N. Tóth Anikó: Számítások / Tanárnő kérem

Pontosan erre számítottam.

Erre a jó kis feszkóra.

Amit én okozok. Nem csak azzal, hogy belépek. Hogy negyvenöt percen keresztül figyelmet és fegyelmet követelek. Hogy a magyarázataimból a legtöbben a kötőszavakat, az alapvető műveletekre vonatkozó igéket és a megsemmisítő hatásszüneteket értik. Hogy a kérdéseimre adott helyes válaszok száma a téma nehézségi fokának növekedésével exponenciálisan csökken. Hogy félévkor és év végén a kelleténél többen billegnek az elérhető százalékminimum veszélyes lécén. Hanem azzal is, hogy eszükbe jutok. Márpedig gyakran eszükbe jutok. Rólam beszélnek szünetekben, a menzán, edzésen, kávézóban. Kihajolok a csetablakukon. Emlegetnek osztálykiránduláson, sítanfolyamon és születésnapi buliban. Számtalanszor megjelenek rémálmaikban. Ezt onnan tudom, hogy el-elcsípek egy-egy beszélgetésfoszlányt. Kémeim is jelentik. Egyszóval életük fontos része vagyok. Ez elégedetté tesz. Csaknem boldoggá.

Megvan tehát a jó kis feszkó, amire számítottam. Amire tulajdonképpen vágytam is.

Mindenki a helyén. Megdicsérem őket, hogy csak a toll van előttük. Hogy nem kell semmilyen utasítást kiadnom. Csak a feladatlapokat. Beszélek nekik arról, milyen súlya van a teljesítményüknek, milyen következménye lehet az eredményeiknek. Nem mintha maguktól nem tudnák. De ez egy adrenalinhatványozó művelet. Kifejezem a szép megoldásokba vetett reményem is. Ilyenkor bizalmasan lehalkítom és elmélyítem a hangom, lassítom a beszédtempóm. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez korántsem nyugtatja meg őket. Sőt. De nem is ez a cél.

Különben pedig rendkívül szeretem a hangomnak ezt a különlegesen búgó árnyalatát, amit csak ezekben a kivételes helyzetekben keverek ki. Engedek meg magamnak.

Jelt adok. Kezdődhet a munka.

Egy darabig szemből figyelem őket, kifejezetten izgalmas követni a gesztusaikon, az arcukon a remekül, bár némi ravaszsággal összeállított feladatlap hatását. Itt-ott elégedett bólogatást, néhányukon egészséges töprengést, a legtöbb esetben papírra meredő tekinteteket, küzdelmes homlokráncolást, fájdalomba torzuló arcvonásokat látok.

Pontosan erre számítottam.

És ebből a látványból megsaccolhatom a munka várható sikerességi szintjét is. Nem szoktam tévedni.

Amikor kigyönyörködöm magam, helyet változtatok. A terem jobb hátsó sarkát célzom meg. Az ablakpárkányra támaszkodom. Megszemlélem a padok fölé görnyedő hátakat, a széles lapockákat, karcsú derekakat, a felnyírt tarkókat, az idegesen szanaszét kúszó hosszú hajtincseket. A kiszámíthatatlan koreográfiát táncoló tollakat. A lázas átfirkálásokat.

Azt is látom, ha valamelyik a válla fölött hátrasandít, hogy meggyőződjön, ott vagyok-e. Nem tudom, miben bízik. Netán kinyitottam az ablakot, és egy óvatlan pillanatban elröppentem? Azt is látom, ha némelyik tekintet a szomszéd feladatlapjára téved. Ezt kimért kedvességgel mindannyiszor szóvá teszem. Hiába kalandozik saját térfelén túl, és feleslegesen reménykedik az inspirációban: köszönő viszonyban sincsenek a példák a teszt két változatában. Erre mindig nagyon ügyelek, még ha több időmbe, fáradozásomba telik is.

Egy kar a magasba lendül. Készségesen odasétálok. Olyan banális kérdés hangzik el suttogva, amit csak a teljesítménykényszer és a stressz fogalmaztathat meg. A jobbak közé tartozik. Nem adok egyértelmű választ. Ha már odamentem hozzá, elidőzök egy kicsit a terem közepén. Tudom, ez eléggé zavarja őket. Meg az is, ha jelzem, mennyi idő van hátra. A rohamosan csökkenő percek számával fordított arányban nő a feszültség.

Pontosan erre számítottam. Ez feltölt, táplál, lendületet ad.

Elindulok átlósan. Egy képzeletbeli trapéz mentén korzózok. Meg-megállva. Útba ejtem a kedvencemet. Atléta termet. Penge agy. Jobb lábát – mivel alig fér a padba – kifordítja. A szoknyám hozzáér a térdéhez. Nem húzza el. Elhúzza. Belepillantok a feladataiba. Az utolsónál tart, de valamiért megtorpant. Rámutatok egy problémás sorra. Kivárok. Semmi. Karikát rajzolok az egyik gyökjel alatti törtszám köré. Bólogat a fejével, de nem mozdul a tolla. Ellépek mellőle, mielőtt szemet szúrna a többieknek.

Egy másik kedvencem felsőteste derékszöget zár be a combjával. Felkarja a padra helyezett alkarjával. Vagyis elkészült. A kitöltött feladatlap a pad szélén pihen, felső és alsó sarka egyenlő távolságra a pad külső oldalától. Tökéletes margó. Ritka, már-már mániás precizitás. Gyöngybetűk. Vagy inkább gyöngyszámok. Öröm lesz javítani.

Nem úgy az előtte ülőét. Minden alkalommal felbosszant. A számjegyei olvashatatlanok, a hármas és a nyolcas megkülönböztethetetlen. Az összes példának háromszor fut neki, az előző megoldásokat átfirkálja, a számtalan csillag és nyíl nemhogy megkönnyítené, inkább alaposan összezavarja a tájékozódásomat. Most sem hazudtolja meg önmagát. Pimaszul felmosolyog, amikor észreveszi, hogy megállok a padja mellett. És majd reklamál persze, amikor megtudja az eredményt. De nem szoktam elfogadni az érvelését

Többen mocorognak, sóhajtoznak is, főleg amikor jelzem, mennyi idő van hátra. Közben kitartóan folytatom utam a trapéz vonalán, előre-hátra-oldalt forgatva a fejem. Ilyenkor, a vége felé kísérlik meg ugyanis az eredmények egyeztetését. Titkos jeleket adnak le a hátam mögött, amiről persze csak ők gondolják, hogy titkos, és szentül meg vannak győződve róla, hogy fogalmam sincs, mi zajlik a hátam mögött. Bármikor lecsaphatnék rájuk. Néha meg is teszem, ha úgy van kedvem. Miheztartás végett. Elrettentő példának. És hát igen.

Pontosan erre számítottam.

Ez a szerencsétlen egyetlen tollvonást sem tett. Színlelt együttérzéssel megjegyzem, mennyire sajnálom, hogy még csak bele sem fogott. Látom, kínosan érzi magát. Mégsincs bennem egy szikra szánalom se. Inkább bosszúság, hogy ilyen sötétek szívják az energiám. Tisztában van vele, hogy gyakorlatilag az utolsó lehetőséget szalasztja el. Kétségbeesett pillantásai csaknem kárörömöt váltanak ki. Borzongatóan jó érzés a könyörtelenség.

Elfogy a levegő, mire letelik az idő. Némelyik kiábrándultan vagy beletörődve adja le a feladatlapot, másnak szinte ki kell tépni a kezéből, mert az utolsó pillanatban is áthúzná a gyanús eredményt. Csak egy-két megkönnyebbült arcot látok. Elégedettet egyet sem.

Pontosan erre számítottam.

Szünetekben, a menzán, edzésen, kávézóban rólam beszélnek majd, kihajolok a csetablakukon, megjelenek rémálmukban. Életük része vagyok. Kiapadhatatlan feszkóforrás.