Kabdebó Lóránt: Találkozás. A sorssá vált Juhász Gyula Szabó Lőrinc költészetében

(tanulmány)

Prológus  egy alkalom  szülte  pillanatról

Juhász Gyula-számra készültök. Kérdezed, hozzá tudnék-e járulni valamilyen írással? Válaszom: szeretem a költőt olvasni, mondogatni –  akár magamban is – verseit. Sorsa, életmenete engem is megrendít. Réz Pál – Szabó Lőrinc-monográfiáim szerkesztője – írja egy helyen: „Vidéki költő volt és maradt haláláig, abban az értelemben véve, ahogyan Babits Mihály használja a terminust. A régi Magyarországon szinte minden nagyobbacska városnak volt egy – olykor több – költője, gyakorta jó, kitűnő költője: Nagyváradnak Horváth Imre, Debrecennek Oláh Gábor és Gulyás Pál, Berettyóújfalunak Nadányi, Kaposvárnak Takáts Gyula – s a legnagyobb Szegednek: Juhász Gyula.” Igazuk lenne? Magam soha nem vágytam arra, hogy poéziséről átfogóan, avagy akár csak egyetlen vers erejéig írásban elgondolkozzak. A múltkor ellenben, amikor találkoztunk az Írószövetségben, felvetettem, hogy szívesen megírnám emlékező számotokban azt a véletlen, mégis sorsszerű találkozást, ami pályája során az egyik legnagyobb magyar költő poézisének alakulását befolyásolhatta.

Az Osiris Klasszikusok a Szabó Lőrinc szöveguniverzumot megjelentető sorozatának kísérőjeként a Kiadó számára készített pályaképemben, mely a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) Szabó Lőrinc-közléseinek is egyik szakmai „útikönyve” lett jeleztem, miként vált a magyar líra egyik meghatározó világirodalmi kapcsolódásának, a Te meg a világ kötet poétikai profiljának felvezetésévé a két költő beteglátogatásokból szövődő kapcsolódása.

Szabó Lőrinc lázadó évtizedének során, négy pályakezdő kötetében, még inkább azokat követően, 1927–1928-ra kétféle személyiséglátomás lehetősége is megnyílóban volt számára. Az egyik a személyes narrációhoz kötött, a materiális térben és időben megjelenő széttekintés, amelyet egy Heisenberg-szöveggel tudok legpontosabban meghatározni: „Tudományos munkánk a fizikában abban áll, hogy kérdéseket teszünk fel a természetről olyan nyelven, amellyel rendelkezünk és megkíséreljük, hogy a kérdésekre választ kapjunk a rendelkezésünkre álló eszközökkel végzett kísérletek útján. Ily módon a kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.” Behelyettesítve természetesen a tudományos munka helyére a poétika alkalmát. A másik pedig a költő által utóbb „spirituális”-ként jellemzett sejtelem, amely a teremtett világban elhelyezkedő létezés torz narrációjában mégis jelen lévő ideális sugárzást is képes átvenni, megteremtve a poézisben a Yeats által „tragic joy”-ként emlegetett elégikusságot. Monográfiáim során ezt a kettősséget Szabó Lőrinc pályaképében még egymásutániságként írtam le.

Csakhogy azóta fokozatosan megsejtettem a két személyiséglátomásnak a párhuzamos jelenlétét is. Mégsem kellett ehhez átírnom a monográfiák pályaképét. Ugyanis tanulmányokban, előadásokban, sőt könyveim eseti elemzéseiben kutatásaim kezdeteitől felsejlett a párhuzamosság esélye: rejtekútként ugyanis már a „rettenetes” világlátásban benne éreztem a „spiritualitás” sejtelmét. Az emberi személyiség bomlását felmutató, az idő kezdete előttről kihallgatható eleve elrendezettséget a választóakaratot alkalmazható szabadsággal dialógusba hozó 1932-es szerkesztésű Te meg a világ kötet valójában a spirituális vágyakozást is magában rejti. (A kötet reprezentatív versei, köztük éppen a legismertebb, és olvasói által máig legvitatottabb Semmiért Egészen nemcsak a költő által is mindvégig az önző védekezés apoteózisaként emlegetett vers, hanem a kapcsolatokat és viszonylatokat éppen elrendezni akaró vágyakozás rejtekútja is.)

Mégis Szabó Lőrinc, világirodalmi értékké váló költészetének alakításakor, ekkori ars poeticájának formázása során a húszas évek végén egy olyan döntés elé került, amiben a materialisztikus dialógikus személyiséglátomás  kidolgozására már éppen felkészültnek érezte magát, míg ennek a „materializmus”-nak „spirituális” változatát még bizonytalanul fogadta. Ezért döntött úgy, és ezt verscímmel meg is erősítette (Materializmus, Pesti Napló, 1928. május 20., kötetben pedig a Te meg a világban, 1932-ben), hogy a dialogikus paradigmában a személyiséglátomás materialista változatát dolgozza ki, bárha ekkor már poétikailag érzékelte is annak továbbvezetését is, amit visszaemlékezve utóbb joggal meg is erősíthet a Vers és valóságban: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spirituálizmus«”.

Ebben, az ekkori poétikáját megválasztó döntési pillanatában találkozott a beteg Juhász Gyulával, a kapcsolatukban elhangzó dialógusok példával szolgálhattak a költő Szabó Lőrincnek versei megalkotásakor. Kérdeztem tőled, vevő vagy-e erre az irodalomtörténeti pillanatra. Te igent mondtál. De a számot mégsem szerveztétek meg. Én meg elsiettem a dolgot, megírtam a cikket. Itt a Szabó Lőrinc-évforduló, átadom egy Szabó Lőrinc-kutató szerkesztőnek. Közölje ő. Ez a műben az eszme, lássátok, íme, érvényre mint jut.

***

Nem kevesebbet vállal Szabó Lőrinc a húszas évek végére költészete feladatául, mint az ember helyének, a személyiség megvalósulási lehetőségének vizsgálatát abban a történelmi helyzetben, amikor a polgári világ – úgy látszott – kimerítette a történelme során kínálkozó szereplehetőségeket, mindinkább a szerepek visszavételére, a parancsoknak kiszolgáltatott, egyéniségüket megtagadó tömegember alakítására van csak esély. A Dichter már csak a Führer – ahogy ő nevezi, a „világ kapitányai” – pusztító megjelenését tudatosíthatja. Szabó Lőrinc költészetében tudomásul véve és megszenvedve a szereplehetőségeknek ezt a megszűnését, mégis fenntartja az önelvű személyiség igényét. Bárha ez a lehetetlen megkísértése, mert nem fogad el semmilyen messianisztikus reménykedést, nem választja szét időben kora történelmi adottságát és a személyiségmegvalósítás tervét. Nem tesz különbséget a reménytelen jelen és az azt felváltó, megváltoztató, újfajta lehetőségeket ígérő jövő között, hanem a valóságelemzés negatív eredményét és a mégis vágyott lehetőségeket egyazon jelen időben szembesíti egymással. Így versében két szemlélet testesül meg: a kiteljesedni akaró lázadóé és az ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemzőé. A személyiség épp ebben az egymásnak feszülő, egymást ellenpontozó, de ki is egészítő dialógusban fogalmazódik meg, a társadalomban való önmegvalósítás helyett a tudatban, látomás formájában. Számára az alkotás ekkortól: a tények és igények egymást ellenpontozó kétségbeesett párbeszédének poétikai alkalma.

E dialógus során létrehozza az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját, melyben a költő egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat. A két szólam ugyanakkor nem zárja ki egymást, nem poláris ellentétükben ragadja meg őket – párhuzamos síkokban léteznek. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, szerepeket vesz fel és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényét tudomásul veszi, és szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Magam az egyik szólamot az aktorénak neveztem, a másikat a nézőének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló „tükörszínjáték” egyformán szükséges szereplői ők.

A Te meg a világ kötet verseiben Szabó Lőrinc megszünteti a lázadó költő hagyományos tematikáját: a különböző társadalmi és személyes tényekkel való egyszerű perlekedést. Most már nem egyes aktuális tények ellen lázad programszerűen, hanem az embert körülvevő és szabályozó, társadalmi és biológiai létét meghatározó „szövevény”-rendszer látomását tekinti át, és ezt szembesíti a benne vergődő emberrel. Ennek a magas szintű verstematikának a kidolgozásában erősíti meg Bertrand Russell ismeretelméleti módszere, mely a valóságot mint a megfigyelőben összeálló viszonylatokat szemléli, és épp ezért a tapasztalatszerzés egyik módjaként az önmegfigyelést ajánlja. Ezáltal kétarcú ihletőnek bizonyul ez a hatás. Egyrészt a valóság objektív adatainak tiszteletben tartására készteti a költőt, másrészt ahhoz segíti, hogy ezekből az adatokból önmaga meghatározására szubjektív érvényű látomást alkothasson.

Sokáig – Rába György elemzése alapján – csak ezt, a russelli filozófiai ihletést vettük figyelembe a Te meg a világ szemléleti modelljének vizsgálatánál. De emellett egy sokkal „életszerűbb” ihletőt is megfigyelhetünk: ekkor lép be egy rövid ideig, de annál nagyobb intenzitással a költő életébe Juhász Gyula. Nem a költő, hanem a beteg ember. Az eddig figyelemre kevéssé méltatott kapcsolatra először Dér Zoltán figyelt fel, majd tárgyi történetét Tasi József gyűjtötte egybe (az Irodalomtörténeti Közlemények 1983-as 6. számában): a hol egyik, hol másik idegszanatóriumban (a drágább Siestában és a közönségesebb Schwartzerban) szenvedő költő Szabó Lőrincék új, Németvölgyi úti lakásának szomszédságában él, Szabó Lőrinc meglátogatja, talán azért is, mert ismerős a hely – nemrég éppen a Siestában lábadozott öngyilkossági kísérlete után az ő felesége is –, együtt keresik meg Tóth Árpád sírját, kirándulásként a Farkasréti temetőben. De figyeljük csak a költő emlékezését Juhász Gyuláról írott esszéjében:

„Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség és szégyenérzet kezdett szorongatni, […] Hát nem tudok segíteni? […] Mint gyors ragály, szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd azt, hogy nem fájsz, hanem érdekelsz! – Az ellent-nem-állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy fél óra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, hiszen őrült. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen lepleztem le minden áltatást… Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki”. (Hiszen a helyszín éppen házassága ekkoriban zajlott válságához kapcsolódott, és a Juhász Gyulának mondott szöveg megfelelőit olvashatjuk az ugyanekkor a későbbi „huszonhatodik év” hősnőjének írott elkeseredett hangú leveleiben, és ezekre az évekre való visszaemlékezéseiben is (egybegyűjtve a Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése című kötetben, https://reader.dia.hu/ document/Szabo_Lorinc-Huszonot_ev-795. [Letöltés: 2019. 12. 7.])

Péter László, a példás filológus valahai szíves közlése szerint a szegedi Somogyi Könyvtár Kilényi-gyűjteménye alapján bizonyos, hogy Szabó Lőrinc 1929-es költői válsága utáni újra megszólalásának első darabjai, a Találkozás és A belső végtelenben című versek Juhász Gyulával hozhatók összefüggésbe, a Halálfélelem címűt pedig a Szegeden megjelenő Széphalomban éppen költőtársának ajánlja kétségbeesése és tisztelete jeléül. Ez is bizonyítja, hogy kettőjük találkozása nemcsak egyoldalú humanitárius jócselekedet, hanem kettős terápia. A beteget segítő alkalom egyben a Te meg a világ kötet költői módszertanának megalapozása. Az őrült költővel való „együttdolgozás” ahhoz a módszerhez segítette Szabó Lőrincet, amely a korábbi dramatizált lázadó perlekedéseket egységes szöveggé szervezhette. Az aktor és néző küzdelme nem más a vers szövegében, mint Szabó Lőrinc színjátéka az életben Juhász Gyula lelkéért.

A beteg embert segítő filantróp tevékenység egyben a költő kísérleti laboratóriumát gazdagította, az őt épp ekkor izgató problémák megoldását, poézisbeli megszólaltatását segítette. Ami az egyik ember számára néhány fájdalmas-világos pillanat maradt az éjszakába vezető útján, az a másik költőt megmentette a haláltól, költészete elnémulásától.

* * *

E verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát dokumentálja Szabó Lőrinc egyik, kötetbe fel nem vett, de a Kilényi-hagyaték alapján Juhász Gyulával való találkozásaira utaló, krimit szimuláló költeménye, a Találkozás (Pesti Napló, 1930. január 26.). Kedvenc szórakozását, a filmet utánozza-paródizálja, ugyanakkor ennek során zajlik le a döntő versformáltsági váltás: a külvilági narrációs történet áttevődik a belső világba, a szöveg dialogicitásában testesül meg.

Menekűlsz és nincs kegyelem,
menekülsz valami elől,
– te tudod, mi a bűnöd!
Lelkednek vére melegen
ömlik és borzadva tűröd:
„Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”

A korábbi versnek célja volt, iránya, elmozdult a bevezetőben kijelölt kiindulástól – legalábbis a költő vágyában benne volt a kimozdulás „hazárd reménye”. Ez a sodró erejű mozgás ennek a versnek is az indítása. A következő versszak mozaik azután lefogja ezt az elszáguldást, de egyúttal a menekülő mozgást is megtartja még. Mégpedig egy új szemléleti szempont alkalmazásával lassítja meg a vers menetet: megszünteti a külső és belső világ korábbi kettősségét. A külső világtól lehet menekülni, de ha a dráma egésze áttevődik a belső világba, önmagunk elől lehetetlenné válik a menekülés: bennünk épül, lépésről lépésre haladva a terep, amelyen végig kell mennünk, megfigyelés alatt tartva saját magunkat.

Lennél vidám, könnyű, igaz,
de ucca vagy, bús bűntanya,
teli detektívekkel,
s mégy bátran, mert ha megriadsz,
hátad mögött már ott a fegyver
s a kiáltás, hogy te vagy az!

Ezzel felvázolta azt a vershelyzetet, melyben elkezdődhet a tudat színjátéka. Megvan a terep, a belső végtelen, melynek kísérleti laboratóriumában motívumokként idézheti a külvilág (a társadalom, a természet, a biológiai létezés) elemeit, hogy ezekből a viszonyítások különböző erőtereit állítsa elő. Ezekbe az erőterekbe állítja azután az embert – a megszólítottat, az egyes szám második személyt –, akinek vonásait a saját magán megfigyelt tulajdonságokból, biográfiai és biológiai adatokból állította össze, éppen ezért meg is szólíthatja, mint önmagát:

Itt állsz mellettem, – bántalak?
Tudod: nem szabad félni! Mért?
s Mitől? fénylik szemedben,
de belül máris omlanak
s nőnek eszeveszetten
a rejtő kártyavárfalak:

Ez az ember ágál, él, szenved, rejtekezik és vetkezik az ezután írt versekben, attól függően, hogy milyen szituációba kerül, milyen viszonyok kiszemelt áldozataként idéződik a versbe. Neki kell magára vállalnia egy-egy szerepet, azt végigjátszani ad abszurdum víve lehetőségeit: így lehet mérni egyúttal az általa képviselt magatartásformákat és az azokat kialakító és meghatározó viszonyok erőterét. Ő a vers aktora, akinek produkcióját vizsgálja és méri egy viszonyító szem – a megszólító –, a néző:

falak és szavak, takaró
kínok rejtettebb kínokon,
páncélok titkaidra,
szégyenre, szenvedélyre, – s óh
tudod, mind gyönge, mintha
csak üveg volna, áruló,

törékeny hártya, mely megett
akvárium lakóiként
teregetik ki vérző
kínban féreg-életüket
a néző
előtt a csupasz idegek.

Korábban a költő, a vers írójának hagyományos szerepét követve hol lelkesen együtt száguldott a versben ünnepelt lehetőségekkel (Fény, fény, fény), hol néptribunusi pózban szónokolt a társadalmi korlátozások, igazságtalan arányok ellen (A sátán műremekei). A témákkal való ilyen jellegű érzelmi együtt mozgás ekkorra megszűnik, a mostani versegész egyetlen részletévé, partikulájává osztódik, az egyik verssík, az aktor ténykedésének kifejezőjévé. A verstémával érzelmileg és biográfiailag azonosuló, a külvilág korlátai ellen lázadó költői sík e mostani versszövegnek csak egyik komponense, mely az aktor szereplésében testesül meg, és amelyet kiegészít a vers másik síkja, melyben a néző vizsgálódásai zajlanak. A felgyűlt tapasztalatanyag feldolgozására a közvetlen érzelmi reagálás és kommentálás kevésnek bizonyult, és megjelent – már az 1928–1929-ben írt versekben – az akkor még csak látványt és tényeket gyűjtögető, hatásuk alatt sajátos válaszvilágot alakítani akaró néző. Eredetileg csak az elbizonytalanodás, a témák és tendenciák közötti botladozás, az egy-egy területen ismeretlen mélységekbe való túl gyors bevilágítás okozta ijedség, visszahőkölés határozta meg versbéli szerepkörét. Eredetileg ijedt távolságtartás volt csak. Erre a nézőre utal vissza a „riadt tekintet”:

Hiúság s gyanú szemete,
gőg, tüskék mérge, csönd s amit
dugsz mosolyogva (látom!),
ez a bent nyüzsgő fekete
nagy éj, óh mondd, barátom,
mondd, ember, magad betege,

mondd, fáj? birod? – Szánalmamat
érzi futva benned a hála
s elrémülök, mikor riadt
tekintetedből visszacsap
a válasz,
mondván, hogy: ismersz, magadat!

E verset záró öntudatos találkozásig „egy öngyilkos istennel” a szívében járt témái között (Szerelem és rongyos állatok, 1927), aki „riadtan nézi”, amint „kísértetek járnak az anyagban” (Materializmus, 1928), és aki visszatekintve végül is így összegezi egy szintén még kötetben kiadatlan versben mindazt, ami riadalmát okozza már évek óta (Jaj; Pesti Napló, 1930. március 18.):

Látva, rémülten és bután,
hogy jár a roppant gépezet,
amely megőrli létedet,
és annyi csalódás után,

Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság
s a világ többi ős Hatalma
előtt, melynek szörny keze-talpa
szabja az élet örök útját:

Mindezzel magától értetődően jut el gondolatmenete befejezéséhez, mely a következő terzina kezdetén egy kérdésben fogalmazódik meg: „Költő élsz még? –” És erre a kérdésre rímel az Árnyék című versből a Halál, a férges kezeivel, és rímel a majd egyéves hallgatás, a költő tetszhalála. Természetes ez a következtetés, mert amit az előző évek tapasztalataiból felhalmozott, az mind ellene mond költő léte eddigi feladatának és létfeltételének.

Saját többéves vergődésének és e vergődés értelmét megvilágosító „terápiájának” hatására végül is kibontakozik Szabó Lőrinc előtt egy olyan tudatbéli alkotói forma, amelynek segítségével a költői halálból válthatta ki önmagát, a semmiből egy új világot teremthetett. Ahogy ezt – talán a Juhász Gyulával tett temetőlátogatásra emlékezve – éppen a Tóth Árpád emlékének ajánlott Árnyék című versében ujjongva meg is írja, 1930 áprilisában:

Egy hosszú-hosszú éve már,
valami titkos akarat
kivette fáradt húsomat
férges kezeidből, Halál.

* * *

Eddig a te meg a világ szemben állt, hagyományosan, a versben egymással. Ezt a szembenállást figyelte meg a Juhász Gyulával (az emberért) vívott küzdelmében. Ennek során jött rá, hogy a vers eddigi téma szerinti kettősségét egybe is foghatná. A Találkozásban dramatizált vers történetében elhelyezheti ezt a kettősséget. Nagyszerű felfedezése: a dialogizált szöveg belehelyezése a vers testébe. Ami két ember vitájaként megjelent előtte, az a versben egyetlen szövegben egyesül: a létezés egymást keresztező viszonylataként.

Az ekkor megszülető Szabó Lőrinc-versben a külső és belső világ mint az embert meghatározó viszonyok együttese jelenik meg, a vers szövegbeli nézője pedig épp azt kíséri figyelemmel, hogy a kísérleti áldozat, az aktor hogyan reagál e viszonyok rendszerére. Így különbözteti meg a szövevényrendszert  (mely „között” egzisztál a létezés), az ember erre válaszoló reagálását („útján”) és a megfigyelőt („emeld magasra […] lámpádat”).

Nélkülözések, munka s a halál
nagy tényei között s a félelem
gonosz útján emeld magasra már
becsületes lámpádat, értelem!
(Vámpirok ellen)

A dialógikussá alakuló szövegbe szövi a költő emberről alkotott látomásának meghatározóit: a partikuláris tényekből kiszűrt és rendszerbe fogott őstények, metafizikussá rögzült ősképek, imágók és egyben erők, mozgatók, melyek létrehozzák azt az erőteret, amelyben a személyiség megvalósulási kísérlete folyik – szétfolyásának közepette. Közöttük a költő találhat logikai-sorrendi különbséget (okként találva a nélkülözések, munka és halál „nagy tényei”-t, okozatként pedig az általuk kiváltott félelem útját; ítéletalkotóként efölé emeli az értelem lámpáját), de időbeli megkülönböztetést már nem alkalmaz („között… útján… emeld fel”), ezzel egymáshoz köti, csak egymásban megvalósulónak látja ezt a szövevényrendszert. Verse szerkezeti váza így lesz a világ tükörképe, a Juhász Gyula előtt játszott „tükörszínjáték”:

a sok titok, amiből a jelen
kint és bent összeállt,
szerkezetemben működik
és figyeli magát.
(A bolond kezei közt)

Először vizsgáljuk meg, mit jelentett Szabó Lőrinc számára a „kint”, a külső világ, a „nélkülözések, munka” világa. Hagyományosabb, a húszas évekből örökölt, a kapitalizmus klasszikus korszakából datálódó terminológiájával így fogalmaz A bolond kezei közt című vers első változatában:

Megrohan a
gond, perceimen
osztozni, s a munka s a pénz
százkezű gyötrelem

Általánosítóbban, már  a személyiség-veszélyeztetettség megérzésének szintjén, modern tartalmú dialógikus látomásszöveggé emelve áthangszerelve:

Mert rámtapostál, vak erő,
hatalom, butaság,
tömeg;
(Jégesőben)

Ami mindkét idézetben azonos: a külvilág agresszivitása, mely maga alá gyűri az egyes embert. Mely fokozódó erejű, a kiteljesedés felé törekvő: megrohan, rátapos az egyénre. Konkrét fenyegetettség ez, mely felborítással fenyegeti a küzdő és a szemlélő egyensúlyozására épített látomásrendet. A külső erők már a belső életbe, barlanglétünkbe is beleszólnak. Nemcsak a hagyományos kényszerek ezek, de győztes parancsok, melyek kardként kutatják át magányunk. Ezek a parancsok már nemcsak erőteret hoznak létre, de belénk hatolnak, belülről is megsemmisíthetnek bennünket:

Mit, szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
(Politika)

Szabó Lőrincnek ez a felfedezése villámfényével kivilágít a drámai, mégis óvatos egyensúlyozásra épített, emberről alkotott látomásból. A szöveg dialógikus egyensúlya nála a világ változatlanságát tételezi fel, a rossz konszolidált rendszerét. Ez a kitekintés az egyensúlybomlást jelzi, amikor megszűnnek a manipulációs kényszerek, és helyükbe lép a nyílt erőszak, amikor az embert többé már nemcsak féken tartani akarják, de éppenhogy bestiává, illetőleg áldozattá kergetik a nyílt parancsok. Az ellene védekezni akaró vágyakozás ugyanakkor pályája egészében megérezhető.

Versszerkesztési módozatát két, végül a poétikán kívül rekedt életmozzanatában sikerül begyakorolnia. A gyorsírásos variánsokban elvetélődő, Jeszenyin halálát feldolgozó spirituális szonettekből még csak a pontos formázásra és poétikai hagyományhozkötöttség vállalására készül fel, amit az ekkoriban tanácsokra szomjazó alkotó Halász Gábornak az ekkor készült első Villon-fordítása kritikájából, és Németh László az új versek elküldött halmazából kiolvasott véleményében is megerősítve fogad. Kidolgozását abbahagyja, mert a materiális személyiségbomlást vállalja csak, a jeszenyini halálraszánt létezés kibontását a hirtelen összeállított Te meg a világ kötetben. A vállalkozás „spirituálitásának” felvállalását rejtve halasztja, majd csak a Tücsökzene 1947-es első változat zárásában bontja ki a maga Miltonra is visszafigyelő poétikai pompájában, és személyes sejtelmeit kidolgozva. A meghalás egyszerre torz és az Istenhez vezető ideális oximoronját majd csak Az elképzelt Halál a mindenséget a „költő agyá”-ban kiteljesedő sejtelmességében teljesíti be. „Furcsa” felütésben végre hirtelen felfigyelve erre a poétikába vezethető megoldásra (miként azt Szabó Lőrinc: Szergej Jeszenin utolsó éjszakája címmel Fried István barátunkat köszöntöttem 2004-ben, majd a „Ritkúl és derűl az éjszaka” (Harc az elégiáért) című 2006-os kötetembe illesztettem).

A másik – életrajzi – esemény pedig a mindmostanáig elmondott kétségbeesett és kétségbeejtő személyiséglátomás világirodalmi értékű látomásához vezette, melyet a köteteiből ugyan kihagyott, de ekkor már napilapbéli publikációhoz vezető Találkozás vezetett fel. Amint számára költészetté vált a Találkozás a beteg Juhász Gyulával. Ebből virágozhatott ki a Te meg a világ kötet. Ez az egyszerre kintről és bentről meghatározott igazság: a magány rendszere. Kívülről relatív, belülről feloldhatatlan. Önzés, rettenetes? De mindez csak példázat a költő számára. Ez a következetesen végigvitt magányépítkezés a „sok magány” a „mindenki magány” tételét példázza: a farkastörvényt, a külvilágot, mely erre a védekezésre készteti az embert (Ne magamat?, Pesti Napló, 1931. január 25.):

Ne magamat? De! Magamat!
Mindenki magát!
Nem magamért, mindenkiért
siratom én a magányt,
Magad vagy, Ember a hadsereged,
és a harc rémületes;
undorodj s halj meg, tiszta szív,
de míg bírsz, védekezz!

És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott, vádolt és magyarázott alapparadoxonához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, emberellenessé és az ember védőjévé. Mégis költészete differenciálódását szüli meg ez az ellentmondás. Az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik komponense ez évek lírai számvetésének. A néző, a keretek vizsgálatánál egy olyan világot fedez fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezésnek csak a belső igazság, a „saját törvény” önző védelmi vonala mögé húzódást találja. Ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése, melyet minden egyes emberre kényszerűen jellemzőnek tart. Melyet rejtekútszerűen „elrendezni” akar. Miként Juhász Gyulát is ezzel a módszerrel akarta kimenteni a maga halálfúgájából.