Rudolf Dániel: Fasírtburger

Rudolf Dániel: Fasírtburger

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

 

Gyorsan elszívta a cigit, és felrakta a fasírtot a tűzre. Minek sietni, hajnali kettő van, ilyenkor már a buszok is csak óránként járnak. A vendég láthatóan jól elvolt magában, a telefonját babrálta, és miközben az ételre várt, maga is rágyújtott egy cigarettára. A fasírtburger elég népszerűnek számít, pedig a húsnak víz íze van, ráadásul nyúlik, mint a gumi. Mindig tesz bele extra kecsapot és mustárt, két kézzel nyomja, hadd tocsogjon. Késő éjszaka persze ritka, hogy cigányokon vagy pár kósza részegen kívül bárki is járkál errefelé, nem is értette soha, miért ragaszkodik a tulaj a nullahuszonnégyes nyitvatartáshoz, pláne itt kint, a város szélén. Még a lakótelep is negyedóra sétára van innen, a rozoga buszmegállóban pedig csak csövesek alszanak, vagy bomberdzsekis kamaszok isznak.

Magas, sovány alak volt, dús, összenőtt szemöldöke egyáltalán nem passzolt beesett, ráncos arcához. Valahogy nagyon ismerősnek tűnt, különösen az a furcsa hangsúlyozása, amikor a fasírtburgert kérte kólával. Kezdett derengeni valami – évekkel ezelőtt történt, mikor még a virágboltban dolgozott a telep másik felén, akkoriban várta a gyereket, folyton orvoshoz rohangáltak Zsolttal, volt bennük egy különös félelem, mi van, ha valami baja lesz a kicsinek, nem normális, hogy ennyiszer vizsgálatra kell járni. Olyan régen volt már, úgy tűnt, mintha egy másik emberrel, egy másik nővel történt volna, aki azóta teljesen felszívódott, nyoma sem maradt. Szerette azt a munkát, egész nap trécselt a kolléganőjével, aki megtanította sudokut fejteni, és mesélt a szüleiről, akik Kárpátalján laknak egy kisvárosban. Zsolttal egy éve voltak házasok, érettségi után nem sokkal jöttek össze. A srác akkoriban autókkal üzletelt Vácott, jó partinak tűnt, volt lakása, kocsija, havonta párszor elmentek pizzázni, moziba, strandra, néha vidékre egy hétvégére. Azt sem bánta, mikor Zsolt elment a haverjaival kocsmázni vagy gyorsulási versenyekre, élje csak ki magát, gondolta, a férfinak is kell a levezetés néha.

Nem tervezték a kicsit, halálra is rémült, mikor nem jött meg a havi. Zsolt próbálta nyugtatni, ez a legcsodásabb dolog, majd ő is meglátja, remek szülők lesznek, mindent megkap majd a gyerek. Próbálta magát hozzászoktatni az anyasághoz, minden szart elolvasott, falta a cikkeket a neten. Mikor már teljesen beleélte magát, és látta maga előtt a kis vasgyúrót, aki majd a hátán cipeli a szüleit, jött a hideg zuhany. Fejlődési rendellenesség – magyarázta az orvos, egy sötét bőrű, hosszú nevű doktornő. A gyerek sosem fog lábra állni, és szellemileg is elmarad majd kissé a normálistól. Késő lett volna már elvetetni, és máig sem tudja, egyáltalán képes lett-e volna ilyesmit tenni. Nyomorék lesz a gyerek, sőt mongolidióta – dünnyögte Zsolt folyamatosan, miközben az autókat kalapálta cigivel a szájában. Lassan elmaradtak a vidéki kirándulások, és egyre kevesebbet jártak moziba.

Akkoriban tűnt fel ez az alak a virágboltban, minden hétfőn pontban negyed ötkor érkezett, nagy léptekkel begyalogolt, köszönni sem köszönt, és két szál sárga rózsát kért. Mindig ugyanazt, mindig ugyanolyan csomagolásban, egy kis gazzal kiegészítve. Hónapokon keresztül minden héten felbukkant, még akkortájt is, mikor ő már alig bírt járni a pocakja miatt, ülve kellett összekötöznie a rózsaszálakat. A fickó akkoriban még szemüveget viselt, erre most már tisztán emlékezett. Még furább lett tőle a tekintete, pedig a busa szemöldök alatti sanda, vékony vágású szemek amúgy is különösnek hatottak. Égett a vágytól, hogy megkérdezze, kinek visz minden héten pontosan ugyanolyan csokrot, de a fazon annyira ridegnek, annyira furcsának tűnt, hogy sohasem merte megszólítani. Egyszer a kicsi egy hatalmasat mozdult a hasában, és ő a meglepetéstől majdnem rázuhant a pultra, egyenesen a rózsákra, de a beesett képű alak még ekkor sem volt képes segíteni neki. Csak nézett maga elé, rásandított a falra kifüggesztett Disney hercegnős naptárra, és a szemüvegét igazgatta az orrán.

Zsolt egyre többet járkált el hazulról, és egyre gyakrabban jött haza elázva. Ilyenkor összevissza kiabált, majd bedőlt az ágyba, és másnap reggelig szunyókált, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Néha más nők illatát érezte rajta, vagy olyan mentolos cigaretták szagát, amit általában csak nők szívnak. Hiába mondogatta folyton a férje, hogy ki fognak tartani, egy nyomorék gyerek semmiben sem akadály, egyre kevésbé hitt neki. Lassan megszokta, hogy nincs ott mellette. Egész este a tévét nézte egymagában, kövér amerikai háziasszonyok beduin törzsfőnökökkel kötött házasságáról szóló műsorokat, meg tehetségkutatót, amiben Demjén Rózsi- és Zalatnay-számokat énekeltek a versenyzők. Az utolsó hetekben visszaköltözött az anyjához. A gyerek koraszülöttként érkezett, épphogy sikerült az orvosoknak életben tartaniuk. A kicsit csak hónapok múlva engedték haza a kórházból. Nem költöztek vissza Zsolthoz, jobb volt nekik a nagymamánál a kis garzonban. Pár héttel később Zsolt bejelentette, hogy otthagyja őt, a lakást is eladja, összeköltözik Vácott az új nőjével, azzal a pultos lánnyal, akivel már régóta töltötte együtt a szabadidejét.

Mikor visszatért a munkahelyére, a különös fickó már nem járt hétfőnként. Nyomtalanul eltűnt. Anyja vigyázott a gyerekre, miközben ő dolgozott, de egyáltalán nem volt olyan lelkes a munkában, mint régen. Hamarosan otthagyta a virágboltot, és reklámújságokat meg választási szóróanyagot kezdett terjeszteni a környékbeli postaládákba. Mikor ebbe is beleunt, a helyi bolgár közösségi ház konyháján lett kisegítő. Egész jól belejött a dologba, egy időben pedig összejárt egy zenésszel, aki gyerekeknek tanított bolgár népzenét oboán és tangóharmonikán. Zsolthoz képest nagyon béna volt az ágyban, de valamiért sokkal jobban érezte magát vele. A fazon amatőr asztrológus is volt, megcsinálta a horoszkópját, amiből az egész életét ki lehet olvasni. A gyerek meglepően gyorsan cseperedett, egész jól megtanult beszélni. Végül mégis lábra állt, és el is indult, bár rendesen nem tanult meg járni. Miután az anyja meghalt – a szíve vitte el, még a hatvanat se élte meg –, ő örökölte a lakást. Az első dolga az volt, hogy kiszórta a limlomokat, amiket az anyja mániákusan gyűjtött évtizedek óta, és a saját gyerekkorára emlékeztették őt. Vett egy nagy posztert, amin egy prérikutya bámulja az ausztrál síkságot, lecserélte vele a nappalit díszítő ősrégi Michael Jackson-falinaptárt. A közösségi ház igazgatójának segítségével sikerült beadni a gyereket egy bentlakásos fejlesztő óvodába, a szomszédos kerületbe, így csak hétvégenként kell bajlódnia vele. Idővel azonban ráunt erre a munkára is. Elhatározta, keres valami mást. Zsolt eközben belekeveredett valamibe, külföldről hoztak be illegálisan autóalkatrészeket. Lekapcsolták, de csak felfüggesztettet kapott.

Jól megtömte csalamádéval a burgert, rá a kecsap-mustár, majd a szokásos celofán tasakba rakta, és egy szalvétával meg a kólával együtt letette a fickó elé a pultra. Amaz fizetett – csupa apróval, alaposan kiszámolta –, és már indulni is készült. A helyiek Budiburgernek becézik ezt a helyet, mert nyilvános vécéből alakította büfévé az élelmes tulaj. Lassan másfél éve itt dolgozik, az alkalmankénti éjszakai műszak kivételével egész elviselhető. Ilyenkor legalább alig van forgalom, és jut ideje olvasni. Szeretné kitanulni a műkörömépítést, egy tanfolyamra is szívesen beiratkozna.

Mielőtt a fickó továbbállna, muszáj lesz megkérdeznie. Nem bírná ki, ha nem tenné. Egyszerűen muszáj.
– Bocsánat… érdekelne, hogy… kinek vette folyton azokat a rózsákat?
– A jó édes anyádnak, annak. Hülye picsa – válaszolta.

 

Rudolf Dániel (1987, Budapest)

 

Író, filmkritikus. A filmgyártásban dolgozik.