Kiss Dalma kritikája a Honey Boy című filmről
Kép: https://www.nytimes.com/
„Bízz meg bennem, Honey Boy, az apád vagyok”
A gyerekszínészből hollywoodi sztárrá avanzsált Shia LaBeouf életét beárnyékolta az ismertséggel járó rivaldafény. Nehezen viselte az elvárosokat, szorongását alkohollal és drogokkal próbálta enyhíteni. Az utóbbi években nemcsak alakításaival, hanem a nyilvánosságban tett furcsa megnyilvánulásával is felhívta magára a figyelmet. Például a 2014-es berlini filmfesztiválon egy I’m not famous anymore feliratú papírzacskóval a fején vonult végig a vörös szőnyegen, és egyetlen kérdés után otthagyta a sajtótájékoztatót. LaBeouf mindig is Hollywood különce volt, hiába dolgozott olyan rendezőkkel, mint Andrea Arnold (American Honey) vagy Lars von Trier (A nimfomániás 1-2), sokak számára gyerekszerepei vagy a Transformersben nyújtott alakítása maradt a referenciapont, és feltehetőleg a színész olykor excentrikusnak tűnő tetteivel is ebből a skatulyából próbált meg kitörni. 2017-ben ittas vezetés miatt letartóztatták, majd börtön helyett elvonóra küldték. Már azt fontolgatta, hogy abbahagyja a filmezést és más pályát választ, ám a kezelés során papírra vetett gyerekkori traumákból egy történet keletkezett. A sztorit elküldte ismerősének, Alma Har’el rendezőnek, aki meggyőzte, hogy filmesítsék meg az anyagot, sőt arról is, hogy LaBeouf apjának a szerepét maga a színész játssza el. Így született a Honey Boy, ez az egészen személyes és őszinte utazás Shia LaBeouf világába.
A filmen nyomon követhetjük LaBeouf hányattatott gyerekkorát, ahogy szülei válása után egy motelszobában tengeti napjait. A forgatásokra (Even Stevens című TV-sorozat) az apja kíséri el, mint fizetett chaperone (azaz felnőtt kísérő a fiatalkorú színészek mellé). Az apja exkatona, aki a szórakoztatóiparban is dolgozott (rodeóbohócos magánszáma volt egy csirkével) támogatja fia terveit – LaBeouf tőle kapta a Honey Boy becenevet is –, viszont kisebbségi komplexusa van, frusztrációit kezelendően már akkoriban sem vetette meg az alkoholt és a drogokat.
A cselekmény két szálon fut. A jelenben Lucas Hedges alakítja az Otis névre keresztelt színészt, LaBeouf alteregóját, akit a feszített tempójú forgatások közepette kapcsolnak le a rendőrök, és hirtelen az elvonón találja magát. Otis nem látja be, hogy problémája lenne, ellenkezik a pszichológussal, többek között azért, mert az orvos arra kéri, vezessen naplót. Végül beadja a derekát, írni kezd. A terapeuta közli Otis-szal, hogy PTSD-ben szenved, amit a fiatal férfi értetlenül fogad. Ekkor érkezik a főcím, majd felbukkan a 12 éves Otis (Noah Jupe) és az apja, James (maga LaBeouf). A készítők először egy szeretetteljes, nem hétköznapi viszonyt mutatnak be, később azonban problematizálódik az apa-fiú kapcsolat, hiszen a film tanúsága szerint a kis Otisnak inkább az apjára lenne szüksége, nem pedig egy haverra, aki mások előtt még a kezét sem fogja meg. A két idősík közötti kapocs Otis: az ő alakja biztosítja a visszaugrást a jelenből a múltba és fordítva. Az ébredés, az elalvás, a helyszínek hasonlósága vagy éppen egy mozdulat mozzanatait igénybe vevő átkötések mindig jól megoldottak, a gyakori időbeli váltásokkal dolgozó történetvezetés ennek következtében koherens és követhető.
Amíg a jelenben az elveszett Otis-szal együtt fedezzük fel a múltja történéseit, addig a múltban játszódó események révén azt is megtudjuk, hogy James apja is alkoholproblémákkal küzdött, családi traumáiról egy anonim alkoholisták gyűlésen mesél, ahol mély, őszinte fájdalom érződik a szavain. Otis és James viszonya heves; az érzelmeiket nehezen kommunikálják a másik felé. Ezért is az egyik legmegrázóbb jelenet az a háromirányú telefonbeszélgetés, amikor a fiúnak kell közvetíteni a szülei között, és ő az egyetlen, aki felnőtt módjára viselkedik. Ugyancsak emlékezetes Otis elképzelt monológja az apjához, melyben őszintén beszél neki az érzéseiről, a valóságban azonban képtelen azokat kimondani, kezdeményezése veszekedésbe torkollik. A felnőtt-gyerekszerepek cserélődésének a kényszere, ahogyan LaBeouf pályáját is, az egész kapcsolatukat végigkíséri; Otis a pénzkereső, gondoskodik Jamesről, miközben csak azt szeretné, hogy az apja szeresse és elismerje. James is bizonyítani akar, jobb apa szeretne lenni, de nehezen dolgozza fel, hogy karrierje befuccsolt, és a fia pénzén élősködik.
Shia LaBeouf azzal, hogy megírta a Honey Boy forgatókönyvét, és az eddigi életét feldolgozó filmben eljátszotta az apja karakterét, lényegében folytatta terápiáját, és egyben visszatért ahhoz a szakmához, amelyről azt hitte, nincs többé keresnivalója benne. 2019-ben a The Peanut Butter Falcon című filmben egy szintén érzékeny alakítással bizonyította tehetségét, legközelebb pedig az új Mundruczó Kornél-rendezésben láthatjuk játszani. Ha ez így folytatódik, akkor a Honey Boy-ra az új Shia LaBeouf-reneszánsz kezdeteként fogunk hivatkozni, melynek eredményeképp a színész kitört azokból a skatulyákból, amelyektől szenvedett.
A forgatókönyv Alma Har’elnél jobb rendezői kezekbe nem is kerülhetett volna, tökéletes első játékfilmes debütálás ez. Har’el a dokumentumfilmek és videóklipek után készítette el a Honey Boy-t, LaBeouf-fal a Sigur Rós: Fjögur píanó forgatása alatt ismerkedett meg. A rendezés nem tolakodó, Har’el hagyja, hogy a színészek vigyék előre a cselekményt; teszi ez úgy, hogy teret enged sajátos filmnyelvi megoldásoknak (például remekül ülteti át dokumentarista stílusát a fikciós elbeszélésbe). A motelszobában játszódó jelenetek meghittségről árulkodnak, miközben intim közelségben gyakran kézikamerával követi és járja körbe szereplőit. A filmindító montázs is bravúros: akciófilmeket meghazudtoló technikával eleveníti fel a Transformers forgatását, amihez fejlett kamera- és pirotechnikára, valamint pontos koreográfiára volt szükség. Hasonlóan bonyolult, ám rendkívül fontos szekvencia az apa-fia „motorozás”. A naplemenetében utazó párost közelikben látjuk, és olyan apró mozzanatokra irányítják a készítők a figyelmünket, mint Otis ölelése, vagy az, amikor James hátra veti a fejét, hogy a fia el ne aludjon. A kis költségvetés ellenére a rendező nem ismert lehetetlent: segítőtársa Natasha Braier operatőr volt, aki a valós, nem manipulált megközelítést társította expresszív világítással, nosztalgikus, analóg film hatását keltve ezáltal.
A múltbeli jeleneteknél az operatőri munka az emlékezésre és a tudatalattira reflektál. Amikor az apjával való csúnya veszekedés után a fiatal Otis az idősebb szomszédlány (FKA Twigs) társaságában talál egy kis komfortot, Braier a motel retro feliratának a színeivel (rózsaszín, zöld, kék, lila) világítja be a helyszínt, a rózsaszín fények segítségével például feminin energiákkal telíti az addigi toxikus, maszkulin környezetet. Ez az esztétikai igényesség Alex Somers lágy dallamaiban is felfedezhető, aki különböző hangeffektekkel (pl. játékok, zajok) egészítette ki zenéjét.
A főszereplők alakításai is emlékezetesek. Egy színésznek valós személy megformálása önmagában is nagyobb kihívás, mint fiktív karaktert formálni, de itt még különlegesebb eset állt fenn, hiszen LaBeouf az apját, míg Hedges és Jupe a gyerek és felnőtt LaBeouf-ot alakítja. Hedges dühös és frusztrált, Juper érzékenyen és manírok nélkül jeleníti meg a gyerek Otist, LaBeouf pedig unszimpatikus figura, aki nem érdemelné meg az együttérzésünket. De mikor felsejlik az álarc mögötti valóság, a szomorú bohóc, akkor a készítők mégis empatikusan mutatják be őt. A rendezőnő elmesélte, hogy a mindössze 19 napos forgatás roppant fájdalmas volt a színész számára, hiszen az apja bőrébe bújva kellett felidézni a múlt eseményeit, úgy, hogy gyerekkori énje nézett vele farkasszemet. Azonban az alkotófolyamat terapetikus hatással volt magára a rendezőre is, hiszen függő apján ő is közelről látta, milyen pusztításra képes az alkohol.
A Honey Boy függetlenfilm: rövid idő alatt, kevés pénzből forgatták. A személyessége zavarbaejtő, és talán azért is képes ilyen hatásra, mert a pszichológiai jelleg ellenére nem vált öncélúvá. Vannak előképei az amerikai filmgyártásban, például ehhez hasonló diszfunkcionális családra fókuszál a Meryl Streep és Shirley MacLaine főszereplésével készült nagysikerű Képeslapok a szakadékból 1990-ból, melyben Carrie Fisher meséli el, hogy milyen az amerikai álomgyár kulisszái mögött felnőni és a drogokhoz menekülni. A szintén saját elbeszélés alapján íródott történet Fisher drogfüggőségéről és anyjával való viszonyáról szól. Ehhez hasonlóan a Honey Boy is a hollywoodi illúzióikat oszlatja el, miközben nem a sztárt, hanem az embert mutatja be. LaBeouf életrajzi filmje a keletkezési kontextus nélkül is működik, viszont akkor lesz igazán maradandó élmény, ha tisztában vagyunk a ténnyel – egy meg nem értett, Hollywoodból kitaszított, egykori gyerekszínész kálváriáját láttuk.
Kiss Dalma (1991, Balassagyarmat)
Az ELTE BTK-n végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, szakdolgozatában a kortárs ír filmművészettel foglalkozott. Elsősorban az európai és amerikai függetlenfilmeket kedveli.