Margetin István: Egy jó hasonlat kellene 6.

Liam Moody felvétele

Kicsit mesterkélt kép, de hatásos. Negyvenes férfi ül a betonlépcsőn, kezében gitár, körülötte kiégett fű. Oldalnézet. Lehajtott fej, a haja kis híján a szemébe lóg, csak egy-két centi hiányzik. Valami rockballadát penget, mély torokhangon dúdol. A háttérben hosszú, egyemeletes épület, hiányzó ajtók, törött ablakok, a koszosfehér falon piros graffiti: Chile. Gondolom, a lányoknak szólna a műsor. Nem fog örülni nekem.

– Hello!
Ijedten felnéz, tenyerével ösztönösen lefojtja a húrokat. Drámai csend. Ha régen is ilyen színpadias volt, jobban járt a világ, hogy nem lett belőle zenész.
– Nyugi, ugyanazért vagyunk itt. Lali – nyújtom a kezem.
– Tamás.
– Látom, te már vissza is találtál régi önmagadhoz – biccentek a gitár felé. – Mondjuk te elég hamar kidőltél aznap. A csajoknak nem lesz ilyen egyszerű.

Zavarba jön, mintha szégyellné magát. Az bántja, hogy húsz évvel ezelőtt kifeküdt, vagy az, hogy ilyen könnyen rendbejött? Egyik sem túl férfias, de ha itt akar domborítani, csalódni fog. Mi itt csak mellékszereplők vagyunk.
– Mióta játszol újra? – kérdezem.
– Két hete.
– Nem rossz.
Leülök mellé. Arrébb húzódik, bizalmatlanul végigmér.
– Gabi nem mondta, hogy én is jövök?
Megrázza a fejét.

Próbálom kideríteni, mennyit tud. Egyelőre úgy tűnik, semennyit. Gabi direkt eltitkolta előle a részleteket? Elmesélem neki a pszichológusos sztorit, abból nem lehet baj. Addig is telik az idő. Kiakad, nem akarja elhinni, hogy Sára hajlandó volt elmenni egy BS Konzultáció nevű rendelőbe. Az a Sára, mondja, olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy az én Sárám, az a Sára, aki januárban bullshit bingót szerkesztett a „legszebb téli élményem” fogalmazások felolvasása közben, az a Sára, aki bőszen ikszelgette az ötször ötös táblázatban a túlhasznált szavakat, happy, lovely, family, friend(s), Christmas, present(s), dinner, fish, soup, cake, és amint egy sorban, oszlopban vagy átlóban meglett az öt iksz, könyörtelenül fölkiáltott, bullshiiiiiiiiiiit, az a Sára soha nem ment volna el egy ilyen bullshit rendelőbe. Dehát pont ez a lényeg. Ez a Sára már nem az a Sára. Ez a Komjáthy Sára kapott egy névjegyet a telefonjára, megnyitotta, elolvasta a címet, és önszántából elment a rendelőbe. Fel sem figyelt a hely nevére. Mondjuk két perc után lelépett, de az mindegy. A lényeg, hogy ott volt. Végre beismerte magának, hogy segítségre van szüksége.

Combjára támasztja a gitárt, lefog egy akkordot, elengedi.
– Szóval te is itt voltál akkor éjjel? – kérdezi. Mikor érnek már ide a csajok? Elszámolok ötig, lassan bólintok, mintha ezzel el tudnám kerülni a folytatást. – És láttad, mi történt a lányokkal?

Árnyék a fák között. Férfisziluett a szűrt holdfényben. Átlagos férfi, nem túl magas, nem túl vékony, a szeme sem világít. Semmi horrorklisé. Bőven elég para, hogy itt van. Hogy itt áll, sötéten, mozdulatlanul, és valószínűleg minket néz. Érzem, hogy minket néz. Engem néz. Belém lát, kutat bennem. Nem tudom, mit keres, de érzem, ahogy a mellkasomban pásztáz. Lecsukódik a szemem, befelé figyelek, követem a pásztázó érzetet, engem keres, azt keresi, ki vagyok, ki vagyok valójában, ki vagyok igazából. Próbálom kizárni, próbálom elkapni és kivetni a testemből, de nem megy, mindig előttem jár, gyors, kiszámíthatatlan, nem érdekli, miért jöttem, miért vagyok itt, csak az, hogy merre megyek, hogy ki lesz, hogy ki lehet belőlem. Felmér. Hogy megfelelek-e neki. Megfelelek-e a céljainak. Szorít a mellkasom, remeg a karom, nem tudok védekezni, nem tudom kinyitni a szemem, meg kell várnom, míg abbahagyja, hagyja már abba, sosem lesz vége, nincs idő, nincsenek viszonyítási pontok, nem tudom, mióta tart, mióta van bennem, csak várom, várom, hogy legyen vége, legyen már vége, várom, hogy végre elengedjen.

Sehogy sem áll össze a kép. Hogyan tudott Tamás újra elkezdeni gitározni? Biztos, hogy húsz éve nem játszott? Hogy eddig nem volt képes játszani? Miért hívta ide Gabi, ha semmi baja?
– Nem tudom, mi történt – válaszolom. – Mindhárman máshogy emlékszünk. Gabi szerint aktiválódott valami sorsfordító esemény. Egy inflexiós pont. Szerintem csak egy bad trip volt.
– Inflexiós pont?
– Nincs meg? Biztos van rá valami matematikai definíció, de a lényeg, hogy az a pont, ahol megváltozik az irány. Mész az úton. Balkanyar, rögtön utána jön egy jobbkanyar, tekered gyorsan jobbra a kormányt, és van egy pont, egyetlen pont, ahol egyenesen állnak a kerekek. Előtte még balra fordultak, utána már jobbra fognak, de most egyenesen állnak. Ez az inflexiós pont. Ahol megváltoznak az irányok. Jobból bal, balból jobb. Simából fordított, fordítottból sima. Vagány írópalánta rockercsajból döntésképtelen, sodródó zombi. Gimis óraadó gitárosból meg…
– És neked tényleg elég annyi, hogy csak bad tripetek volt? Egyszerre mindhármótoknak?
– Van olyan jó magyarázat, mint bármi más.
– És én? Én hogyan kerültem vissza a táborba? Mitől szakadtak el a húrok? Miért nem emlékszem semmire? Én tiszta voltam, nem lehetett bad tripem. Nálam megbukik a magyarázatod.

A magyarázatom már sokkal régebben megbukott. Még azon a nyáron, a tábor utáni héten. Pepsi Sziget, négyszemélyes sátor. Gabi vette észre, hogy Sára minden nap szálkákkal a kezében ébred. Egy fémrudakra feszített poliésztersátorban. Többször átkutattuk a sátrat, az összes hátizsákot kirámoltuk, egy gramm fát nem találtunk. Még egy szemceruzát, egy fogpiszkálót sem. Negyedik éjjel befeküdtem a bejárat elé, hátha Sára kimászkál, amíg alszunk, de csak Gabi esett át rajtam, amikor pisilnie kellett. És reggel ugyanúgy, három hosszú szálka. Festetlen, kezeletlen fából.

Sára a nagyapját látta az erdőben. A legendás, tizenöt éve halott nagyapját, akinek a lakásában éltek. Akinek a dolgozószobájában aludt, miután azt kétévesen kisajátította. Költözéskor a kicsi Sári körbeszaladt a lakásban, bement az öreg dolgozószobájába, leült a parkettára, és közölte, hogy Sárikáé. Addig nem bírták elaltatni, amíg az apja be nem cipelte a kiságyát a sarokba, ahol régen a prof íróasztala volt. Sára szerint ez a halott nagyapa eljött hozzá az erdőbe, hogy meghallgassa. Végre kipanaszkodhatta magát. Elsorolhatta a problémáit, félelmeit, és az öreg prof figyelt, és begyógyította a sebet a karján, és feloldozta. Butaság, mondta az öreg. Butaság azt hinni, hogy ha Sára jól tanul, a szülei majd kevesebbet veszekednek. És butaság azt hinni, hogy a tanára elárulta. A tanára csak megvédte a csalódástól. Hiszen ha Sára őszinte akar lenni, be kell vallania, hogy ő sem hitte el igazán, hogy író lehet. Csak egy gyerekes álom volt, semmi több.

Bal kezével a gitár nyakán matat, ugrál az akkordok között, de nem szólaltatja meg a húrokat. Szerencsére nem kérdez többet. Nem kérdezi meg, hogy velem mi történt. Hogy én mit veszítettem el aznap este. Csendben várunk. Ha megjönnek, majd Gabi eldönti, mit mondunk el neki. Elmondjuk-e, hogy aznap este én csak nyertem. Hogy azóta is csak nyerni tudok, hogy verhetetlen vagyok. Hogy aznap este én cipeltem vissza a szobájába.

Margetin István (1979, Budapest)

Prózaíró. Novellái többek között a Jelenkorban, az Élet és Irodalomban és a Látóban jelentek meg. Jelenleg első kötetén dolgozik.