Bódi Péter prózája

Kerosin felvétele

Retúr

Lesétálok a partra, keresek egy félreeső padot, majd tekerek egy közepes cigit. Ahogy szívom, észreveszem, hogy két fa – mint egy képkeret vagy egy kapu – tökéletesen szimmetrikus sávot hagy, hogy lássam a hold szokatlanul nagy, aranysárga tömegét. Mintha korábban csak a terem másik végéből szemléltem volna egy festményt, és most végre közelebb merészkedtem volna. Tisztán látom a krátereket, szinte térképet tudnék rajzolni róluk. Olyan természetellenesen közel érzem magamhoz a holdat, hogy nem tudok nem azon agyalni, hogy épp becsapódni készül, és érzem, hogy talán emiatt lassan aggódnom is kéne, de inkább beleszívok a cigimbe, és arra gondolok, hogy ennél szebb halál talán nincs is. Miután a forgalmas főút mellett találok egy kisboltot, bevásárolok, majd rábontok egy sörre. A többiek valószínűleg már kora délután óta isznak, és ez némileg elüt majd attól az állapottól, amit én fogok képviselni, úgyhogy a következő zebrán átmegyek, és ismét a part felé veszem az irányt – itt is van egy strand, egy második sör meg talán még belefér. Tudom, hogy tekerni viszont nem kéne már, ha nem akarok bepunnyadni, de mit lehet tenni: azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam. Úgy húsz perccel később már épp megindulnék, mikor valaki váratlanul megszólít.
– Bocsi, van tüzed?
Odanézek: egy szőke csaj, szimpatikus, szép is, de azt már az első pillanatban megállapítom, hogy nehéz lenne olyan témát találnunk, amiről úgy tudnék vele beszélgetni, hogy abból egy őszinte, izgalmas párbeszéd kerekedjen ki. Mégsem tűnik unalmasnak. Hogy nem vettem észre, hogy idejött? Odanyújtom a tüzem, és látom, hogy nincs egyedül. Még egy lány és egy fiú is áll mögötte, néhány évvel lehetnek fiatalabbak nálam. A szőke felém nyújtja a doboz cigijét, elfogadok egy szálat, és már rá is gyújtok, mikor eszembe jut, hogy bár ironikus, de én már leszoktam a dohányzásról, csak a spangliba teszek egy keveset. Pazarolni viszont nem szeretek, szóval elszívom. Úgyis jólesik. Mint kiderül, a szőke lányt Vivinek hívják. A másik lány valamiért ösztönösen taszít, a nővérem egyik idegesítő barátnőjére emlékeztet, az alacsonyságát és a kövérkés alkatát élénkre festett hajjal és erős sminkkel kompenzálja, testén a legváratlanabb helyeken bukkannak fel különböző mennyiségben, színben és minőségben bizsu ékszerek. A srác pedig szimplán csak egy kamu. Látszik, hogy a szájából kidülledő piercing és a márkás fullcap a többi kiegészítővel együtt csak azért lóg a testén, hogy elfedje jellemének sekélyességét, mint a leharcolt karácsonyfa, amire ráaggatják a hat éve nem használt díszeket is, hátha nem látszanak majd a csonka ágak. Ráadásul részeg is: alig képes két lábon állni, és ahogy bemutatkozik, a kézszorítása olyan gyenge, mint amennyire a neve érthetetlen – már nem tud artikulálni. Vivi más. Bár az ő pólóján is látszik még egy, a tinédzserkor leszállópályáját jelképező halálfej, valahogy érettebb, értelmesebb a tekintete, mint a többieknek – engem is beleértve. Újabb sörre bontok, a többiek boroznak, majd előkerül valami pálinka is. Már jó húsz perce iszunk, mikor megszólal a telefonom. Az egyik haverom az, mikor megyek. Lassan indulok, válaszolom, miközben a karácsonyfa elokádja magát, bele a gyönyörű Balaton szinte feszített víztükrébe, hogy csak úgy fodrozódjanak a hold fényében a ritmikusan táncoló, apró hullámok. Mire visszaülök a helyemre, a két lány már a pad fölé hajolva szorgoskodik valamin.

– Kérsz? – kérdi Vivi, miközben felkapja a tekintetét. Néhány apró, fehér csíkot simogatnak egy személyi igazolvánnyal.
– Mitek van?
– Spuri – vágja rá a kevésbé szimpatikus lány. Semmi értelme, hogy felpörgessem magam, meg amúgy sem érdekel nagyon a szintetika, szóval nemet mondok, és büszke vagyok magamra, amiért ilyen felnőttesen viselkedtem. Különben is, ki tudja, milyen designer drogot sóztak rá ezekre a szerencsétlenekre. És még ha rendes spuri is volna, mióta valahol olvastam, hogy medencetisztítót és/vagy Domestost is használnak az előállítása során, megígértem magamnak, hogy ezt a szart többet nem tolom. Viszont, akkor már ne tűnjek vaskalaposnak, megragadom a pillanatot, és előveszem a tekeréshez szükséges eszközeim. A cigiből persze kérnek, sőt, nagy örömömre még a srácot is odahívják, aki nagy nehezen feláll, és egyszer jobbra dőlve, egyszer balra lépve elindul felénk. – Szarul vagyok – mondja. – Jut még spurkó nekem is? A lányok, mintha csak mézes kamillateát kínálnának egy betegeskedő gyermeknek, úgy rendeznek el a padon egy csíkot, hogy a srác minden komolyabb erőfeszítés nélkül felszívhassa. Mikor a karácsonyfa lehajol, a pad támlájába kell támaszkodnia, nehogy eldőljön. A lányok együttes erővel segítik, minden rendben megy. A srác, miután felszívja a spurit, kiegyenesedik és hirtelen mintha egy másik, józanabb ember állna előttem.
– Akkor végre ihatunk rendesen – mondja, majd megragadja a vodkámat, és homorított háttal, hatalmas kortyokban vedelni kezd. ó Nem mondok semmit, pedig lenne mit. Meghúzom a sörömet, majd rágyújtok.
– Kérsz? – nyújtom a cigit Vivi felé. Beleslukkol, rám mosolyog, majd továbbadja a barátnőjének. Egyszer csak az én kezembe jut a pálinka. Nem kívánom, de a vodkát a korábbi után még kevésbé, úgyhogy belekortyolok, és érzem, hogy már nem igazán kaparja a torkom, sőt, mondhatni, kívánom a tömény alkohol ízét. Tudom, hogy ez az a pont, amikor abba kell hagyni. Aztán eszembe jut, hogy lassan felmelegednek a söreim, úgyhogy kibontom a következőt.
– Maradt még egy csíkra való? – kérdem Vivit. Szerencse, hogy én kelek először. Szerencse, mert a szexuális értékkel nem bíró reggeli merevedésem majdnem eléri Vivi tarkóját, aki a hasamra hajtott fejjel alszik. Apró ajkai néha megmozdulnak, mintha csak erősen koncentrálna valamire, az elfolyt sminkje pedig szebb, mint bármelyik festmény, amit valaha láttam – bár a művészet nem az erősségem. Még viszonylag hűvös van, a nap alig jött fel és szerencsére emberek sincsenek a parton, szóval alig aludhattunk néhány órát. Alsónadrágban vagyok, a többiek sincsenek felöltözve, a cuccaink a porban hevernek. Tudom, hogy a táskám valahol a közelben van, mert nincs az a betépett részegség, amiben én el tudnék aludni anélkül, hogy az értékeim ne lennének a közelemben – paranoid alkat vagyok, minél jobban kivagyok, annál inkább. Ahogy elfordítom a fejem, meg is látom a táskám sziluettjét – a hajnali napfény a tekintetembe gázol. Igyekszem minél kevesebbet mozogni, hogy ne keltsem fel Vivit, mert van abban valami megnyugtató, ahogy alszik, és van abban valami gyönyörű, ahogy a kézfejei átölelnek egy üres üdítős flakont. Ő fürdőruhában van, már akkor tudta, hogy fürdeni fognak, mikor elindult otthonról, vagy a szállásukról. Még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy nyaralnak-e. Ahogy eszembe jut, hogy akárhol is lakik, a szobája még olyan lehet, mint egy kislányé, egy pillanatra mintha elérzékenyülnék. Hirtelen úgy érzem, szeretnék időt tölteni ezzel a lánnyal, megismerni, mindent elmondani neki, amit tudok, és mindent meghallgatni, amit ő tud.  Kíváncsi vagyok rá. Bár komolyan így érzek, tudom: bármelyik másik lányra tudnék hasonlóképpen gondolni, aki kicsit is megfog valamivel. Végigsimítok Vivi haján, majd hátrahajtom a fejem, előveszem a táskámból a napszemüvegem, és egy darabig csak a felhőket bámulom. Emlékszem: tegnap este, miután elfogyott a pálinka, elhatároztuk, hogy úszunk, vagy legalábbis csobbanunk egyet, de, hogy utána mi volt, azt már nem tudom. Homályosan rémlik, ahogy Vivi a vízben felém úszik, ahogy ölelgetjük egymást, ahogy smárolunk és talán még volt is valami, de más nem ugrik be. A haja simogatása közben véletlenül hozzáérek a füléhez, felébred. Ránézek, rám mosolyog.

– Haza kell mennem – mondja egyből. – Ma lesz az apám születésnapja, jön át az
egész rokonság ebédre – Jól van – nyögök fel. – Hazakísérlek.
– Nem kell – vágja rá.
– Tudom. Vivi figyelmeztet, hogy elég messze lakik, mire én biztosítom, hogy nem baj, pedig marhára fáj a fejem és legszívesebben csak döglenék, majd később talán csobbannék még egyet. Amíg a cuccainkat összeszedjük, a karácsonyfa is felébred, már csak a festett hajú lány horkol halkan, félig a táskájába süppedt fejjel. Szerencsére a srác elég deprimált ahhoz, hogy ne kelljen könnyesebb búcsút vennünk, úgyhogy egy gyors köszönést követően elindulunk. Néhány percig szótlanul sétálunk egymás mellett, de talán az egyikünk sem érez kínos csendet, inkább olyan, mintha már rég ismernénk egymást.
– Merre laksz? – kérdem néhány perccel később.
– Kintebb, a kútnál.
– Az már majdnem Lelle. Nem válaszol, csak bólint, és ismét elmosolyodik. Megint hallgatunk, sétálunk, majd megfogja a kezem, de úgy, hogy csak néhány ujjunk érjen össze. Kíváncsi vagyok, mi érdekli, mivel tölti a szabadidejét, hova jár szórakozni, és leginkább, hogy milyen gyakran látogatja meg szeretett fővárosunkat. De inkább nem kérdezek semmit – csak úgy együtt lenni jobb vele, mint beszélgetni. Bő félóra séta után megáll egy kapu előtt, és kijelenti, hogy megjöttünk. Van valami görcsös abban, ahogy a szemembe néz, de csak arra tudok gondolni, hogy vajon látom-e még őt valaha, bár tudom: valószínűleg nem.
– Bejössz meginni egy pohár vizet? – kérdi, miközben a kertben szorgoskodó családtagokat figyelem.
– Inkább nem – mondom, majd elköszönünk egymástól egy gyors, de őszinte öleléssel. Végül a lellei állomás közelebb van, mint a boglári. Egy madárfosos padon ülve írok a barátnőmnek, hogy korábban megyek haza, majd kikapcsolom a telefonom, mert látom, hogy a haverjaim már hívtak néhányszor, ráadásul merülőben is vagyok. Nem fogok tudni zenét hallgatni, még szerencse, hogy van nálam egy könyv. Szűk félórát kell várnom, és jön is a vonat. Mire hazaérek, Vivi már nem is érdekel annyira, de közben mégis bánom, hogy nem jelöltük be egymást, hogy aztán évekig láthassam őt az üzenőfalamon. Valamiért az ilyen lányokat mindig kidobja az algoritmus.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es lapszámában.

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író, műveiben elsősorban a mai fiatalok életével és helyzetével foglalkozik. Kötetei: Szétírt falak (Ab Ovo, 2012), Hipster (Kalligram, 2017), Engedetlenek (Kalligram, 2018), Hype (Kalligram, 2021). Portréját Adam Tesarski készítette.