Fried István: Kassa irodalma – az irodalmi Kassa Márai Sándor írásaiban

(tanulmány)

„Évszázados távlatból az alak megne-
mesedik: »a kassai polgár«.
(Naplójegyzet 1973-ból)

„Rákóczi sírja itt van a Dómban, […],
Kassa a magyar szabadságmozgalmak
központja volt, a »kassai polgárok«
ellenálltak az oligarcháknak…”
(Naplójegyzet 1973-ból)1

Mindkét bejegyzésben a kassai polgár(ok) idézőjelek közé vannak téve. Nem hiszen, hogy ne volna Márai 1942-ben bemutatott színműve beleérthető (beleértendő?) a szövegbe, kiváltképpen a másodjára leírt mottó utalását fölfejtve. A 73. életévét betöltött szerző egy szlovák Kassa-képeskönyvet forgat, melynek fényképei az egykori iskolatárstól, Rozmann Lászlótól, a kassai vaskereskedő fiától származnak.2 A szépen kiállított könyv lapjait szemlélve Márai megjeleníti az emlék-Kassát, gyermekkora színhelyét, maga előtt látja „a gyermekkor panorámájának varázslatos emlékét.” Ritkán olvasható városismertetőről ily líraisággal telített, a napló személyességével áthatott fejtegetés, amely nem pusztán arról árulkodik, miféle elkötelezettség fűzi íróját a városhoz, amely számára Város, csak a polgáriság civitas-jelképeként számon tartott Firenzével, Bruges-zsel, Lübeckkel, Nürnberggel említhető együtt. De az is megtudható: történelme, tárgyai, környezetként funkcionáló életrendje, a századokon át megvalósult életrendet létrehozó, kiteljesítő polgárok, a »kassai polgár« mentalitása egymással összefüggő egészet alkotnak. A várostörténet: polgártörténet, egy téveszthetetlen magatartás története, melynek tanújelei az irodalomban, a művészet(ek)ben igazolódnak vissza, az itt élt-működött, tevékenységüket a Városban kifejtő, művelődést gyarapító alkotók különféle munkálkodásaiban.

A dolgozat címe alá írt első mottó pontos bejegyzési dátumát is ismerjük: december 1.3 Ez a tekintélyes ügyvédnek, a két világháború közé eső periódus kisebbségi képviselőjének, Grosschmid Gézának, Márai Sándor édesapjának a születésnapja. Ő tehát a »kassai polgár«, illetőleg ő is kassai polgár. Amit róla egy 1968-as naplóbejegyzés elárul, mint rész az egészet, érteti meg, miért nemesedhet meg az időben:

„Apám születésnapja. 96 év előtt ezen a napon született. Föltétlen becsületes, úriember volt, a szó nemes, emberi értelmében… kézfogása, adott szava többet ért és biztosabb volt, mint minden pecsétes írás.”4 A legenda vagy csak szóbeszéd hollandiai gyémántalkuszokat emleget, tőzsdét, melyet az üzletfelek kölcsönös bizalma tart mozgásban, és amely „kultúrának”, az érintkezésének, az emberi viszonylatokénak, íme, Kassán megfelelője lelhető. „A kassai polgárok” jogaikat védték, a Várost, a maga uralma alá hajtani akaró oligarchával szemben, személyes és kollektív függetlenségük védelmére voltak kénytelen, a céhek békés, munkás mesterei fegyvert fogni. Újra feltűnik a jelkép: a Város (és a Dóm) védőszentjének szobrát faragó János mester kezében a véső fegyverré alakul, melyet a művész Omodé nádor szívébe döf. A művészet eszköze szükség esetén elhagyja jelképiségét, hogy a művészet szabadságáért folyó küzdelemnek, élet-halál harcnak részese legyen.5

Az apai születésnapról emlékező sorokat mintegy húsz lapra követi egy igencsak földönjáró bejegyzés a feleség, Lola (a naplóban sokszor L.) receptkönyvéről. A többnyire különálló lapokra a régmúlt kassai idő szereplői, az édesanya, Márai édesanyja, a jó barátnő, Vilma – aki, mint Márai följegyezte, Auschwitzban végezte rövid életét –, a „szegény” Rózsi néni és mások ételajánlatai kerültek, árulkodó jelek életmódról, „étkezési kultúráról” – s mindennek társasági-társadalmi körforgásáról. Anyagi kultúráról beszél a néprajz, szokásrendről, de anyagi helyzetről is, mely kifejeződik az elkészítendő étel tartalmában. A szokásrend egyben a sokfelől érkező elkészítési ajánlatok „transkulturalitásához” szolgáltatnak adalékokat, miközben korszakok, tájak, társadalmi rétegek, kisebb-nagyobb közösségek hétköznapjaiba-ünnepnapjaiba engednek betekintést.6 Továbbá: a receptkönyvet birtokló társasági kör térképezhető föl, egy inkább tágabb, mint szűkebb csoport, amelynek nem csupán közeli és távolabbi tagjai cserélik ki konyhai, bevásárlási, vendégfogadási tapasztalataikat. A társas étkezés, a vendégfogadás kultúrája nem bizonyosan a reprezentációt szolgálja, hanem a (polgári) összejöveteleknek, egy évszázadok folyamán kialakult, lassan-fokozatosan változó rítusnak, szertartásnak, a közösségszerveződést ösztönző együttlétnek a része. Márai ebben a szellemben kommentálja Lola receptkönyvét, mely természetesen kézzel írott lapokból áll. Ekképpen megőrzi a kézírás révén a receptet leírók személyes emlékezetét; nemegyszer az emlékezetben más érintkezési forma is fölbukkan, esetleg fénykép, levél, képeslap egészítheti ki a messze távolba tűnő idő mozzanatait. Márai alább idézendő sorai összevágnak azokkal a megállapításokkal, miszerint szorosan függ egymással össze az „anyagi” és a „szellemi kultúra”, nemcsak átfed(het)ik egymást, hanem egymásba is érhetnek. Azonos értékűek annyiban, hogy összejátszásukból olvasható ki egy műveltség, mely különféleképpen tárgyiasul vagy spiritualizálódik. A bejegyzés dátuma 1969. február 8., „L. receptkönyve”, 40 éve kezdte gyűjteni; ez azonban csak a gyűjtés kezdetének évszáma, „a rongyolt fedelű” füzetbe illesztett lapokat „több nemzedék” tapasztalata, sőt „vallomása” teszi a birtokló számára emlékezetessé.7

„A leves, hús, a hal, a tészta – és az egészben egy műveltség konyhaillata, valami nagyon erős és tartós, eszmék, rögeszmék, divatok felett a valóság. A linzerhez kell tojás, liszt, mandula, aztán kell egy konyha, ahol megsütik, a konyhához kell egy otthon, ahol emberek élnek és műveltségi szinten találkoznak, az otthonhoz kell egy haza, anyanyelv… A marhanyelvhez nemcsak borsópüré kell, hanem anyanyelv is, amely meg tudja mondani, miért jó vagy rossz valami.”8

Csupán emlékeztetőül: Márai kedves írója, Jókai Mór nem pusztán a róla elnevezett bablevessel került be a magyar ételtörténetbe, hanem a kései De kár megvénülni című regény ama fejezeteivel is, melyek az étkezés és az olvasás összefüggéseiről árulkodnak. A „rác pite” akkor jó, ehető meg, ha „nincs benne sületlenség; együtt a realizmus az idealizmussal”.9 Márai Sándor hatékony hozzászólása a kérdéshez Szindbád hazamegy című regénye. A Krúdy-regényekből/kisprózából, életrajzból, anekdotákból/legendákból vett gasztronómiai elemek többrétegű szimbolizációt sejtetnek.10 Egy novellaalak négy oldalon keresztül megeszik egy halat, de a novellaírás során földereng egy Magyarország-, magyar-táj-élmény; az írás az élmény lejegyzésével lesz jelentésessé: külső formáját tekintve, azaz a közvetlen cselekmény szintjén egy ember megeszik egy halat, de a mögöttes jelentésben ott munkál az, aki a halevés e módját papírra veti. A London szállóban megrendelt és csak részben elfogyasztott ételsor lényege megrendelő és a rendelést fölvevő pincér összjátéka, egy átesztétizált, az ételeket tekintve (Jókaira hivatkozva) idealista és realista történés, mint – ismét – szertartás. Hasonlóképpen a mű elején Szindbádnak és feleségének párbeszéde, melynek során Szindbád tanácsot ad a töltött káposzta elkészítésének módjáról. Lola szóbeli elbeszélése a nagymama levezényelte családi ebéd nyitányáról11 a történelembe nő. A Márai-házaspár 1973-as bécsi látogatása szintén az étkezési kultúra önmagán túlemelkedő jelentőségét erősíti.12 Márai Kölcseynek tulajdonítja a szólást: „Nyelvében él a nemzet.” Derűs kommentárja: „ezt most, huszonöt évi koplalás után a bécsi Naschmarkton őszintén átéreztem, a nyelvében él, de nemcsak lingvisztikai értelemben.” Egy másik megjegyzés: „Az étkezés Bécsben nemzeti ügy, mint a zene. És mindkettő kitűnő, a zene is, a véres hurka is.” Egy hosszabb idézet szolgáljon összegzésül, hitelességét többek között az kölcsönzi, hogy a nemzeti öncélúság imagológikus megalapozottsága helyébe a (z étkezési) kultúra látszólag profán, valójában a rituálé igénye szerinti értéke lép, a nosztalgia egy olyan államképződménynek szól, melyet az egymásnak átadott, így közössé lett gasztronómia tett, ha úgy tetszik, „nemzetek fölöttivé”.13

„Az étkezés Bécsben nemzeti hivatás, mint a zene. Kitűnően főznek és sokat esznek. Sehol nem beszélnek olyan sokat, olyan komolyan és meggyőződéssel evésről, ételek minőségéről, jellegéről, mint Bécsben. A „monarchia”, amelynek a német soha nem volt a valóságban közös nyelve, a marhanyelvben él tovább. Az evés itt több, mint táplálkozás, más, mint a »gourmandise« – nemzeti becsvágy, tradíciótisztelet, szagok, ízek, főzetek emléke, melyeket valamikor a monarchia konyháiban pároltak… Egy bécsi étlap olyan dokumentuma a monarchiának, mint a pragmatica szankció.”

A Kassa-képeskönyv lapozgatása közben megelevenedik a szűkebb otthon, mely a „szellemi” kultúra külső-tárgyiasult kereteit adja, de amely maga is kultúrává lesz, élhető életté; tanúskodva a városrendezésben érvényesülő, célszerűséget és szépségeszményt egyaránt sugárzó akaratról, mely összhangot teremt a munka, a realitás és a szép, az idealitás között. A civitas olyan harmóniát hoz létre, amely a létezés minden szegmensében érzékelhető, a látvány árulkodik a városiasság megszervezettségéről,  a tervezés-építés tudatosságáról, a pillanatról, amikor a mesterségből művészet lesz, és ez a művészetté lett urbanitás jelképeivel hirdeti – Goethe szavával élve – az állandóságot a változásban.

„A csodálatos gyönyörű dóm, amelyet apám apái 600 év előtt kezdettek építeni. A belső város házainak gótikus, reneszánsz, barokk homlokzatai, kapualjai, udvarai, a boltíves szobák, ahol laktunk, a paloták, ahol a Felvidék arisztokratáitól örökségbe maradt termekben klubok, könyvtárak, múzeumok kaptak helyet, a Városháza és a megyeháza, a Lőcsei Ház külső és belső vonalainak arányos nemessége, az az organikus, évszázadok alatt strukturálisan fejlődött urbanitás, amelynek párja csak Kolozsvárott volt.”14

Nem érdemes azon fennakadni, hogy Grosschmid Géza „apáit” nem lelhetjük a Dóm építői között, lévén bevándorolt „cipszer” ősök; ugyanakkor, ha a Dómban megtestesült „kassaiságra” gondolunk, Márai édesapjának tevékenysége e kassai szellemiség ápolásában, a Város fejlesztésében, majd az író azonosulása és ennek az azonosulásnak meglelt irodalmi alakzatai (versben, „őrjárat”-ban, színműben, regényben, novellában, visszaemlékezésben) a Kassa-gondolat elbeszélt formájával szolgálnak: Kassáról az irodalom („az ábrázolt tárgyiasság”) nyelvén szól, Kassa irodalommá lesz; az irodalmi Kassa azonban a valóságos Város vonásaival teljesedik ki.

Márai irodalmi Kassájáról, Kassa-irodalmából természetesen nem hiányozhatnak a költők, az írók; azok, akiknek vagy életük forrott össze a Várossal, vagy munkásságuk révén, közvetlenül vagy közvetve kapcsolódtak Kassa irodalom- és/vagy művelődéstörténetéhez. Hiszen Kassán – emígy Márai – már a XVIII. században szalonok létesültek különféle célzatú (többek között jótékonykodással kitűnő) egyesületek, társaskörök, baráti együttesek, melyek tagjai között a szépirodalom művelői is helyet kaptak. A kisebbségi sorsba jutott magyarság olyan intézményt tartott el, mint a Kazinczy Ferencről elnevezett kulturális egyesület, mely egy időben a térség legjelentősebb könyvkiadójaként szerzett jó nevet, a színházi élet sem szünetelt, a színháztörténetileg legfontosabb korai dátum a Bánk bán ősbemutatója. Márai a Kassa-képeskönyvről töprengve csupán egyetlen szerzőt nevez meg név szerint, az övé azonban messzire vezető asszociációs sort indíthat meg: Kazinczy Ferencé. Több szempontból is. Márai a börtönfogságból családja körébe visszatérő íróról A feladat címen adott közre elbeszélést, beleillesztve a Mágia címmel közreadott novelláskötetbe. A négy évszak lirizáló prózakötetének rövidebb írásában emlegeti Kazinczy pályája kassai szakaszát, jellemzésül említve: „Felvidéki ember volt. Svádája volt” – összhangban a jóval későbbi naplóbejegyzéssel.15  Ennél azonban fontosabbnak tetszenek azok az adatok, melyeket Márai a Pályám emlékezete című önéletírásból és Kazinczy összegyűjtött-megjelentetett levelezése első két kötetéből kiolvasott. Ezek az adatok ugyanis a kassai „ember”, a kassai szellemi életforma rajzához kínáltak pontos ismeretet. Kivált az 1788–1792 közötti történetekből vonatkoztatható el az, ami Kassa felvilágosodott polgárai, társas élete márais elképzelésében, majd leírásában realizálódott. A köz- és a magánélet egymásba érése, a szalonokban formálódó, szépség-központú társas együttlét kultúrája és annak nyelvi vetülete, az alkalomnak megfelelő beszéd formálódása, egyáltalában: az életnek és az irodalomnak egyazon alakzatként meghatározása – mindez Kazinczy Ferencnek az érzékenység műfajait meghonosítandó igyekezetéből köszön vissza. Hogy az utóbb Széphalmon letelepedő, onnan nyelvművelő-ízlésfejlesztő  tevékenységével a magyar irodalom egészét átfogó mozgalmat kezdeményezhette (és ez A feladat című elbeszélésben is ott rejtőzik), az Kazinczy Kassához szorosan fűződő éveiben alapozódott meg: előbb a Magyar Museum megjelentetésével, együtt Batsányi Jánossal és a költő-fordító Baróti Szabó Dáviddal (kinek megismerkedése, irodalmi levélváltása Kazinczyval része a Város irodalomtörténetének), majd Kazinczy szabadkőművesi nevén kiadott Orpheus folyóiratával és az ehhez kapcsolódó Helikoni virágok almanachhal (csak az első kötetet tudta Kazinczy kiadni, a második kötet kéziratban maradt!). Az (irodalmi), majd vegyes tartalmú folyóiratok már Kazinczy fáradhatatlan szervező, lelkesítő, a magyar irodalmon túlra is kitekintő munkáját tanúsítják. Egyben azt is, hogy jozefinus-felvilágosodott világnézete nem kizárólagos ajánlat az előbbre tartó európai irodalmakhoz hasonló mozgalom igazolására, Batsányi János a majdnem azonosan föltett kérdésekről másképpen gondolkodott, így Kazinczy kivált az általa kezdeményezett társaságból. Ennek lett azonban olyan tanulsága, hogy még a lényegében egymástól nem áthidalhatatlan távolságban állók között is lehet vita, ez a vita, akár az irodalmi művekről készített bírálatok, egy irodalmi élet szerves velejárói. S ha a XVIII. század nyolcvanas éveiben, a kilencvenes évek elején ennek az irodalmi életnek csak halványabb nyomait látjuk, a megvalósításra törekvés formái azonban már látszani kezdenek – és itt (is) Kazinczyé a kezdeményező szerep. Az 1785 és 1791 között kassai lakosnak számító Kazinczy írói munkálkodása, közhasznú tevékenykedése (mai szóval élve: tanfelügyelőként szervezte a „közös iskolákat”, létesített iskolákat, küszködött vallási-egyházi előítéletekkel, szolgálta a népnevelés/oktatás ügyét, mozgósította a tanítókat, hogy sajátítsák el a korszerű pedagógiai elveket, és használják az oktatás hétköznapjaiban, terjesztett fel jutalomra derék, eredményesen működő tanítókat)16 élénk, versekkel tanúsított „szalon”-életet élt: különféleképpen nevezte, ezáltal elrejtette, azokat a hölgyeket, akik érzelmeit fölkeltették, versre, többnyire neves költők (például Klopstock) verseinek fordítására méltatta. Egy baráti társaságban forgott Kazinczy, de itt forogtak a versek is, az érzelmeknek ebben a kuszaságában lett különleges becse a szépen formált mondatnak, a társalgás esztétikájának. Kazinczy fordításai (a már akkor európai hírnévre szert tett svájci Gessner költői prózájából, az érzékenység egy kevésbé jelentékeny szerzőjének, Alexander Christoph Kaysernek Bácsmegyeynek öszveszedett levelei címmel magyarított regényéből)17 kézről kézre jártak, a Kazinczy-átültetésekben kikísérletezett társalgási nyelv révén terjedt-népszerűsödött  egy nyelvi magatartásforma, az érintkezés művelt nyelve. Kazinczy ekképpen érvel fordítása mellett: „Nem több szükség vagyon e most Románokra, hogy azoknak olvasások által a szóllás és magaviselet durvasága kedvesebb ízlésre faragódjon, mint Kánonok Molnár Physikájára s Dugonics Algebrájára.” Alább hozzáteszi, hogy magyar nyelvű olvasmányt készített azoknak, akik ezek híján német könyvekhez fordultak. Szauder József a Kazinczy tolmácsolta érzékeny irodalom szalonbeli jelenlétéről ír:

„Ez az a társaság, melyben Kazinczy első irodalmi sikereit aratta, alighanem ez az elseje azoknak a szép társaságoknak, melyek nemcsak a kedves »és érzékeny s poétái képű szállításoknak«, hanem az idegen nyelven olvasott történetek és kifejezések magyarításának is örvendett, átvette azokat, hogy éljen velük.”

Még egy idézet Szauder Józseftől, aki megkísérelte, hogy rekonstruálja e szalon résztvevőinek (irodalmi) vonzásait és választásait, másképpen szólva: Választott rokonságait (Goethe regénycímét ideidézve):

Kazinczy „most [ti e kassai szalonokba lépve F. I.] egyszerre azt a díszes társaságot látta maga előtt, amellyel eddig jobbadán csak könyveiben találkozott, a szinte irodalmi szépségű formákban élvezhető szerelem színhelyét, a minden érzékenységet ingerlő érzelmes és okos, ugyan túlnyomórészt német nyelvű, de magyar érzelmű nemességet. […] S ez előkelő hölgyek, akikbe ő most szinte egyidejűleg szerelmes, nemcsak vonzódnak a modern érzelmességhez, hanem értői is az új irodalomnak, nemcsak beszélnek németül, franciául, hanem olvassák is, meg is beszélik az idegen műveket…”18

Kazinczy kassai éveiben azonban nemcsak érzelmi nevelődése zajlott, a II. József utolsó éveiben egyre hangosabb nemesi ellenállásnak is szemtanúja volt, drámafordításaival (Shakespeare, Lessing, majd Goethe) az éledezni kezdő magyar színjátszásnak ajánlott műsordarabokat), a magyar koronázási jelvények visszaérkezését követőleg, titkon megőrzött jozefinizmusa ellenére, megyéje képviseletében koronaőr is lett. Utóbb a megyegyűlések látogatója, e minőségben a komoruló időben a szólásszabadság védelmezője, miközben Kazinczy társasága az általa fordított egyik Gessner-idillre emlékeztetéssel ünnepli a merész szószólót. A kassai nyomdákban kiadott Kazinczy-kötetek a kassai könyvtörténet emlékezetes darabjai. Igaz, Kazinczy már 17 esztendősen (1776-ban) Landerer Mihály betűivel megjelentette Az Amerikai Podotz és Kazimir keresztyén vallásra való megtérését, mely nem más, mint Bessenyei György Der Amerikanerének fordítása.19 A Kazinczy-élet „irodalmisága” nem az 1791-ben állását vesztett-csalódott író menekülése valamiféle védettségbe. Éppen ellenkezőleg: mivel fordításokat tesz közzé, olyan radikális nézeteket csempészhet be, melyek azáltal fogadtathatók el, hogy másutt már megjelentek, külföldön, idegen nyelven már olvasható műveket kínál olvasásra. Az 1790-es években így is beleütközött a cenzori tiltásokba, akadékoskodásokba. S bár törekedett arra, már csak családja, főleg anyja unszolására, hogy hivatalt találjon, állandó jövedelemre tegyen szert, kihallgatása az uralkodónál eredménytelenül végződött, a megcélzott állás már be volt töltve, méghozzá Hajnóczy József által, kinek barátságát Kazinczy sosem tagadta meg.

Joggal vethető föl: mennyit tudott erről Márai Sándor? Ha tüzetesen olvassuk az említett A feladat című elbeszélést, megerősíthetjük az általam megkockáztatott véleményt, a Pályám emlékezetének talán még a XIX. században, Abafi Lajos gondozta kiadását ismerte, továbbá a Kazinczy százados évfordulója alkalmából publikált (először könyvalakban 1931-ben az olvasók számára megjelentetett) Fogságom naplóját is, esetleg a levelezésnek szintén már hivatkozott két kötetét. Kazinczy – Márai Kassa-képzetére gondolva, a kassaiság-eszményét fölidézve – kiválóan megfelelt annak a várostörténetbe ágyazott művelődés-igénynek, amely Márai előadásában a „nyugati” Várossal, a szellemi élet formaként megélt és funkcionáló polgárisággal (Thomas Mannra hivatkozva: Lebensbürgerlichkeittel) volt értelmezhető.”20 A Kazinczy-levelezés első két kötetéből kitetszhet, mint törekedett „nyugati” kapcsolatok kiépítésére, az érzékenység barátság-kultuszát kihasználva levelezéssel belépni az általa fordított írók körébe, ezen keresztül áttörni a magyar irodalmat – nyelvi és más okok miatt – a nyugattól elzáró tájakon, részévé tenni, az európai (egyelőre nyelvi okok miatt: német) irodalmi történések számára ismerőssé emelni előbb a maga fordítói munkásságát, majd fokozatosan azt is, ami a magyar irodalomban történik. A befogadás és a remélhető kölcsönösség akarásának kettős terve mozgatja az 1780-as évek második felében, majd 1790–1794 között Kazinczyt, a magyar irodalom „európaizálása”, egy közös fogalomtár kialakítása, illetőleg a magyar irodalom Európába kiáramlásának előkészítése.21 Márai nem volt érzéketlen a fordítói munkával szemben. Egészen fiatalon fordított németből – jeles szerzőket, színdarabot, verseket, később csak elvétve vállalkozott ilyen munkára (Anna Seghers egy regényét ültette például át).

Az bizonyos, hogy Márai nem merült el a Kazinczy-filológiában (hiszen regényíró volt és nem bölcsész végzettségű tanár), viszont a Kazinczy-pálya, a fiatalabb kori szalonélet, a jakobinus mozgalomban való részvétel miatt előbb a halálos ítélet, majd a határozatlan ideig tartó (2387 napos) fogság; a szabadulás utáni viszály a családdal, végül otthon létesítése a parányi Széphalmon, mindeközben a közvetlen és a közvetett kassai jelenlét, az irodalom és az irodalmi élet szervezése, a küzdelem az új életérzés adekvát megszólaltatásáért, az európaizálódás igénye: mind-mind annak a Városnak polgári magatartását idézte, amely a Kazinczy-pályaemlékezetet a kassaiság szellemi horizontja felől szemlélte. Az a „modern”-ség, amelyet az utókor, a Kazinczy emlegette „maradék” rálátott, nem kevésbé jelent meg a Kazinczy-önéletrajz által (is) sugallt elgondolásban, mely a Kassa-képeskönyv fényképeit megjelenítő Márai előadásában mondandója hitelességéül villantja föl Kazinczy példáját. A többi „kassai” szerző sem felejtődik el, idős korában Vergilius eposzát, az Aeneist a szerzetes-költő Baróti Szabó Dávid átültetésében olvassa.22 Mégis, Kazinczy kap kiemelkedő helyet Márai Pantheonjában, mint ahogy nemcsak a szülőföld jogán, hanem polgárisága, kulturalitása révén emeli föl Kassát minden más város fölé. Jellegzetes megnyilatkozás 68 évesen:

„Az elmúlt húsz évben soha nem volt honvágyam. (Nagyon rossz emlékem maradt az »úri« Magyarországról.) Néha gondolok Kassa környékére. Pestre soha.”23

Némi túlfeszítettség érzékelhető az előadásban. A napló nem mást akar meggyőzni, hanem önmaga védelméül szolgál. De még ekkor is: Kassa kivétel. Mint ahogy felidézése ünnepi pillanat, melybe fájdalom vegyül, egy, a múltba veszett polgáriság emlékezetté lett tüneményeként.

Másképpen tetszik föl Jókai Mór regényírása a Márai-életmű meglepő fordulóin. A szenvedelmes utazó az országhatárok közé szorítván „haza” tér Jókaihoz, az emigráció „esős római éjszaká”-in, 71 évesen „Jókai: A kőszívű ember fiai és A lélekidomár. Nem lehet abbahagyni. Hibátlan, tökéletes – éppen mert olyan, amilyen.”24 Mindketten 83 évesek, Lola már alig lát. „Két beteg, elhasznált vánszorgó öregember, aki vagyunk.” 1983. augusztus elejéről a bejegyzés: „Minden éjjel felolvasok egy fejezetet L-nak az Aranyember című regényből. Ez a híres és nagy regény a tökéletes giccs: az alakok, az előadásmód, a helyzetek, minden elképesztően erőszakolt és valószínűtlen. Ami csodálatos, hogy a zseni ereje megtisztítja ezt a giccset. Mint az óceán, a zseni is sterilizál mindent, ami beléje hull.”25

Érdekes tanulmány kerekedne ki egy olyan anyaggyűjtés nyomán, mely azt mutatná be, miként vélekedett (esetleg időről időre módosítva ezt a vélekedést) Márai a korstílusokról, az építészeti gótikáról, barokkról vagy az irodalmi romantikáról, mely Jókai pályáján meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Az idézetből mintha az volna leszűrhető (és ezt erősíteni látszik megjegyzése Victor Hugoról), hogy nem híve a romantikus prózának általában, ámde rendszeres Jókai-olvasása kételyeket ébreszt, és arra készteti, hogy a Jókai-regények „varázsát” valamiképpen kimentse, e korstílus jellemzőit szembesítse a Jókai-elbeszélésmóddal, és ez utóbbiban talán a mesemondás lenyűgöző erejét, talán a cselekményesség átlag/kalandregénytől eltérő hitelességét csodálva. Képes a maga prózapoétikai megfontolásai ellenére Jókaiban a zsenit fölfedezni. Messzire vezetne annak taglalása: összefügg-e Krúdy-értékelésével, Krúdy Jókai-képével. Ehelyett inkább ott folytatnám, hogy furcsa módon Márai sehol nem emlegette Jókai Kassához fűződő, igen szoros viszonyát, különös tekintettel arra, hogy két cikluson keresztül Kassa képviselője volt (1884–1892), és ha szükségesnek mutatkozott, felszólalt az országgyűlésen városa érdekében. Nem mellékesen a milléniumi felkészüléssel, emlékkiállítással összefüggésben készült monográfia-sorozat, a Magyarország vármegyéi és városai első kötetéhez (Abaúj-Torna vármegye és Kassa Jókai lelkes előszót írt, ez a kötet tartalmazott olyan adatokat a XIV. század elejének kassai eseménytörténetéről, melyek Márai színművének, A kassai polgároknak forrásául szolgálhattak. Bizonyíthatatlan, mennyire ismerte Márai Jókainak felvidéki tárgyú, kassai vonatkozású prózáját, naplóiban, újságcikkeiben nem leltem utalást. Az Egy polgár vallomásaiból kiderül, hogy az apai könyvtár tartalmazta

„a teljes, egészvászonba kötött Jókait”; igaz – mint megtudjuk – az apa szívesebben olvasta Mikszáthot, s az önéletrajzból a Márai–Jókai viszonylatból csak az tudható, hogy „a jubileumi kiadású, százkötetes Jókai lassan elapadt, mert a Forgách utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajczárt fizetett egy kötet Jókaiért […] A Jókai-köteteket nem léhaságból vagy prédavágyból cipeltük az antikváriushoz – évekig vajúdtam, amíg rászántam magam A kőszívű ember fiainak, vagy az Egy magyar nábobnak értékesítésére, s igazán csak a szükség parancsoló szava kényszerített rá…”26 A családi névnapok, születésnapok igényelték, hogy az ünnepelt ajándékot kapjon, erre kellettek a könyveladásból szerzett összegek. A gyermek (vagy már az író?) Márai nem kétli a Jókai-regények „remekmű” mivoltát, és érdekes módon a könyvszekrényt, polcokat takarító sem vette észre, egyre fogy a Jókai-kötetek száma. Ez az epizód kontrasztja – hangnemével fogva is – a naplókból kibukó Jókai-említéseknek, ugyanakkor ironikusan világítja át a polgári család ünnepeit. Mivel az ajándékozást a gyermek apja könyvtárának megdézsmálásával alapozza meg, úgy illeszkedik be a közösnek elfogadott szokásrendbe, hogy a betagolódást apró tolvajlás teszi lehetővé.

Az irodalomtörténeti események kiszámíthatatlansága következtében a Kazinczy és Márai közötti időszak nem marad üresen, mivel Jókai – Máraihoz hasonlóan – Kazinczyt „szépirodalmi” alakként is megörökítette, ilyenmódon a Kazinczy-utókorhoz a maga módján járult hozzá. Ám ezen túl Jókai nézetrendszerének alakulástörténetében fontos szerephez jutott a XVIII. század utolsó harmadának Kazinczy munkásságához fűződő mozgalma, amellett, hogy „közköltészetét”, anekdotaköteteinek hagyományát és nem utolsósorban a felvilágosodás eszméinek a gyakorlatba fordítását és ennek (nemesi) ellenzékét szintén megszólaltatta. Családi kapcsolatai (színésznő felesége, Laborfalvy Róza és a színész – Schiller-fordító apósa, Benke József ) révén sokat tudott a magyar színjátszás keserves kezdeteiről, a vándorszínészek olykor nyomorúságos életéről (erről Petőfi Sándortól is kaphatott híreket közös kecskeméti hónapjaiban). A Márai által emlegetett Rab Ráby lényegében az „emberbarát vagy hazafi” dilemmáját közvetíti, mely a jozefinus Kazinczyt is foglalkoztatta: az országos-hivatalos nyelvvé tett és a birodalom egységét biztosítani hivatott német nyelv bevezetése és a magyar nyelv helye, státusa, használati köre megosztotta még a reformokért lelkesedőket is, Kazinczy iskolafelügyelői és szépirodalmi munkálkodása között maga nem érzett ellentétet, de kortársai között még a „jók” is váddal illették. Egy epigrammájában a kiegyenlítődés mellett emelt szót: „Nékem az emberiség s Pest–Buda tája hazám.” Az utókor az előbbit halkabban, a leginkább a fordítói mozgalom bemutatásakor emlegette, az utóbbiról viszont feltétlenül, jól hallhatóan szólt. Jókai is azok közé tartozott, akik Kazinczy magyarosodásért folytatott küzdelmét állították a középpontba, lényegében – a korábban említett „európaizáló” irodalmi törekvést, nem éppen jogtalanul ennek vonzáskörében láttatták. A Rab Rábyban azonban eldöntetlen és eldönthetetlen, hogy a Bécsből, császári hivatalnokként ügyködő Ráby Mátyásnak vagy a nemesi Magyarország képviselőinek van-e több igazsága. Mint ahogy az És mégis mozog a földben szintén vitáznak a szereplők, a Kisfaludy Károlyról, egy vonását tekintve Katona Józsefről mintázott Jenőy Kálmán és a jóságos József nádor (akit idősebb korára Bécsben der alte Rákóczinak, az öreg Rákóczinak csúfoltak). Egy magyar színház létesítését, egy magyar (nyelvű) színtársulat pesti lehetőségét kívánná az ifjú Jenőy, a nemzeti tragédia, utóbb vígjátékok szerzője, mellyel „felébresztené” százados álmából a magyarságot. A nádor ellene veti: ez ébredés veszélyeket rejt, hiszen nemcsak a magyarok ébrednének föl, hanem valamennyi nép, amely Magyarországon honos, és így a nemzeti ébredések keresztezhetik egymást. Jókai ezt már a nemzetiségi küzdelmek kiélesedésekor írta, még mindig reménykedve a magyarországi hazafiság megteremtődésében. Ezzel messze nincs ellentétben, hogy a magyar színjátszás érdekében síkra szálló kevesek vállalkozását úgy fogta föl, mint a magyarnyelvűségért, a magyar nyelvi művelődésért, e műveltség terjesztéséért folyamatosan és elszántan, önfeláldozással és lemondással vívott harcot, mely 1790-ben összefonódott azzal a törekvéssel, hogy megvalósuljon egy kulturális intézményrendszer, magyar sajtó, könyvkiadás, a nemzeti könyvtár és múzeum alapítása a XIX. század első évtizedére húzódott át. A Pesten működő német színjátszás 1812-re jutott a térség legnagyobb kőszínházához, melynek ünnepélyes megnyitására a népszerű és a magyar történelmi tárgyú színműveket is író August von Kotzebue-t kérték föl, aki István királyról szerkesztett össze színjátékot, viszont a kísérőzene komponálása Beethovenre bízatott. Ebben a környezetben a különféle foglalkozásokból magyar színésznővé, színésszé átvedlő személyek kísérleteztek a nézőknek az egyelőre csak virtuálisan létező színházba (alkalmi termekbe, később – Rondellába) csalogatásával, próbálták megnyerni azokat, akik szerint magyarnak nem való a komédiázás (Petőfi: Egy estém otthon című versében az édesapa úgy hiszi: a színpadon cigánykereket produkál vándorszínész fia, s ez nem nevezhető még az 1840-es években sem teljesen extrém véleménynek), a minden szempontból kezdő magyar színészek nem vehették föl egyelőre a versenyt a színházi üzemet régebb óta működtető, osztrák és német vendégeket felvonultató városi német színjátszással. Viszont magyarul játszottak, magyarított darabokat adtak elő, tanúságot téve arról, kidolgozható a színjáték a magyar nyelve, és előbb-utóbb a magyar színház méltó vetélytársa lesz a városi németnek. Jókai a magyar színjátszás és dráma kezdeti korszakát nemcsak az És mégis mozog a föld című regényében örökítette meg.

Ehhez csak annyi hozzátennivalóm van, hogy Jókai Kecskeméten, ahol jogi stúdiumokat folytatott, és jogásznak készülő társaival maga is szereplője volt egy jótékony célból szervezett színi előadásnak, Katona József még élő emlékezetével ismerkedett meg, és ez egy kései, Katona Józsefről szóló írásából köszön vissza. Mindez szinte összegződik abban a két színműben,27 amely a magyar színjátszás kezdetének századik évfordulójára készült a Nemzeti Színház igazgatójának felkérése. Paulay Ede, aki már azzal beírta nevét a magyar játékszín histórikumába, hogy elődeivel és nem utolsósorban a közvélemény feltételezésével szemben előadható színműnek tartotta Vörösmarty Csongor és Tündéjét, valamint Madách Imre remekét, Az ember tragédiáját, jól számított, Jókai az említett családi információk, a saját színházi tapasztalatai alapján (a színésznő feleségnek írt szerepeket színdarabjaiba, egy időben színikritikusként működött, felhasználva élclapja, az Üstökös kínálta lehetőséget stb.), olvasta a színháztörténeti szakirodalmat, valóban megfelelt az elvárásoknak, azt a színművet készítette el, amely a „kezdetekről” szóló, jórészt közkeletű történet alapján megírható volt. Természetesen egy centenáriumi vállalkozásnak az ünnepi alkalom ilyenkor leírt rituáléja szerint kellett színpadi cselekménnyé válnia. Így a fő feladata az egykori eseményeket a lehetőségig, híven bemutató, azaz a színszerűséget előtérbe helyező, kétségeket nem hagyó, színpadi hatásra ügyelő ünnepélyesség megcélzása volt, amely nem zárja ki, de nem is hangsúlyozza túl a külső és belső konfliktusokat, amelyek színre állítása azzal a veszéllyel járhat, hogy sérül az ünnep felidézésének a nemzeti elbeszéléssel összefüggő tendenciája. Jókai, aki alapos tanulmányokat folytatott, miközben – mint volt róla szó – apósa, felesége, feleségének társulati társai, továbbá a korábbi színigazgató, drámaíró Szigligeti Ede révén jól tájékozottnak számított, tudta, hogy egyrészt szükséges egy olyan színpadi alak, akinek minden vitát kizáró tekintélye elsimíthatja a színre vitt konfliktusokat, aki megoldja, hogy még e kétségbeejtő helyzetek is jóra forduljanak. Ezt a színpadi alakot a magyar színházi mozgalomban elsősorban színműfordításaival jeleskedő Kazinczy Ferencben találta meg. Kazinczy ugyan közvetlenül nem vehetett részt a Kelemen Lászlóhoz és társaihoz fűződő előadás(ok)ban, de az 1790-es esztendőben aktivitásával, írásaival, a Prónay Lászlónak ajánlott, Hamlet-adaptációja elé írt előszóval a Jókai-színmű által vállalt irányt méltó módon képviselte. Kifejezi a reményt, hogy az „Ország gyűlése alatt Melpomenének és Tháliának Magyar Templomot szentelünk.” Kazinczy így folytatja: „Mi gátolhatná meg azt egyéb, hanemha ismét valamelly felelet azt adná, hogy a Magyar Nyelv nem Jászó színre való; egy olly felelet, melly nem megtzáfólást, hanem egy szomorú néma sóhajtást érdemel.” A támogatók megnevezése és némely „köz-vélekedés” cáfolatát követőleg, e gondolatmenet csattanójául a „hazafiúi érzés”-t nevezi meg, mely eltölti az Opheliát játszó „Magyar Szép”-et és „az Ifjút, a ki Hamletet játszván másokat is el-ragadna példájára, és Nyelvünknek kedvességét, hathatósságát, édes hangzását mind Magyarainkkal, mint a külföldi Nézőkkel, és – ki tudja ha nem é? – Fejedelmünkkel is éreztette?”28

(Nem egészen mellékesen: a Hamlet Szomorú Játék VI. Fel-vonásban úgy a mint az, a mi Játszó-Színeinkre léphet Shakespeare munkája. A kötetcím: Kazinczy Ferencz Kül-földi Játszó Színje. Első kötet. Hamlet-Stella-Missz Szara Szampszon – a kötet Kassán jelent meg, 1790-ben, Ellinger János „Kir. Prov. Könyv-Nyomtatónál.” Az idézett előszó Budát nevezi ez írás helyéül.)

Ez a Kazinczy joggal kaphatott helyet egy ünnepi aktusban. A „nemzeti ébredésnek” felfogott, nyelvterjesztői/szépítői funkcióval rendelkező emlékeztetésben a költő-fordító-koronaőr alakjában összpontosulhat a befelé és kifelé egyként szóló „nyelvi cselekvés”, a színpártolás és hazafiúi/honleányi magatartás színre vitelének e sugalmazása sem idegen a Jókai-műtől, és a Kazinczy-életműtől sem időszerűtlen gondolata és gyakorlata.

Másrészt az egykor volt hív színre vitele, melyben zavaró tényező lehetett volna Kazinczy elitszínházi/kulturális igényeinek szembesítése a kezdet belátható esetlegességeivel, a „rutin” teljes hiányával, esetlenségekkel, mellőzhetetlennek látszott, ám Jókai rálelt egy köztes megoldásra, mely kevéssé látványosan, mégis jelezte: egy Hamlet-előadás túlságosan megterhelné a társulatot; egy komikus vonásoktól sem egészen mentes rokonszenves figurának csaknem sikerül úgy kimondania a Szellem esküvésre szóló felhívását, ahogy a jelenet megkívánná. A helyes tónusra akkor döbben rá, amikor a fordító-költő Kazinczy Ferenc az ellentétek kiegyenlítése után a közös célú munkára, az összefogásra esketteti meg a jelenlévőket. Ami a Hamletből idézetként elhangzik, nem Kazinczy szövegváltozata, az ódivatúnak, göcsörtösnek hangzana, de Arany Jánosé sem (bár Jókai más esetben nem riadt vissza anakronizmustól), hanem a két fordítás alapján alkotott textus.

Jókai alkalmi-ünnepi színművének kalandos sorsa lett, erről Légrády Károlynak, a Pesti Hírlap szerkesztőjének küldött leveléből derül fény. Ez a levél a lap 1890. szeptemberi számában látott napvilágot. Eszerint Paulay Ede felkérésére megírta színművét Thespis kordéja címmel, eleget téve a színigazgató-rendező külön kívánságainak, ami a főszereplőt, Kelemen Lászlót és „az első nemzeti színházi előadás”-t illeti. A korhűség kedvéért felidézte a még gyermekkorában hallott dalokat, Sárosi Ferenc zeneszerzőnek elénekelte, aki lekottázta. „Leírtam én abban korhíven az első színésztruppnak minden mizériáit, ínséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait. Fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentétet, e furcsa maecenasokat, a még furcsább publikumot, az intrikáló német direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba censort”, amint a forrásművekben találta. És éppen e tárgyi hűségre törekvés volt a baj okozója. Paulay ünneplő-ünnepi színjátékra gondolt, Jókai pedig a magyar színjátszás nehéz sorsát mutatta volna be. Ezért a Thespis kordéjából kimentette a kimenthetőt az igényelt új darab számára, amely a Földön járó csillagok címen került színre 1890. október 24-én, majd 25-én Győrött, 29–30-án Kolozsvárt, 27-én a budai Várszínházban. Mindkét színmű nyomtatásban is megjelent, a Thespis kordéja 1890-ben az első ízben az alábbi címmel: Thespis kordéja vagy a földön járó csillagok. Igaz történetek után; ugyanabban az évben a másodjára készített darab: Földön járó csillagok. Drámai prológ. A magyar színművészet örömnapjára. Kelemen Lászlóval és Moór Annával, a társulat két vezető színészével együtt, ha nem teljesen azonos szöveggel is, Kazinczy Ferenc mindkét színműben a nemzeti művelődés ébresztésének kulcsszereplője, ő a vitathatatlan tekintély, aki ír, irányít, értelmez, lelkesít, megszünteti fellépésével a botránnyal fenyegető ellentétet. Néhány idézet a Kazinczy szájába adott – programot adó – felhívásokból:

Mi egy nagy korszak pionierjei
Vagyunk, szegény irók és színművészek.
Mi hintjük a magot; de ami abból
Kikel: erdő lesz, mely felnő az égbe egykor.

Az intrikáló színészpár kilép szerepéből, a közönség elé viszi vélt sérelmeit, vádaskodik Moór Anna és Kelemen László ellen, a nézőtér közönsége felbolydul, Kazinczy „berohan a színpadra, középen megáll”, hosszabb monológgal ébreszti rá a jelenlévőket a századok óta tartó visszavonás kárára:

Én nemzetem! Én drága nemzetem!
Hát megfogott örökre az az átok:
Hogy a magyar soha egyet ne értsen,
Hogy honfi honfitársát tépje mindig?
S hogy a ki egy fejjel közülünk kimagaslik,
Azt sárral hajigálja mind a többi?
Művésznép! Mit cselekszel? Diadalt
Akarsz ma adni ellenségeinknek,
Kik barbár hordának csúfolnak?
Nézd! Kárörömmel legel a szeme
Az idegennek, a ki nem szeret,
És annak, a ki megtagadta nemzetét…

Monológja végén tőrét ragadja meg Kazinczy, nem lesz „se vezére, se fia” az önmagát meggyalázó népnek. „De éltemet e tőrrel kioltom.”

Mielőtt tovább haladnék, közlöm, hogy itt már Jókai képzelete lépett működésbe, Kazinczy kapcsolata a társulattal áttételes volt, nem közvetlen. A színpadias „öngyilkosság”-ot éppen az intrikáló színészek akadályozzák meg, kiket, akár a többieket Kazinczy esküre késztet:

Esküdjetek meg, hogy meg nem nyugosztok,
Míg azt a célt, melyet kitűztetek
Győzelmesen ti el nem éritek.
Esküdjetek, hogy minden áldozatban
És szenvedésben egyesülni fogtok,
Hogy ez a nemzet, késő századok
Után tisztelve mutogassa
A tört vándorbotot, mely kezetekben
Dicsőségnek útját megmutatta.

Mind                      Esküszünk, esküszünk rá.
Közönség              (lenn mind felállnak) Esküszünk!

Hadd vessem közbe, hogy Kazinczy e színműben elhangzó megnyilatkozásai legalább annyira vonatkoztathatók az olykor (nem kevésszer) meddő parlamenti vitákban kimerülő pártharcokra, az 1890-es év eseményeire, mint a valóban intrikálásokkal gyötört kezdeti magyar társulat viszonyaira. És az, hogy egy eskütételbe bevonódik a „közönség”, megismétli az „esküszünk”-et, nyilván 1848. március 15. történését idézheti föl. S bár Jókai tartotta magát forrásaihoz, nem átallotta a reformkor néhány színházi pillanatát beleépíteni a színműbe. Az éneklett dalok nem 1790-ből valók, későbbiek, vissza-visszatérnek más Jókai-művekben, tehetséges magyar művészek (színészek) európai hírnevet biztosító külföldi szerződése (Bulgovszky Lilláé) sem 1790 problémája. Amikor Jambus „(paródiázva női hang utánzásával, minden szónak az első szótagját húzva meg)” köszöntőt mond, és „megcsinálja a conventionatus üdvözleteket minden oldalra”, akad a közönségből, aki ráismer a parodizálás tárgyára: „Farkas: Nézd a gazembert.” Farkas ráismer a paródiában az intrikus színésznő modorosságaira. Ugyanarra az 1830-as évek végének vihart kiváltó színházi botrányára emlékeztet: a prózai és az énekesi „részleg” főleg anyagiak miatt kirobbanó vitáját mélyítette el, mikor egy színész a jeles énekesnő Schodelné konvencionális gesztusait, fintorait, mimikáját utánozva ért el hatást. Bizonyára Laborfalvy Róza idézte föl a jelenetet, melynek hírlapi következményei lettek.

Az intrikusok által színre vitt „közjáték”-ot a consiliárius megtorolná, huszonnégy órai áristomra ítélné Sehi uramat és Liptai leányasszonyt. A színmű Kazinczyja ismét közbelép, a színi utasítás szerint Máriát és Sehit kezénél fogva előre vezeti:

Méltóságos Helytartótanácsos úr,
Nagy érdemű tekintetes közönség,
Mindez nem volt színházi skandalum.
Én írtam ezt így és én rendezém,
Mindez szerep volt és jól betanult,
Sehi a korhely naplopó színészt,
Liptai Mária a nyelves színésznőt
A csalódásig híven adta, lám!
Játék volt és művészet az egész.

Egy, még Jókai korában is modernnek tartható „színház a színházban” lesz a megoldás, ezzel végképp 1890-nel cseng ki a színmű. Ám a méltó megünnepléshez ama tabló is szükséges, mely a szegényes múlttal összehasonlított jelent fényezi. A felébredő Kelemen vízionálja, ami láthatóvá lesz: „A színpad háttere átváltozik; a háttérben látszik Budapest a három pompás magyar színházával, közepén a király koszorúzott szobra.”

A színházilag sikeres jelen sem feledtetheti el a szomorú múltat, a keserves vándorszínész-életet, a kezdet küszködéseit. Jóllehet Jókai tárgyilag-nyelvileg törekedett a hív rekonstrukcióra, érzékeltette a kor nyelvi szokásait, a vegyesnyelvűséget, mely Anischl úr, ácsmester deszkapajtájának a színészeket segítő tulajdonosa, részint gróf Hugó Koppándházy („a bécsi udvari theatrumok/Direktora”) beszédének jellemzője. A magyarosan hangzó neve ellenére bécsi (színházi) érdeket képviselő szereplőben akár egy Pálffy grófot is felismerhetnénk, akit az osztrák fővárosban Theatergrafként emlegettek, mint e színházak bőkezű támogatóját. Jókai kétfelvonásos színműve változatos, mozgalmas jelenetekben, a drámai jambust prózával, a patetizáló versbeszédet a humoros szereplők kiszólásaival egyensúlyban tartó műve a sikerültebb Jókai-drámák köré sorolandó, úgy gondolom, mára sem vesztette el érdekességét. Igaz, sosem keltette föl a színházigazgatókét, mind a mai napig nem került színpadra.

A végül előadott „drámai prológ” szorosabb értelemben valóban inkább ünnepel, mint híven rekonstruál, leegyszerűsít, szűkebb (díszlet)térben, kevesebb szereplővel, egyben tompított konfliktusokkal viszi színre a magyar színjátszás kezdeteit. Lényegében két, lazábban összefüggő részre tagolja a történéseket, a színhely „Moor Lénárd nemesi portája” Az „ebédlőterem” részletező leírása a latinos műveltségű, maradi nézeteket valló „középbirtokú földesúr” házába irányít, az ő kissé parlagi hazafiaskodása (1790-ből a „régi jó Gvadányi”-ra hivatkozhatnók) áll szemben a Kazinczyéval, aki beszámol koronaőrzési tapasztalatairól, és akárha divatbemutatóról érkezett volna, az öltözetekről. Kazinczy némi elhatárolódása figyelmeztető:

Nekünk is jó lesz mihamarább megtérni
A sujtások és arany paszományok Diadalmámorából.
Ha van arany s ezüstünk
Fordítsuk azt haszonra és ne varrjuk
Gombnak, mentekötőnek a gunyánkra.

A díszes ruha „tisztesség”, a vitához a Magyar divat című Jókai-vers járul, melyet Jókai Kelemen Lászlónak enged át. Más kérdés, hogy a Bach-korszak végén a központosító birodalom ellen tiltakozásul született, hamar elterjedt, népszerűvé lett, országszerte szavalt vers valóban beleírható-e 1790 történetébe. A kártyázó, ételt-italt sem megvető, előjogait féltőn őrző nemesi figura alakja Csokonainál, Kazinczynál is feltűnik, mint ahogy ebben a „prológ”-ban Verseghy Ferenc A magyar hazának anyai szózatjára is történik hivatkozás (innen idézem: „A tudományoknak bő kéz kell s elmeszabadság”, azzal a megjegyzéssel, hogy ez években használatos volt a széptudományok kifejezés, noha az irodalom előrehaladt az önállósulásban, leválván a tudományokról!). Kazinczy ad hominem érvel: „Attila ősünk […] nem ivott, nem kártyázott, nem pipált,/Hanem maga és minden hős vezére/Hallgatták nagy figyelve a honi/Költőknek énekét…”.

A kétnyelvűség itt úgy jön elő, hogy konfrontálódik a „középnemesi” vulgáris latin és a grófnő („öltözete 1790-iki párisi divat szerint) franciája, egyfelől ez a beszéd: „Begyemben az egész Tripartitum,/S ha eljön a restauratio,/S kiforrt az újbor: megválasztanak/Bene sonantibus főbírónak.”; másfelől: „Trés gentil! Trés gentil”, mindig aufgeweckt!/Mi inseparable confrèrek vagyunk,/Az antithèse és contradiction által amalgamázva.” Efféle szereplői megszólalások Kisfaludy Károly „majdnem típusai”-ra emlékeztetve jelzik a magyar vígjáték korábbi korszakainak figuráit. Hasonlóképpen állítódik ellentétes oldalra a színházlétesítés igenlőinek és tagadóinak szólása. Az új szereplőként beiktatott Simay Kristóf, az Igazházi c. vígjáték szerzője, „piarista” pap érvel: a színház „institutum” Miként az iskola. Még hasznosabb,/Mert mulattatva közvetlen tanít. Nem téved, aki Horatius költészettanára ismer: a kellemest, a gyönyörködtetőt a hasznossal köti, keveri, vegyíti össze az irodalom. A deákos klasszizmus éppen úgy a magáénak vallotta, mint a klasszicizmusok más árnyalatának hívei. Míg a „víg cimbora” jelmezében fellépő Lupi bécsi élményeiről számol be:

S eljártam este a theatrumokba.
Láttam Hanwurstot, láttam Hamletet.
Én bizony nem nagyon épültem rajtok,
Nem is hiszem, hogy akadjon magyar,
Ki kész legyen magábul ily bolondot
Csinálni. Ki lesz itt Paprika Jancsi?29

Hirtelen váltással Kelemen László kerül a középpontba azáltal, hogy eljátssza, megártott az ital, s mikor már-már egyedül maradna, a színfalak mögül énekszó hangzik, „magyar iskolavégzett ifjak” kórusa. A Therpis kordéja dalait halljuk a VII. jelenésben és a továbbiakban. Átvezetésül a feltűnő grófnő érkezik csábítóként/ megkísértőként a nagyvilági élvezeteket ajánlja föl, a „gyönyört, kéjt, istenülést.” Ezt elutasítva kezdődhetik – ugyanazon a helyszínen a színielőadás, a Múzsa (Moor) Anna és Kelemen párbeszédével a színjátszás magyar jelenéről, jövőjéről dalbetétekkel, egy „varázstükör” felfelé fordításával:

„(A felhőkárpiton megjelennek Bánkbán tragédia alakjai: Lendvay, Lendvayné, Szentpéteri, Jókainé, Fáncsy, Bartha, Udvarhelyi jelmezes arcképeiben, kiknek csoportja fölé emelkedik Katona szobra.)”

Az 1837-ben, Pesten megnyílt színház, utóbb Nemzeti Színház első, legendás társulatának tagja, Egressy Gábor felejtődött csupán ki. A másik képen Szigligeti Ede népszínművének alakjai Szigligeti szobrával, a harmadikon a három magyar színház, a király szobrával látható. A Múzsa: Moor Anna, az álmodozásából ébredő Kelemen Lászlóval kéz a kézben indulnak az útra, miközben ének zendül, a nyolc énekes velük tart, az esküszöveget a közéjük lépő Kazinczy Ferenc és Simay Kristóf jelenlétében itt Kelemen László mondja. Simay egyszerre papként és vígjátékszerzőként mond áldást rájuk: „Isten segítsen, hogy megtartsátok azt, / Mit esküvel ma megkötöttetek”, Kazinczy pedig végszavazza a Földön járó csillagokat: „S a hon segítse győzelemre, / Amit ez éj, csillaghullása megszült: / Nagy legyen hazánk.”

Amennyit a Földön járó csillagok nyert ünnepi alkalmatosságban, leegyszerűsítettségben, annyit veszített a Thespis kordéjához képest drámai feszültségben, helyzetés jellemkomikumban. Talán csak a nyelvi színesség és találékonyság, a többnyelvűségből fakadó humor területén érzékelhető, hogy nem lenne kevesebb az újraírt az első változatnál. A színigazgató biztosra akart menni: úgy vélte, a kezdet próbálkozásait, nekilendülését és akadályokba ütközését színre állító mű riasztaná az ünnepelni vágyó(?), mindenesetre ünnepi emlékezést váró publikumot. A gyér számú előadás, a Földön járó csillagok hamar eltűnése a színpadokról nem igazolta Paulay előfeltevését. Hogy a Thespis kordéja, mely összetettebb feladat elé állította volna rendezőt és színészeit, tartósabb sikert ért volna-e el, sem nem igazolható, sem nem cáfolható. Annyival egészíthető még ki e fejtegetés, hogy 1974-ben jelent meg Jókai drámái harmadik kötetének kritikai kiadása, mely alapvető filológiai kérdéseket (keletkezés, közlés, előadás, szövegváltozatok, szakirodalom, tárgyi és szómagyarázatok) tisztázott, a magam részéről az értelmezésen túl csak néhány tárgyi vonatkozás megfejtésével egészítem ki Radó György elismerést érdemelő munkáját.

Az viszont messzebbre mutat, hogy a közönségigényre hivatkozó színigazgatók rendre kiegyenlítődést, boldog befejezést, az éles összeütközések tompítását követelték a szerzőktől. Kazinczy németből készült Hamlet-fordításában igazodott a német színigazgató szövegéhez, nincs „tömeghalál”, a Shakespeare-nél meghaltak egy része életben marad. Jókai Tégy jót regényéből átírt Helvilájában szinte minden arra érdemes szereplő, azaz a „jók”, nemcsak élik boldog jövőbeli életüket, hanem egymásra is találnak. Ugorva egy nagyot az időben: Márainak már nem kellett megalkudnia, első, hihetetlen sikert arató „polgári” szomorújátékában senkire nem ragyog boldogság, A kassai polgárok megvédték városukat, ezzel függetlenségüket, jogaikat, de János mester nem térhet vissza oda, ahonnan vesőjével harcba indult. A Varázsban az emberiességnek, a csöndes szónak nem sikerül úrrá lennie az elemi ösztönök fölött, s ha regényeibe olvasunk bele, megtudhatjuk, hogy még a Garrenek között is akadt, aki jelvényt tűzött ki, ezáltal árulójává lett a Garrenek művének. A Földön járó csillagokban vitázik Kazinczy a kiváltságait féltő, önelégült középnemessel:

Hogy a magyarnak annyi harc után
A béke munkájára kell kiállni.
Hogy ősi kardunk, tollas buzogányunk
Többé e nemzetet meg nem védelmezi;
A paszománt és a sarkantyúpengetés
Magában nem elég az üdvösségre.
Tudomány, műveltség kell a magyarnak.

A Kazinczy szájába adott program nem idegen Jókaitól, aki az 1880-as elején a nemzeti/nemzetiségi viták ellenszeréül ajánl valami mást, a küzdőtér, a darwini létharc jelszavait kiiktatandó: „Nem Philippinél fogunk találkozni, hanem Philoponeinnél, ami görögül azt teszi, hogy munkaszeretet.” (Jókai Platóntól veszi át: Az állam VII, 539.)30

Jókora kitérő után érünk vissza Máraihoz, Kassához; persze, ezt a kitérőt azért lehetett megkockáztatni, mert pillanatig sem volt felejthető, hogy Márai különösen kedvelt szerzőiről van szó, akiket ugyan nem a szülőföld kötelékei kapcsoltak össze Kassával, mégis számukra sem egyszerűen város, hanem Város volt, mely életük meghatározott periódusaiban, a művek jelentéktelennek aligha mondható részleteiben nem akármilyen jelentőséghez jutott. Tévesztés volna, hogyha egy kronológiailag szigorúan rendezett, egymásból következő egymásutánba rendeznők e három írószemélyiséget. A színhely a közvetítés tere, régimódian szólva: az ihletforrás; Kazinczy, Jókai, Márai műveiből (Pályám emlékezete, Szép Mikhál, Féltékenyek) Kassa,31 sokféle arca tekint ki, és annak ellenére, hogy íróink a személyes elkötelezettségekből eltérő következtetésekre jutottak; hogy műveik (melyekhez jó néhányat még odasorolhatnánk) egy az időben változó, mégis szellemiségében a polgáriság művelődésigényének külső és belső jegyeivel gazdag civitasból merítik életfelfogásukat. Az irodalomban alapozó-kezdeményező Kazinczy Ferenc, a Város politikai képviseletét (is) vállaló Jókai és a Város múltját jelenével összevető, a két előd munkálkodását a magáénak tudó, folytató Márai nemcsak Kassa irodalmának, egy állandósult kassai irodalomnak reprezentánsa, hanem az irodalmi Kassáé is. Sőt, talán a leginkább azé. A világirodalom fölrajzolható térképén ennek okán lesz Kassának jól látható a helye. S ha Kazinczy alapvetésére még alig érkezett kívülről reakció, Jókai egészen a huszadik század első két évtizedéig a legtöbbször idegen nyelvre fordított, a legtöbbet olvasott, a német nyelvterületen szinte bestsellernek számítható író lett, Márai A gyertyák csonkig égnek olasz, német, lengyel sikerével immár az európai nyelvű irodalmakban meglehetősen ismert szerzővé vált, így a térképen böngészők bizonyára rálelnek az irodalommá lett Márai-Kassára, melybe Kazinczyé és Jókaié is benne foglaltatik.

Ugyanakkor téves eljárásnak minősülne, ha pusztán helytörténeti, szűkebb értelemben vett regionális jelentőségűnek tartanók Márai törekvéseit kedves – sok kassai vonatkozással rendelkező – íróinak a maga világába befogadására. Ez a fajta „kassaiság” (még ha Jókai esetében jóval kevésbé meghatározó is, mint Kazinczynál vagy Márainál) egyszerre rendelkezik városképi érvényességgel és a világban-lét kulturálisan megélhető formájával. Márai esszéiben, újságcikkeiben, kisprózájában gyakran vázol föl íróportrékat, a portrék körvonalazásakor érzékeltet (írói-költői) életérzéseket, melyek író/költő és „világ” lehetséges érintkezési változatairól, ütközéseiről, a tagadások eseteiről és az egyedi esetlegességek, a különlegességek általánosba növéséről hoznak hírt. Olyképpen, hogy írói/költői (megkülönböztető) sajátságokról tetszik ki, hogy összefogva, egymás mellé állítva, egymással szembesítve egy (világ)irodalomfelfogást reprezentálnak. Ebben a (világ)irodalomban, a világban, mint irodalomban a „kassai irodalom”, Kassa irodalma tekintélyes szerephez jut. A Föld, föld!… egyik változatában a maga helyzettudatát írja körül Márai:

„De az én számomra, aki a Felvidéken születtem,  a városalapító  műveltségépítő polgárság leszármazottja voltam, a polgár, ha fakult és torzultabb változatban, még mindig egyféle szerényen hősi eszményem volt.  Olyan  szellemben neveltek,  amely a „polgáriság”-ot e szabadságjogok pionírjának hitte.”32

A  véletlen játéka, hogy  a műveltségépítő Kazinczy Ferencre is alkalmazható lenne,  Jókai  szövegéből  a korábbiakban idézhettem a pionírt. Ezek az apró utalások aláhúzták: Kazinczy és Jókai Márai világába is beépültek, hivatkozási alapul szolgáltak, kiteljesítették e jelenlétükkel Márai irodalomuniverzumát.33

—

1    Márai Sándor, Napló 1970–1973, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Helikon, Budapest, 2015, 508, 507.

2    Uo. 505.

3    Márai naplóiban következetesen tér vissza apja születésnapjára. A családi-baráti összejövetelek emlékezete a múltba merülő életforma jelzése, egy rítussá vált forma utalásos felidézése révén az Apa a konkrét esemény szellemalakjaként tűnik föl.

4     Uő, Napló 1967–1969, sorozatszerk. Mészáros Tibor, Helikon, Budapest, 2014, 262.

5      Fried István, A kassai polgárok = Uő, „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”: Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1998, 81–118.

6      Kulinarik und  Kultur:  Speisen  als  kulturelle Codes  in  Zentraleuropa, hg.  Moritz  Csáky, Georg-Christian Lack. Böhlau Verlag, Wien, Köln, Weimar, 2014. Főleg az alábbi tanulmányokból nyílik ablak a problémakörre: Moritz Csáky,  Speisen und Essen aus kulturwissenschaftlicher Perspektive, 9–36., Jennifer A. Jordan, Investigating the Edible. Points of Inquiry in the Study of Food Culture and Identity. 37–50., Rudolf Jaworski, Kulinarik als Indikator von Mischkulturen. Gregor von Rezzori und die Küche von Bukowina, 161–171.

7     A Lola körül kirajzolódó ismerősi-családi-barátnői  körről egy fényképalbum alapján. Ötvös Anna, Lola könyve: Kassától Márai Sándorig, Helikon, Budapest, 2017. Vö. még Uő, Márai Sándor édesapja, Grosschmid Géza emlékkönyve, Pytheas Könyvmanufaktúra, Budapest, 2019. Figyelemre méltó az 1880–1890-es évekből származó kétnyelvűsége (magyar–német).

8    Napló 1967–1969, 283–284.

9    Fried István, Öreg Jókai nem vén Jókai, Ister, Budapest, 2003, 134–135.

10  Uő, Gyula Krúdys letzte Mahl in Sándor Márais Roman Sindbad geht heim = Kulinarik und Kultur…, 172–187.

11  A Föld, föld!… –be Lola elbeszélése alapján került be a nagymama plasztikusan megjelenített alakja, innen idézi Ötvös Anna, Lola könyve, 33–38.

12  Márai, Napló 1970–1973, 396–417.

13  Julia Danielczyk – Birgit Peter, Die Transnationale des Geschmacks. Wiener Küche als »Archiv« von Identitätskonstruktion = Kulinarik und Kultur…, 69–82.

14 Napló 1970–1973, 303–502.

15  Fried István, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor Kazinczy-portréja = Uő, „Aki napjait a szépnek szentelé….” Fejezetek Kazinczy Ferenc pályaképéből és utókora emlékezetéből, Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely-Szeged, 2009, 95–105.

16  Kazinczy Ferenc, Levelezés XXV. kötet, s. a. r. Soós István. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013.

17  Uő, Fordítások Bessenyeitől Pyrkerig: Önállóan megjelent fordításkötetek, s. a. r. Borbély Szilárd, Bodrogi Ferenc Máté, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009, 115–191.

18  Szauder József, A kassai »Érzelmek iskolája« = Uő, Kazinczy Ferenc, az ember és az alkotó, szerk. Bíró Ferenc, Kováts Dániel, Kazinczy Ferenc Gimnázium, Az iskoláért és az Anyanyelvért Alapítványa, Győr, 2018, 84, 85.

19  Kazinczy, Fordítások…, 21–33.

20  Márai és Mann polgáriságfelfogásáról/eszményéről Fried István, Két polgár vallomásai, Tiszatáj 73, 2019, 6, 67–87.

21  Erről részletesen Uő, Kazinczy Ferenc irodalmi »külpolitikájához« = Uő, »Addig repűlni, hol csak fény lakik«: Egy Kazinczy-pályakép vázlata, A győri Kazinczy Ferenc Gimnázium Az Iskoláért és az Anyanyelvért Alapítványa, Győr, 2020, 43–68.

22  Márai Sándor, Napló 1982–1989, sorozatszerk, Mészáros Tibor, Helikon, Budapest, 2018, 145: „A magyar hexameteren átzörög a latin hexameter szigorú következetessége. Baróti Szabó nyelve erőteljesen adja vissza (vagy inkább fogadja be) a latint, mint az újabb, korunkbeli Aeneis-fordítások.” Néhány hónappal előbb: 1770–1830 között írt magyar versek olvasása, Kazinczy, Batsányi, Baróti Szabó, a Kisfaludyak. Uo. 119.

23  Napló 1967–1969, 230.

24 Napló 1970–1973, 112.

25  Napló 1982–1989, 148.

26  Uő, Egy polgár vallomásai (1934/1935, 1940), s. a. r. Kovács Attila Zoltán, utószó: Fried István, Helikon, Budapest, 2013, 53–54.

27  A két színművet, az alább felsorakoztatott adatok túlnyomó többségét az alábbi kötetből vettem: Jókai  Mór, Drámák (1888–1896), s. a. r. Radó György, Akadémiai, Budapest, 1934. Az innen származó idézeteket, adatokat a továbbiakban külön nem hivatkozom.

28  Kazinczy, Fordítások…, 194–195.

29  Lupi zanzásítva foglalja össze a Hamlet cselekményét. „Rakásra halnak/ Csak a sugó maga marad élve.”

30  Fried István, A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazincytól Jókaiig, Akadémiai, Budapest, 1979, 317. (Egy országgyűlési beszédből idéztem.)

31  Pusztán jelzésül említem egy terjedelmes címlistából.

32  Márai Sándor, Föld, Föld!… (A teljes változat), s. a. r. Kovács Attila Zoltán, Helikon, Budapest, 2014, 147.

33  Márai Jókai-esszéje alapozta meg Jókai-képét: Márai Sándor, Haza = Uő, Ihlet és nemzedék, Helikon, Budapest, 1992, 131–134. „Jókait úgy olvassa az ember, mintha végre hazatérne az egyetlen igaz és örök hazába, ahol magyarul beszélnek, s amely egyszerre felöleli e végtelen otthon határai közé Erdélyt, Kassát, Pestet, a Dunántúlt is – mellékesen, könnyű mozdulattal – a világegyetemet.” Jókai Szép Mikhálja (1877) a XVII. század kassai viszonyait jeleníti meg, a civitas köznapjait – a kalandregényből kilépni akaró ifjú pár keserves történetén keresztül.