Bakos Gyöngyi episztolája
kép: dw.com
Levél Thomas Bernhardnak
Írnom kell egy levelet. Főzök egy teát. A teafüvet három és öt percig kell áztatni, legalább három, legfeljebb öt percig, a leöntött teafüvet nem hagyhatom ott a konyhában, mert elfelejtem, és ha elfelejtem, akkor a tea keserű lesz, amit nem szeretek. Beállíthatnám a telefonom, időzítő, csipog, ha letelt az idő, beállíthatnám mondjuk három perc harminc másodpercre. Először is meg kéne keresnem a telefont, megtalálni a menüben az időzítőt, mostanában nem működik az arcfelismerő, az ujjlenyomat se mindig, ha a biometrikus azonosítás nem működik, be kell gépelnem a biztonsági kódot, nagyon kreatív voltam, 1111, mindig figyelmeztet a telefon, hogy ez túl egyszerű, válasszak másik biztonsági kódot, de nekem marad az 1111. Forróvíz a teafűre rá, nem keresem meg a telefonom. Ott maradok tehát a teával, nézem a konyhai órát, hogy telnek a másodpercek, közben gondolkodom, hátha eszembe jut valami, amit írhatnék abba a levélbe. Valami érdekes. Jusson eszembe valami érdekes. Három-öt perc alatt meghallgathatnék egy számot, ezen gondolkodom, ahelyett, hogy valami máson gondolkodnék. A gondolat az egyetlen valóság. Mit hallgatnék meg, ha ez lenne az utolsó három-öt percem? Mit indítanék el a Spotify-on? Véletlenszerűen választanék, vagy azonnal tudnám, mi legyen az az egyetlen dal? Meghívtak egy rádióműsorba, választanom kellett tizenöt-húsz percnyi zenét, amit szeretek. Vigyek Bartókot? Semmit nem tudok Bartókról, semmit nem tudok a komolyzenéről, mégis állandóan komolyzenét hallgatok. Természetesen. Teljesen magától értetődő volt, hogy Bartókot fogok vinni. Milyen hosszúnak kell lennie a levélnek? Újra a levélre gondolok tehát. Ez jó. Harminckét másodperce ázik a teafű. Meg tudnám írni azt a levelet, ha a férjem elmenne itthonról, például bevásárolni, körülbelül húsz perc, azalatt simán megírok bármilyen levelet, csak egyedül kell lennem hozzá. Legyünk magányosak, mindenkitől elhagyatva, ha szellemi munkába vágunk! Először is, megiszom tehát a teát, utána elküldöm a férjemet vásárolni, és megírom a levelet. Neki fogok állni egy órán belül. Még elrendezem az íróasztalomat, laptop, toll, jegyzetpapír, szemüveg, lámpa felkapcsol. A tea egyelőre ázik, állok mellette. A konyhai órát nézem. Egy perc tizenegy másodperc. Tényleg elvittem egy Thomas Bernhard-könyvet a Kunsthistorisches Múzeumba, azt a Thomas Bernhard-könyvet, ami a Kunsthistorisches Múzeumban játszódik. Játszódik? Ezt így mondják? A cselekmény helyszíne a Bécsi Szépmű. Most erről írjak a levélben? Elvittem, meg kellett keresnem azt a Tintoretto-festményt, amiről a Bernhard-regény szól. A regények általában szólnak valamiről. Nem volt egyszerű megtalálni, ugyanis áthelyezték a festményt. Nem tudom, miért kellett megkeresnem, volt bennem ez a vágy. Lefotózom a könyvet, könyv plusz festmény, Instagram. Utána a múzeumban ebédeltem. Az asztalra jól látható helyre kitettem a könyvet. Thomas Bernhard: Régi mesterek. Mintha a pincér mosolygott volna, és azt mondja, hah, Bernhard. Hah. Valami ilyesmi hangot adott. Jól eltelt egy újabb perc, mindjárt ki lehet venni a teafüvet, már csak harminc másodperc. Nyáron egyik nap kiállítás helyett Bernhard sírjához mentem el, Bécsben voltam, a Múzeumnegyed környékén mászkáltam, csak van valami kiállítás, aztán inkább villamossal ki a temetőbe. Fejből nem fogom tudni, hogy melyik temető, melyik villamos, pedig jól mutatna itt. Kint volt a város szélén, fél órát kellett menni a belvárosból, kertvárosi hangulat. Valahogy minden egyforma. Nyárszag a levegőben, kellemes idő, semmi forróság. Talán kora délután. Megnézem, hogy kell egy ilyen levelet megírni. Mindenki megszólítja a kedvenc íróját. Kedves Kedvenc Íróm. Kedves és név, utána vessző. El kell dönteni, hogy tegezd-e. Ez nehéz, főleg, ha szegény kedvenc író halott. De miért lenne szegény? Szegény Bernhard? A teát kiveszem, bögrébe öntöm. A férjem, mielőtt lemegy az Aldiba, azt mondja, ha Bernhardnak írok levelet, akkor mindenképp bernhardozzak benne egy kicsit. Hogyne, mert bernhardozni olyan könnyű. Úgy tűnik, hogy bernhardozni annyira könnyű? Hogy csak ismételgeted ugyanazokat hosszú mondatokon keresztül, és beleteszed, hogy tulajdonképpen, természetesen, úgynevezett? Ezt csak az idióták gondolják így, a seggfejek. Most megnyugszom, és belefogok, mondom magamnak. A férjem lemegy az Aldiba, és nekem nem jut eszembe semmi. Egyre csak azt mondogatom magamnak, hogy megnyugszom és azután belefogok, de amikor mindezt százszor elmondom magamban, és egész egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni, feladom. Lassan esteledik, és ez végképp lehetetlenné teszi, hogy munkába fogjak. Felállok, és menekülésszerűen otthagyom az íróasztalt. A férjem hazajön a vásárlásból, valamit mond. Nem is figyelek. Mintha az lenne a célja, hogy szellemi tevékenységem ellehetetlenítse. Nem tudom, mi segíthetne rajtam. Talán egy kis Mendelssohn?
Bakos Gyöngyi (1985, Budapest)
A Pécsi Tudományegyetemen végzett. Prózát, ritkán verseket ír. Első kötete 2020-ban jelent meg a Magvető gondozásában Nyolcszáz utca gyalog címmel. A szerző portréját Ruzsovics Dorina készítette.