, és így könnyen kicsíráztak a különös gondolatok. Az ember, aki ezt elmesélte, emlékezett arra, hogy már az uzsonna idején elkezdett félni, hiába nyugtatgatták a szülei.

Három- vagy négyéves lehetett. Kisvárosszéli, sötét házban lakott, az apja iskolaigazgató volt, elvhű, sőt, epés; az anyja patikában dolgozott, és folyton gyógyszerszag lengte körül. Volt egy nővére is, aki a szüleitől eltérően meg sem próbált segíteni rajta. Ellenkezőleg: leplezetlen és az öccse számára érthetetlen örömmel már délben mondogatni kezdte, hogy mindjárt leszáll az éj, és ha nem voltak a közelben felnőttek, rémtörténeteket mesélt vámpírokról, sírjukból kikelő hullákról és mindenféle pokolbéli teremtményekről. A furcsa az volt, hogy a nővére történetei egyáltalán nem keltettek benne félelmet. Nem tudott félni olyan dolgoktól, amelyeket általában mindenki félelmetesnek tartott, nem ijesztették meg, mintha a helyük már foglalt lett volna, és az összes félelemérzetét már teljesen kimerítette volna valami. Csak hallgatta a nővére izgatott hangját, aki drámai suttogással igyekezett halálra rémíteni; de érzéketlen maradt a meséire, mert tudta, hogy a félelmetességük eltörpül azéhoz az alakéhoz képest, aki éjszakánként látogatta meg, amikor már ágyban feküdt. Felnőtt fejjel akár hálás is lehetett a nővérének, amiért a történeteivel jóformán immunissá tette a világ minden szokványos szörnyűségével szemben, úgyhogy bizonyos értelemben rettenthetetlen emberré vált.

Félelmének kiváltó oka kimondhatatlan volt, hiába is kereste rá a szavakat. Amikor a szülei berohantak a szobájába, és faggatták, hogy mit is álmodott, csak annyit tudott mondani: „ő”, „valaki” vagy „az”. Az apja felgyújtotta a villanyt, és az empirikus bizonyítás erejében bízva a szekrény mögötti sarokra vagy az ágya mellé mutatott, és többször megismételte: „Látod, nincs itt semmi, nincs itt semmi”. Az anyja taktikája más volt: magához ölelte, körüllengte patikai fertőtlenítőszagával, és a fülébe suttogott: „Itt vagyok veled, nem érhet semmi rossz.”

Az ember, aki ezt elmesélte, túl kicsi volt még ahhoz, hogy megijessze a rossz tudata. Alapjában véve sem a rosszról, sem a jóról nem tudott még semmit. Túl kicsi volt ahhoz is, hogy az életét féltse. Különben meg rosszabb dolgok is vannak a halálnál, a vérszívó vámpíroknál, az áldozataikat szétmarcangoló farkasembereknél. A gyerekek tudják a legjobban, hogy a halál túlélhető. A legrosszabb az, ami ismétlődik, ritmikus, változatlan, előre tudható és elkerülhetetlen, a saját tehetetlensége viszi előre. Az ember pedig nincs rá hatással, csak várja, hogy az a valami ráhurkolódjon és magával rántsa.

A szobájában, valahol a szekrény és az ablak között sötét emberalakot látott. Az alak mozdulatlanul állt. Az arca helyén terjengő sötét folt közepén apró, vöröslő pont izzott: cigarettavég. Az arca ki-kivillant a homályból, amikor a cigaretta erősebben égett. Fáradt, fakó szeme kitartóan és szemrehányóan figyelte a gyereket. Sűrű, őszes borostát viselt, az arcát árkok barázdálták, keskeny száját meg mintha egyenesen cigarettaszívásra teremtették volna. Így állt, mozdulatlanul, miközben a sápadt, rettegő gyerek elvégezte védekező rítusát: fejével a takaró alá bújt, szorosan megmarkolta az ágy fémkeretét, és hangtalanul imádkozott az őrangyalához, ahogy a nagyanyja tanította. De ez sem segített. Az ima aztán sikítássá fajult, és berohantak hozzá a szülei.

Ez így ment egy ideig, elég hosszan ahhoz, hogy a gyerek bizalma megrendüljön az éjszakában. De mivel az éjre mindig nappal következett, amely nagyvonalúan megbocsátott a sötétség összes szörnyetegének, a gyerek nőtt és felejtett. A nappal egyre hatalmasabb lett, egyre több meglepetést hozott. A szülei megkönnyebbültek, és hamarosan megfeledkeztek fiuk kisgyerekkori félelmeiről. Csendesen öregedtek, és minden tavasszal kiszellőztették a szobákat. Az az ember pedig, aki ezt elmesélte, gyermekből férfivá érett, és egyre inkább meggyőződött arról, hogy a gyermeki dolgok nem érdemesek különösebb figyelemre. Az emlékezetéből a reggelek és a delek egyébként is kitörölték a szürkületet és az éjeket.

Csak nemrég – mesélte –, miután észrevétlenül elmúlt hatvan, és egy este fáradtan hazaérkezett, akkor jött rá a teljes igazságra. Lefekvés előtt még rá akart gyújtani, és az ablakhoz lépett, amelyet a kinti sötétség rövidlátó tükörré változtatott. A gyufaláng egy pillanatra lyukat fúrt a sötétségben, majd a cigaretta izzása egy percre megvilágított egy arcot. Ugyanaz az alak villant elő a homályból magas, sápadt homlokával, sötét foltszemével, vonalszerű szájával és őszes szakállával. Azonnal megismerte, mert semmit sem változott. A szokás rabja lett megint: már vette a levegőt, hogy felsikoltson, de nem volt kit hívnia. A szülei rég meghaltak; egyedül volt, és a gyerekrítusok is erejüket vesztették, régóta nem hitt már az őrangyalában. De amikor ennek az egyetlen pillanatnak a leforgása alatt megértette, ki az, akitől régen annyira félt, nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. A szüleinek tulajdonképpen igazuk volt – a külvilág biztonságos.

– Az ember, akit látsz, nem azért létezik, mert látod, hanem azért, mert ő néz téged – zárta le furcsa történetét, azután mindkettőnket álomba ringatott a motorok basszusdorombolása.

A novella Olga Tokarczuk Bizarr elbeszélések című kötetéből származik, amely idén jelenik meg a Vince Kiadó gondozásában, Petneki Noémi fordításában.