Az Irodalmi Szemle ankétja – A szlovákiai magyar irodalom három évtizede (1989 – 2019)/ 6. forduló
Képek: Moly.hu, olvassbele.com, kalligram. libricsoport.hu, könyvudvar.net
Az Irodalmi Szemle ankétja
A szlovákiai magyar irodalom három évtizede (1989 – 2019)
Szerkesztőségünk – a Platforma (plav.sk) projektjétől inspirálva – az 1989-es események évfordulója kapcsán ankétot állított össze az elmúlt harminc év szlovákiai magyar irodalmáról. Arra kértük szerzőinket és olvasóinkat, hogy fejtsék ki egyéni álláspontjukat a szlovákiai magyar irodalom legfontosabb műveiről.
Az ankét kérdései
Az elmúlt három évtized szlovákiai magyar irodalmi terméséből melyik alkotást helyezné az első helyre:
1. verseskötet
2. prózakötet (regény, novelláskötet)
3. irodalomtudományi kötet (monográfia, esszé, tanulmány, kritika)
4. szlovákiai magyar kiadó által megjelentetett könyv
A válaszokat 2019. november 17-étől az év végéig folyamatosan tesszük közzé az Irodalmi Szemle online felületén.
BÁRCZI ZSÓFIA
prózaíró
1. Csehy Zoltán: Homokvihar
Németh Zoltán: Állati férj
Polgár Anikó: Régésznő körömcipőben
Vida Gergely: Sülttel hátrafelé
Tőzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva
2. Gazdag József: Kilátás az ezüstfenyőkre
Grendel Lajos: Tömegsír
N. Tóth Anikó: Fényszilánkok
Szalay Zoltán: Felföld végnapjai
Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából
3. Benyovszky Krisztián: A Morgue utcától a Baker Streetig – és tovább
H. Nagy Péter: Párhuzamos mintázatok
Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája
4. Bettes István: Égtengerúsztató
Juhász R. József – H. Nagy Péter: A Kassák-kód
Mészáros András: Kételkedők breváriuma
NAGY HAJNAL CSILLA
költő
1. Németh Zoltán: Állati férj
Tőzsér Árpád: Imágók
2. György Norbert: Klára
Szalay Zoltán: Faustus kisöccse
Csillag Lajos: Túlsó part
Czakó József: Leszámolás, gyöngéden
3. Csehy Zoltán: Szodoma és környéke
4. Brenzovics Marianna: Kilátás
ÁFRA JÁNOS
költő
1. Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője (Kalligram, 2011)
2. Tőzsér Árpád: Einstein a teremtést olvassa – Naplók naplója (Kalligram, 2015)
3. Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története – Magyar líra és epika a 20. században (Kalligram, 2010)
4. Borbély Szilárd: Halotti pompa (Kalligram, 2006)
FORGÁCS MIKLÓS
költő, drámaíró
1. vers:
Polgár Anikó: Trója, te feltört dió/Régésznő körömcipőben
Hizsnyai Zoltán: A stigma krátere/Bárka és ladik
Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai
Németh Zoltán: Kunstkamera
Vida Gergely: Rokokó karaoké
Juhász Katalin: Makacs foltok
Mizser Attila: Hab nélkül
Barak László: Retúr a pokolba
Tőzsér Árpád: Leviticus
2. próza:
Kovács Magda: Titokzatos tücsökzene
Norbert György (György Norbert): Klára
N. Tóth Anikó: Fényszilánkok
Talamon Alfonz művei
Farnbauer Gábor: Az ibolya illata
Szunyogh Zsuzsa: Szél, szoknya, tenger
Daniel Archleb Levicky és Upor Tonuzaba: Aua és Atua
Gazdag József: Kilátás az ezüstfenyőkre
Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek
Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban
Győry Attila: Vércsapolás
3. tanulmány:
Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok
Németh Zoltán vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei
Koncsol László: Ütemező
Mészáros András: A marginalitás szelíd bája (Arcképek a reformkori magyar filozófiából)
Benyovszky Krisztián: Rácsmustra/A Morgue utcától a Baker streetig – és tovább
N. Tóth Anikó: Kísérlet megszólalásra és elnémulásra
4. öröm:
Jerzy Grotowski: Színház és rituálé (Pályi András fordítása)
Goethe: Faust (Márton László fordítása)
Csehy Zoltán: Hárman az ágyban
Hunčík Péter: Határeset
+5. dráma:
Csehy Zoltán: Dido
Soóky László: Megmenteni egy másik világot
Tőzsér Árpád: Faustus Prágában
Gazdag József: Mielőtt megkövülünk
Szalay Zoltán: Márciusi dusa
Száz Pál: Ha eljön a vég
HIZSNYAI ZOLTÁN
költő
Szeretem az ankétokat. Sajnos, ezt nem feltételezik rólam, ezért, ha alkalmas alanyokat keresnek, igen ritkán gondolnak rám. Ha emlékezetem nem csal, és hát már miért is éppen ebben ne csalna, eddig csak kétszer kértek fel, hogy körkérdésre válaszoljak. Viszont akárhogy is volt, nem lehet véletlen, hogy éppen erre a kettőre emlékszem: minden bizonnyal ezek voltak a legemlékezetesebbek.
Az egyik kérdés arról szólt, hol nyaralok az idén. Azon a nyáron éppen két, egymástól távoli helyen építkeztem, a pénzem is fogytán, és még az aurám is malteros volt, de semmilyen gondot nem okozott, hogy a Seychelle-szigetek flórájáról és faunájáról, az óceán és a korallzátonyok élővilágáról áradozzak. A másik alkalommal egy képes magazin kérdezett meg a kedvenc színemről. A remélt szép honorárium fejében Arisztotelész, Leonardo da Vinci, Newton színelméletére, Goethe színtanára és a modern színdinamika legfrissebb eredményeire is alapozva burjánzó költői képekkel ecseteltem egyik kedvenc színem legmegragadóbb árnyalatát, de valamit nagyon benézhettem a felkérésben, mert precíz leírásomat több lépcsőben picit meg találták húzni, és végül csak annyi jelent meg belőle: narancssárga.
Aztán ilyen előzmények után nemrég megpittyent a Messenger, és Németh Zoli invitált meg erre a most záruló ankétra. Az a helyzet, hogy levele kicsit felpaprikázott állapotban talált, mert közvetlenül az üzenet elolvasása előtt épp egy, a kandúrjaim zamatos kutyaeledelére rászokott vadmacskát riasztottam el a konyhaajtóból egy első világháborús bajonettel. Így hangzott a válaszom:
„Zoli, megpróbálom, persze hogy megpróbálom, már csak a kedvedért is, bár nemigen kedvelem az ilyen játékokat, hogy körtét és almát kell összehasonlítani, sőt még csak nem is egyet-egyet.
Ahogy nézem, az eddigi megnyilatkozások is csupán az irodalmi hálózatelméleted leképzései, bár lehet, hogy ennek pontosítására alkalmas lehet, és ekként hasznos is. Mit mondjak, szívet melengető érzés, hogy ebben a kisség balkánias akolmelegben mindenkinek éppen a hálózatban hozzá legközelebb állók művei tetszenek leginkább. Hogy ennyire értékközpontú szemlélettel sikerül spontán hasznos barátságokat kötni. És ami igazán feldob (és ha csak rágondolok is, majd’ befosok attól a gyönyörtől), hogy ennek révén végre magam is a közösség kompatibilis tagjának érezhetem magam, mert ez alól, bizony, én se vagyok kivétel, sajnos. Pedig még meg sem szólaltam.
Viszont ha ez ügyben a közeljövőben megszólalandok, azt azért föltétlenül szükséges figyelembe venni, hogy én, ugye, nemigen tartozom sehová, mert, mondjuk, nem is igen erőltetem, és igen jó érzékkel mások se várják ezt el tőlem, úgyhogy értékítéletem se fog belesimulni se a hálózatelméletbe, se másba.
Legszívesebben egyetlen személyes ismerősömet sem jelölném. Adott körülmények között részemről ez volna a minimum. Csak hát, sajnos, mindenkit ismerek… Zolikám, mit szólnál ahhoz, ha ezt írnám meg, mintegy végszóként?”
Most tehát itt tartunk. És egyelőre fogalmam sincs, hogyan kerülök ki a magam által állított csapdából.
A fentebb ismertetett két esetből két válaszadási stratégia körvonalai rajzolódnak ki. Az első alaptézise, hogy az olvasót talán jobban érdeklik magas hőfokon forrongó képzeletemnek a forró égövi szigetvilágig kicsapó protuberanciái, mint a malter rögvalósága. A másik stratégiában viszont (valszeg mintegy a valóságreferencia korábbi hiányosságainak ellenpontozásaként) éppen a hiteles leírás precizitásának igénye manifesztálódik. És mivel egyik sem igazán működött, most jobb híján e kettő kreatív ötvözésére teszek kísérletet.
Hogy mire jó egy ankét úgy általában, azt hagyjuk. Az olvasóközönség nyilván zabálja – vagy inkább zabálta a Facebook és a celebkultúrát elterjesztő kereskedelmi médiák aranykora előtt. Ma, amikor a posztolási-kommentelési lehetőségek mérhetetlen kiszélesedése révén a teljességgel érdektelen személyes információk közreadása végre alanyi joggá vált, már nemcsak olvasatlan poéták preferált színeiről, hanem a Manci nénik kedvenc süteményeiről is naprakész képet alkothatunk.
Hogy mire jó egy ilyen irodalmi ankét, az már sokkal fontosabb kérdésnek tűnik. Szerintem nagyjából a következő érvek szólhattak mellette, amikor az ötletgazda mérlegre tette ötletét:
- az ankét pozíciója meggyengült a popkultúrában, viszont korábbi népszerűségének maradéka talán még sikerrel kamatoztatható a Hochkulturban;
- egy ilyen ankét jól posztolható, könnyen, nagy hatásfokkal népszerűsíthető;
- felhevíti a versenyszellemet, drukkoló táborok alakulhatnak ki, de az érintett irodalmárok akár többszöri kattintására feltétlenül számítani lehet;
- pontosíthatóbbakká válhatnak az irodalmi erővonalak, pozíciók, zsinórmértékek;
- a minőségi irodalomra tereli a figyelmet, olvasásra sarkall.
Nos, akkor lássuk, mit gondolok én ezekről a felvetésekről.
- Igen, ez valószínűleg működik. Azzal a kis szépséghibával, hogy csak azért, mert az irodalom a téma, az ankét sikere nem feltétlenül az irodalom terében kamatozik.
- Isten látja lelkemet, ebbe is nagyon szívesen belekötöttem volna, de nem jártam sikerrel.
- A természetes (sőt, sokunk esetében azon jóval túli) hiúság, a törzsi szellem, a nem egy esetben Stockholm-szindrómás influenszer-követés, vagyis az emberi gyengeség szavazat- és nézettségi mutatók maximalizálására való felhasználása nem etikus. Márpedig részben, nem tudom ugyan, mekkora arányban, de gyaníthatóan a válaszok jelentős hányadában ez történik. Sokszor olyankor is, amikor erről maga a listázó sem tud. Amikor megpróbáltam névsort írni, magamnál is ezt kellett tapasztalnom.
- Ezzel egyetértek, azzal a kitétellel, hogy én inkább (mondjuk így) az „irodalmi élet”-ben működő erővonalak, pozíciók, zsinórmértékek pontosíthatóságáról beszélnék.
- Igen, igen, ez gyakori érv például a popkultúra írott ágának esetében is, nevezetesen, hogy az népszerű formában olvasásra szoktat, s ily módon rendkívül jótékony a hatása a művészi irodalom „fogyasztására” való nevelésben. Olyan ez, mintha azt mondanánk, a fogyasztás elősegíti a fogyást. Ha valaki Harry Pottert olvas, előbb-utóbb eljut Dosztojevszkijhez. Ha-ha. Tehát ha zsíros, túlsózott ételre és avas olajban kisütött chipsre szoktatjuk a gyereket, egy idő után gusztusa támad az új Nouvelle cuisine konyhaművészeti irányzat valamelyik csúcsreceptje szerint elkészített étekre.
Szóval, akármennyire is szeretnék, képtelen vagyok jó lelkiismerettel listázni.
Például Németh Zolit hogyan is hagyhatnám ki a listáról?! De nem kerülhet rá, mert többször is jókat írt rólam, most meg felkérésével ő adott rá módot, hogy mindezeket leírjam.
Csehy Zolit se említhetem meg, hiszen ő is többször dicsért, és pályája legelején én mutattam be az Irodalmi Szemlében.
Barak Laci, Csanda Gabi, H. Nagy Peti, Szalay Zoli, Szászi Zoli, Tőzsér Árpi és Vida Geri persze szóba se jöhet, mert ők megtiszteltek azzal, hogy megemlítettek ebben az ankétban. (A neveket szándékosan írtam ilyen familiárisan.)
Hát akkor végül is kit vegyek én fel erre a listára?
Legyen így. Akinek valaha is valamelyik alkotása megfogott, annak, ha csak tehettem, mindig megmondtam. Mégpedig egyértelműen!
Nos, a föntiek kivételével legyenek ők az én listámon, ábécérendben, hogy véletlenül se merülhessen fel a rangsorolás gyanúja.
Remélem, ők még emlékeznek… Másra meg nem tartozik.