Gólem és Piramis – Papp Máté írása Szegedi-Szabó Béla Homokmű című verseskötetéről

Portré: Szegedi-Szabó Béla

Beavatásról beszélni a kortárs költészeti közbeszéd közepette talán bennfenteskedőnek tűnhet, mégis érdemes mérlegre tenni a művészet átváltoztató szellemének indíttatására napjaink lírai felhozatalát, amelynek túlnyomó része egy pillanat alatt szitálódik ki a jelen rostáján.

Szegedi-Szabó Béla Homokmű című verseskötete mintha vizet próbálna hordani egy sivatagnyi, kiszáradt tengerbe. A szerző általam anno még kéziratban olvasott (azóta átdolgozott), korábban Beavatás munkacímű esszéisztikus regényének zárójelenetében egy paradox módon apokaliptikusan idilli, tenger menti vidék bukkan elő, ahol egy pillanatra mintha el is tűnt volna minden, ami az addigi fejezetekben megképzett imaginárius terek – látszólag a valóságtól elrugaszkodott, avagy metafizikai – partjait elválasztotta egymástól. Mindez azzal a (legalább irodalmi szinten megélt) reménnyel is kecsegtetett személy szerint engem, hogy – csupán egy-egy hasonló művet lapozva – mindannyian ugyanabban az álomban bolyonghatunk… A szerző Homokműve eme beavatáshoz képest egyfajta kivezetésként, esztétikai exodusként értékelhető, hiszen nem csupán a verseskötet poétikai keretein léphetünk túl általa: magából az úgynevezett költői valóságteremtésből is kiűzetünk (még ha szelíd kifelé tessékeléssel is).

„A pusztába kiáltott szavak a homokban hevernek. Valaki távolodik. Valaki közeledik. Te még mozdulatlan vagy…” – fejeztem be anno egy kritikát Szegedi-Szabó Örmény ének című verseskönyvéről. Most ezek a szavak süllyedőfélben merednek ki eme sivatag hideg, Naptól árnyékolt halmaiból. Nem takarhatnak mást, mint a költészet közös mentális mezsgyéjét, ahonnan lassan kiszitálódott a horizont összeaszott hordaléka is. És hogy mi lett a szintén (még a szél által is) elhordhatatlanná vált dűnék közé száműzött vándor, azaz a szavakba száműzött költő motívumával? – „Akár egy magát élve elvermelő hal” tűnt el a tengernyi szemcsék fenekén. Hajdani kiáltása is alig hallatszik. („Idővel gyengül a hallás / A járatok megtelnek sűrű homokkal” [Költő]).

Közelítve a kötethez, egyúttal távolodva – egyéb, képzelt ösvényeken – mindattól, amit felmutat (bár ez esetben pontosabb volna, Balassa Péter kifejezésével élve, elfordulva odamutatásról beszélni), első körben megpróbálom leltárba venni a mindössze harmincnégy rövid szöveget (plusz egy abszurd dramolettet) magában foglaló Homokmű tartalomjegyzékének árulkodóan tágas, hiánytalanságot sugalló, mégis bizonyos szempontból szűkölködő fogalmi felhozatalát (csak a verscímek alapján): Piramis, Idő, Költő, Poétika, Könyv, Filozófia, Igazság, Vihar, Kantáta altra és marimbára, Teológia, Én, Festő, Szirakuzai, Unio mistyca, Delft, Rembrandt, Beatrice, Mahler Budapesten, Ház, Játékok, Hír, Üdvösség, Jel, Faktúra, Stigma, Gyász, Ősök, Újság, Könyvek művészete, Hogyan meséljünk történeteket egy halott nyúlról, Mahler, Mű, Álom, Ima. Ha némi önkényességgel csoportokba szedjük a kavargó fogalmak nagy részét, akkor a következő felosztásra juthatunk, mondjuk, a szerzői önhivatkozással kapcsolatban: Poétika – Költő – Mű – Könyv; egyes kiemelt diszciplínák keretrendszerében: Filozófia – Teológia; a vélt vagy valós eszmei/transzcendens tartalmak bűvöletében: Igazság – Üdvösség; a szűken-tágan értelmezett eredet tekintetében: Ősök – Gyász; a keresztény kultúrkör képzetei közé szorulva: Stigma – Ima; a logocentrikus, egyben pedig ikonikus világkép tükrében: Jel – Hír; az elévülhetetlennek tetsző valóságelemeket szemlélve: Idő – Álom; avagy a kikezdhetetlen (írói?) individualitás, valamint a misztikus (olvasói?) részesülés tév-/távképzeteiben leledzve: Én – Unio mystica.

A Festő – Faktúra (az irodalmi intenciótól elkülönböződő vizuális világérzékelésre utaló) fogalompárja már átvezet ahhoz az egyetlen (látens) jelenléttel rendelkező entitáshoz, ami nem lesz más, mint a zene; amiről persze többnyire hallgatni érdemes, s ami, ugye, nem is hangzik fel a kötet lapozgatása közben. (Vonatkozó anekdotikus felhang lehet akár Pilinszky János gyakori gesztusa, mellyel lakásába invitálva aktuális vendégét, „mindenkit” leültetett, mondván, hallgasd, éppen Bach szól a rádióban, majd bármiféle kommentár nélkül hagyva a dolgot a mű zárlata után el is köszönt, szelíden kitessékelt stb.) Azt sejthetjük tehát, hogy csak és kizárólag a zene marad végső kijáratként a valóságtól megfosztott, veszteglő ember számára – de hova vezet, és miféle átjárókon keresztül? Vagyis (költői?) kérdés marad a verseket böngészve, hogy hol is van az a bizonyos túlnan. „Távol attól az örök illúziótól, hogy a tények, / Ez a valóságnak nevezett valami és az érzelmek / Bármit is számítanak. / Ez a felismerés szüli azt a láthatatlan fényt, / Amely rádiumként sugározza / Körbe az érett formákat…” (Rembrandt) A zene rádiumrögének ellenállhatatlan felfénylése, világlása valóban visszavezethet bennünket az eszmélés delirium tremens-szerű, „remegő önkívületébe”, amely épp az elvonási tünetek (azaz a minket körülvevő kaotikus hangzavar ellentartása) miatt lehet legfelforgatóbb hordozója a Rilke-féle erősebb léttől való érintettségnek.

Ezért is rendkívül furcsa és bizarr, hogy Gustav Mahler lesz a versvilág zenei szférájának központi figurája, akinek sem tipikusan nyugati, azaz (Sáry László kedvelt társadalmi-kultúrkritikai-mélylélektani terminusával:) fausti sorsvázlata, sem merészen lobogó partitúrája, vagyis műveinek harsányan „nagyzenekari hatása” nem mutathat kiutat a fentebb vázolt elsivárosodásból… Sőt, e sorok írója szerint kétségkívül markáns, mégis könnyedén elomló alakját az előzőekben már pedzegetett individuumkényszer túlhajtásának letéteményeseként tarthatjuk számon. „Elegem van az individuum válságából” – fakad ki Szenteleky Kornél, a Mahler Szabadkán protagonistája (aki egyébként a századfordulós vajdasági irodalmi élet egyik „különutas” figurája) az abszurd dramolett egyik holtpontján. „Liza: Gustavnak tervei vannak / (átöleli Mahlert) / A valódi művészet rejtélyes / Titkos és okkult” – hangzik el egy másik jelenetben. A szerző által egy-egy szekvenciára, futamra megidézett Webern, Bach, Schumann vagy Kurtág György miniatűr zeneszerzői arcképcsarnoka sem képes árnyalni ezt a (talán szándékolt) poétikai paradoxont, amely végül is Mahlert teszi meg a végső kijárat kapuőrének. Bár a következő idézet esetleg magyarázatul szolgálhat minderre: „A rémes tombolás eufóriája közepette / Hajlamosak vagyunk többre értékelni a történteket, / Kapkodva vonszolódunk fától-fáig, / Általános fulladástünetek a szélörvényben (…) A vihar, mint valami tizenkilencedik századi, / Romantikus szimfónia: elégtétel és újabb lehetőség, / Hogy e kívülről támogatott emelkedettségben / Mégis visszanyerjük az újrakezdés esélyét.” (Vihar) Ha már Vihar (és ha már a költészet varázspálcájának szándékos eltöréséről is volt már áttételesen szó): a poétika prosperói bűvköre vajon mivé foszlik szét, ha a zene halálát szerzője, a költő halálát az irodalom segíti elő? (Ld. az Ima című vers vonatkozó részletét – 45.)

*

Akad azonban a nyilvánvalóan némiképp művi módon csoportosított verscímek közül egy – a sivatag képzetköréhez is organikusan kapcsolódó – elem, amely talán nem véletlenül vezeti be a kötet kezdő szövegét: a Piramis. Ha most Mahler mellett egy másik Gustav-ot is a homlokterünkbe helyezünk, nevezetesen Carl Gustav Jungot, s őt tesszük meg átmeneti pót-Prosperónknak, pálcaütésre, varázslatosan elevenedhet meg előttünk a Homokmű néhány eltemetett szimbóluma. Mint a Szfinx, a Gólem vagy a Baziliszkusz. Baudelaire Spleenjében a Szfinxet mintegy a Közöny és az Unalom ássa ki a Szahara-fenékről: „Vén szfinx, kit elfeledt a gondtalan világ…” – fordítja az egyik emblematikus sort Babits Mihály. Ehhez képest a Baziliszkusz elnevezésű mitikus (de a „valóságban” is létező) lény bizonyos ókori-biblikus hagyományok, bestiáriumok szerint a luxuria, azaz a „tudatlan gondtalanság” képzeteit ölti magára kietlen lakóhelyén; ezzel együtt pusztító tekintete a pszichológiában – szintén nem véletlenül Jung nyomán – a tudattalan erejét is szimbolizálja (elpusztítani csak saját tükörképe által lehet). Ha – remélhetőleg nem egyfajta efemer, végletekig elfogult esztétikai indíttatásból – a kortárs költészet túlnyomó többségének köznyelvét és létmódját lírai luxuriaként tételezzük, egy csapásra eljuthatunk a Gólem (mint olyan) alkotói alakzatához (agyagemberéhez), aminek élettelen, idomtalan tömege – egyes, a Piramis mélyén mumifikálódó irodalmi életművek szolgaian egymásra hurcolt szövegtömbjeivel ellentétben – mégiscsak hordoz valamit abból a vibráló erőtérből, avagy abból a zene előtti vagy zenén túli hangorkánból, amely a szóban forgó verseskötet drámai/dramolettes zárlatában is megjelenik. Mikor is fülsüketítő zaj támad, az alakok pedig elsötétülnek… amikor a fergeteg nyomán a homokmű összeáll, és ismét szétpereg…

(zEtna–Basiliscus, 2019)

Papp Máté (1987, Kecskemét)

Esztéta, kritikus, esszéíró. Az Új Forrás folyóirat kultúrindiánja, Vers- és Zene rovatának szerkesztője. Első kötete A révész különvéleménye címmel vár a megjelenésre az Új Forrás Könyvek sorozat darabjaként. A „Szamarak Költői” alapító tagja.