Oláh Péter prózái

Arnold Eszter felvétele

Hüllő

Álltunk a Blahán. Elejtettem a kezemből a szatyrot. Dühös voltál, és úgy beszéltél a környezetvédelemről, mintha a pasid lenne. Nem értettem. Haragudtam is, hogy fontosabb, mint én. Rátapostam a kezemben lévő energiaitalos dobozra. Felszálltunk a villamosra. A mozi majd helyreállít mindent.

Az ágyban feküdtünk. Egész este arra vártam, hogy ma megtörténik. Eltoltál magadtól. Becsuktam a szemem, nem értettem, miért vagy ilyen. A szobádban voltam, pár évvel ezelőtt. Kerestem valamit a szekrényedben, de csak egy pogácsát találtam a ruhák között. Beleharaptam. Pókok szaladgáltak a számon. Felkeltem, kimentem a konyhába. Hajnalodott. Kinyitottam a hűtőt, meghúztam a borosüveget.

Csöpög még a hajamról a víz, mikor a hálószobába érek. Sietnem kell, elszaladt az idő. Felöltözök, rohanok. A munkahelyemen megint én kaptam a legtöbb feladatot. Legalább addig sem kell másra figyelnem. Az irodám ablaka előtt fonnyadó korallvirág. Szebb így, mint mikor virágzik.

Begyújtom a gázt, felverem a tojást a vacsorához. Sosem tudom, mikor jó a hőfok. Zitát kérdezem, hogy szerinte ráönthetem-e már. Rám förmed, tudom jól, mennyire utálja a rántottát. Mindig az asztalon hagyom a poharam, máshol sem tartok rendet. Erősen markolom a serpenyő nyelét. Belekeveri anyámat. Zitára fröcsög a forró olaj. Elrohan a csaphoz, kiabál. Csak nézem az égési sérüléseit, ahogy próbálja enyhíteni a vízzel. Elmegyek.

Nem bántam meg. A házak ablakain kikönyököl a fény. Lámpák égnek fekete szemetesek felett. Mindet felrúgom. A lakók megijednek a zajtól. Szeretem ezt az érzést. Reggel bosszankodnak majd miattam. Az első görcs leszek a gyomrukban. Mosolygok.

Bénázok a kulccsal, lenyomom a kilincset, nyitva van. Nem értem, mert Zita ilyenkor még dolgozik. Fogasra teszem a kabátom, ledobom a táskám. A hálószobába érve látom a feleségem. Egy krokodil dugja. A szemem ég a fáradtságtól. Bezárkózom a vécébe, nem akarom látni. Zita ajtón keresztül beszél hozzám. Már régóta el akartam mondani, a lelkem egy hüllő. Köszönöm, hogy emlékeztettél erre. Becsapódik az ajtó. Kijövök, összeszedem a cuccaim.

Kidobom a korallvirágot. Minden idegesít a munkahelyemen. A kolléganőm ráncos arca, a főnököm kellemetlen szájszaga. Még ez a túlcsorduló kedvesség is. Az irodám ablaka egy ormótlan szoborra néz. Másoknak biztos szebb kilátásuk van. Másoknak a felesége nem kúr félre állatokkal. Nem vagyok képes megemészteni. Ki kell irtanom mindent, ami kicsit is Zitára emlékeztet. Ma éjjel elhagyom a várost.

Solution Pub

Fölöttem hónapok óta veszekednek. Elegem van. Meghallottam, hogy holnap abba az étterembe mennek, ahol pincér vagyok. Álltam az ablak előtt. Az utca levegőjét pernye sötétítette el.

Nem tudtam aludni. A nő nem sírt, üvöltött. Azzal fenyegetőzött, hogy leugrik. Elképzelem, ahogy szorítja az erkélykorlátot, és a férfi elé vágja a szavait. Koppanások. Többen partvissal ütötték a plafont. A fotelben ütem, rágyújtottam. A zaj megszűnt.

Vacsoraidő van az étteremben. Eljöttek. Az asztalukhoz mentem, felvettem a rendelést. Izgatott voltam, vert a víz. Ez az egy esélyem van, hogy minden jobb legyen.

Törölgettem az üres asztalokat, próbáltam a többi vendégre koncentrálni. Mégsem tudtam nem odanézni, ahogy elsőnek fintorognak, majd kezükbe veszik a kést, a villát, és a húsba vágnak. Esznek. Látom, ahogy sötét pontként jut a gyomorba az étel és ott megül egy darabig. Ízlik nekik.

Megszólal a lágy jazz a zenekar hangszereiből. A férfi feláll, és megfogja a nő kezét. Felkéri. A gyomrukból inda nő ki, rátekeredik a testükre. A parkettre rohanok, hogy elkapjam a zuhanó testüket. A kezeim közt válnak hamuvá.

Fogom a zsákot, belelapátolom a hamut, fel kell szednem az egészet, mert különben nem lehet továbbvinni a központba. Ez az előírás. Megváltozik majd az életük. Nem fognak többet veszekedni. Nincs annál jobb nekik, mint hogy egész nap az ültetvényeken legyenek és gondozzák a rizsföldet. Sikerült nekik. Megveregetem a zsákot. Gratulálok.

Várom, hogy elmenjen a zenekar. Mindig én zárok. A főnök bennem bízik a legjobban. Elmentek, lekapcsolom az étterem testét az áramról. Már nem kattognak a neonok. Nincs itt senki. Körbeölel az éjfekete levegő. Egy újabb napon vagyok túl. A lakásban csend fogad.

Oláh Péter (1999, Budapest)

A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták. Eddig egy szövege jelent meg a FÉLonline felületén. Őrbottyánban él.