Posta Marianna: Erőmű 8.

Sven Beyersdorff felvétele

Azt kérdezik, én tettem-e. Mekkora könnyebbség lenne, ha egy egyszerű igennel elintézhetném ezt a beszélgetést.

Hamarabb voltam kamasz, mint a korombeliek. Legalábbis szerettem ezt hinni magamról. Ahogyan azt is, hogy engem csak a fiúk érdekelnek. Tizenöt évesen az első csók után stílusosan elszívtunk egy betonszofit Jocóval apám dolgozószobájában. Akkor még nem tartott mindent lakat alatt. Béna voltam, az első slukkal kiejtettem a kezemből a cigit, ami apám bőrfotelén landolt. Akkora lyukat égetett rajta, hogy bele tudtam dugni a mutatóujjamat. Aztán nagy vagányan, mintha ezzel bármiért bosszút állhatnék, beledugtam a középsőt is. Kapja be. Aznap megtörtént a kihallgatás. Apám akkor egyszer ültetett bele a főnöki székbe, de előtte belenyomta az arcomat az ülőkébe, hogy közelről vizsgálhassam meg a tetteim következményét. Jocónak is jelen kellett lennie ezen a fontos családi eseményen. Anyám az egészet végignézte a küszöbről, egyetlen szót sem szólt. Jocó másnap nem köszönt a suliban. Otthon fogtam apám szakálnyíróját, és a hátközépig érő vörös hajamat két centisre nyírtam, majd zselével tűhegyesre formáztam a szálait.

Én tettem-e? Számos okom volt rá.

Anyám végignézte azt is, hogy apám a víz alá nyomja a fejem a tanuszodában. Azt találtam mondani, ha nagy leszek, itt hagyom ezt a szart, mert búvár akarok lenni az Azori-szigeteken. Az Atlanti-óceán közepén merülök majd, bálna- és cápanéző merülés lesz félúton Portugália és Új-Fundland között. Így mondtam: „szart” – ez a hangnem nem tetszett apámnak. Hosszan bámultam az egyenkék csempéket, biztosan meg is számoltam a látóterembe esőket, a klór vörösre marta a szemem. Apám akkor engedett el, amikor az utolsó korty levegő is kilebegett belőlem. Nem panaszkodom, úszni megtanított. Olyan jó vagyok, hogy versenyezhetnék is.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy…

Legközelebb akkor voltam az Azori-szigetekhez és a búvárkodáshoz, amikor az egyetemi évek alatt Erasmusszal eltöltöttem egy nyarat Máltán. Barlangok, roncsok, roncsmerülés, úgy tűnik, ez való nekem, az iparvárosi fenegyereknek. A bálnák hiányát leszámítva csúcs volt. Piros mullar halak, polipok, angolnák, repülőhalak, kihalófélben lévő tengeri sügérrajok között cikáztam.

A Szent Elmo erődnél mentünk be a búvároktatóval a Földközi-tengerbe, egy kávézó teraszától nem messze. A HMS Maori roncsát néztük meg, egy 1941-ben elsüllyedt hadihajót. Tizennégy méter mélyre mentünk, de a látvány nem volt valami lenyűgöző. A Vallettához közeli merülés már jobb volt. Huszonegy méter mélyen a tenger fenekén második világháborús kórházi ágyak, tolószékek és ehhez hasonlók között úsztunk az elsüllyesztett Carolita uszály körül. De a legemlékezetesebb merülés a számomra, az az volt, amikor Cirkewwa közelében megközelítettük az elsüllyedt Rozi nevű vontatóhajót. Itt volt a legjobb a látótávolság, egészben is ráláttam a roncsra, 36 méter mélyen lebegtem, egy fehér homokos hullámtemetőben, ráadásul két helyen is beúszhattam Rozi acélvázába a gépháztól a kormányfülkéig. A víz alatt elvesztettem az időérzékemet, és semmihez sem hasonlítható csend vett körül. Itt búvárkodni olyan volt, mint amilyen az űrben lebegés lehetne egy köldökzsinóron.

A szomszédok szerint nem volt felhőtlen a viszonyuk.

Öt év telt el azóta, hogy beestem a budapesti garzonom ajtaján, miután Sonjáékkal a mennyet-poklot megjártam Kelet-Európában. Közben anyámról kiderült, hogy nem terhes, hanem leukémiás. Ezért volt neki minden mindegy. A saját módszereivel próbált túlélni: Megújuló Magyarország Pártja, Prozac, miegymás. A kamuterhesség látható jeleinek hiánya feltűnhetett volna, ha gyakrabban látogatok haza, de olyan zsigeri undor tört rám, akárhányszor anyám növekvő pocakjára gondoltam, hogy képtelen lettem volna a szemébe nézni. Ellenkező esetben biztosan észreveszem, hogy nemhogy a hasa nem nőtt semmit, de ő maga is egyre kisebb lett. Az egész úgy derült ki az álterhesség második trimeszterében, hogy Tamás doktor felhívott, mint vész esetén értesítendő hozzátartozót. Úgy ítélte meg, hogy már veszélyes nem kemóval kezelni a leukémiát. Korábban többször gondoltam arra, hogy dögöljenek meg, dögöljenek meg apámmal mindketten, de akkor ez nem számított. Felmondtam a szerkesztői állásomat, a garzont kiadtam egy ismerősnek. Hazaköltöztem.

Terhelő bizonyíték van a birtokunkban. Ismerős önnek ez a napló?

Anyámmal sosem nevettünk ennyit. Minden nap felolvastam neki a régi naplóimból. Azokon a részeken nevetett leginkább, amikben apámat meg őt szidtam, még a halálos részeken is. Azt mondta, minden vágyad így teljesüljön, Bubukám. Ezekben a napokban nem volt feloldozás, se igazság.

Bármi, amit mond, bizonyítékként felhasználható.

A saját mondataimat fordították ellenem. Ha nem eszek meg egy tálca süteményt, akkor diétázok. Ha a lányok érdekelnek, nem vagyok normális. Ha nem azt teszem, amit szerintük tennem kellene, hálátlan vagyok vagy megőrültem. Megőrjítettek ezzel. Pár nappal a halála előtt, ahogy ott feküdt az ágyban, anyám teste szinte semmilyen kitüremkedést nem okozott a takaró alatt. Akkor mondta, hogy eszünkbe ne jusson kemencébe tenni őt. Ki akar száradni, mint a kenyér, belefoszlani a földbe. Apám is világosan hallotta anyám végakaratát. A küszöbön állt, és már nem titkolta, hogy fényes nappal iszik. Amikor kiderült, hogy anyám leukémiás, apám átengedte neki a hálószobát, ő beköltözött a dolgozószobába egy heverővel, én pedig megkaptam a régi szobám. A temetést apám intézte, a Gyári Temetőt választotta anyám végső nyughelyének. Arra az egy hétre összeszedte magát, megborotválkozott, a whiskys üveg bontatlanul állt az íróasztalán.

Semmibe vettük anyám végakaratát. Képtelen voltam apámra nézni, inkább anyám urnának támasztott portréját néztem. Az Anna-bálon készült, azon az Anna-bálon, ahol megismerték egymást. Azon az Anna-bálon, ami összekötötte a Márton előtti időszámítást a Márton utáni időszámítással, és lett egy apám. Az egész nagyon groteszk volt, anyám fiatalkori képe a temetésen, mintha huszonévesen hamvasztottuk volna el. Száraz szemmel bámultam. Ott volt az egész kurva város, ahogy az illik a polgármester nejének a temetésén, és ott volt anyám Megújuló Magyarország Pártjának mind az öt nyugdíjas tagja is.

Nem sokkal az eset előtt hatvanmillió forint érkezett a bankszámlájára Merő Mártontól. A közleményben ez állt: „Kezdd elölről, ne nézz vissza”.

A temetés után közöltem apámmal, hogy másnap elmegyek, engem többet nem lát, majd leléptem az uszodába. Feszített víztükör, feszített tempó. A vízben felszakadtak a könnycsatornáim. Két órát úsztam, aztán hazamentem. Már a ház előtt éreztem a gázszagot, feltettem a maszkot. Mindig van nálam egy a pandémia óta. Bementem a házba, elzártam a gázt, mielőtt kinyitottam volna az ablakokat, megláttam apámat. A dolgozószoba heverőjén feküdt abban a ruhában, amiben a temetésen volt, kicibáltam a ház elé, pofoztam, levegőt fújtam a tüdejébe, tenyérrel nyomkodtam a mellkasát. A szomszédok mentőt hívtak. Apám arca pirospozsgás volt, a szája mosolygott. Nem élt. Nem tudom, hogy került oda a rendőrség, vagy hogy kerültem a rendőrautóba. Azt tudom, hogy a hátsó ülésről láttam, ahogy apámat fekete zsákba cipzározzák a halottszállítók.

Szalagcímek: „Merő bicskája beletört az Erőmű-projektbe”; „A saját lánya végzett az egykori polgármesterrel”; „24 órás őrizetbe vették Merő lányát apa-gyilkosságért”.

Már éppen hajlok az igenre, csak hagyjanak békén, amikor belép egy rendőr. Az engem kihallgató fülébe súg valamit, mire az felém fordul, közli, hogy az ügy megoldódott, elmehetek. Rákérdezek, mit ért megoldódáson. Elmondja, hogy apám titkárnője egy levelet talált a fiókjában, amit a néhai Merő Márton címzett a rendőrségnek. A levél öngyilkossági szándéknyilatkozat és részletes beszámoló az erőmű-mutyiról, valamint egyértelműsíti a számlámra érkezett összeget. Ahogy ezt mondja, megint olyan érzésem lesz, mint Rozinál. Megszűnik az időérzékem, semmihez sem fogható csend vesz körül.

Posta Marianna (1983, Debrecen)

2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel az egri Líceum Kiadó gondozásában. 2018-ban Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott második verseskötetének megírására. Eddig többek között a Tiszatájban, a Hévízben, a Prae-ben, a Csillagszállóban, a KULTer.hu-n, illetve a Műútban jelentek meg a versei. 2021-ben kezdett novellákat írni. Első prózapublikációja az Alföld szeptemberi számában jelent meg.