Szászi Zoltán novellája
liaye/lomography felvétele
Kisállat
Az ember jobb esetben nem eszi meg a barátját, ő viszont megtette. Az utolsó éjszakáján mesélte el. Nem volt már szomorú. Azt mondta, tanult ebből is. Súlyosakat lélegzett. Nehezen, sípolva. Egy apa nem kényszerítheti olyan étel elfogyasztására a gyerekét, amely annak kedvenc háziállatából készült, jelentette ki. Egy apa nem tesz ilyet, vagy ha igen, maradandó sebet üt a gyereke lelkén; egy apa nem biztatja fel az idősebb testvéreket a legkisebb, az evést megtagadó csöppség folyamatos és sorozatos kigúnyolására, bántalmazására sem. Erről is mesélt az utolsó éjszakán.
Ezek voltak a legmélyebbre beágyazódott emlékei. Amikor tíz vagy tizenegy éves lehetett, volt egy nyula. Egyébként sokszor volt kisállata. Egész gyerekkora ezeknek pusztulásától, halálától sebhelyes: a nyúl, egy kopasz nyakú kiscsirke, két fekete kiskacsa, egy sánta kispulyka, egy félszemű kismalac. Kicsi, kedves és pelyhes ártatlan állat volt mind.
Ez a félévszázados nyúllevestörténet viszont tökéletesen megmaradt a tudattalanjában. Se csontja már annak a nyúlnak, se értelme már az egész történet elmesélésnek, ha felbukkan a homályosodó emlékezettengerben. Már tudja kívülről látni. Amit lát, az a becsomósodott gyűlölet, a véres nyúlbőrt lehúzó férfi izzadt hátának látványa, a még gőzölgő, de már halott állat remegő izmainak rezgése, a fizikai rosszullét. Valami mély gödörből felpárolog még az is, ahogy akkor és ott azon gondolkodik, hogy a nyúzókést megfogja és beledöfi abba az izzadt hátba: jó mélyen megforgatja, teljesen kivérezteti, és az apát kínozva addig mártogatja benne a vasat, amíg meg üvegesedik a szeme. Mint a nyúlnak. Zsöminek. Imádta a száraz zsömledarabokat – ezért lett Zsömi. Egyszerű, barnásszürke házinyúl. Élt négy és fél hónapot.
Bele kellett volna döfni azt a vackot abba a hátba, meséli. Nem tette meg, csak fuldokolva nézte az egészet. A nyála és a könnye összefolyt, haját fújta a szél. Akkorra a nyulak négy- vagy öthónapossá váltak, talán kétkilósra is megnőttek; „megérettek a nyakazásra”, így mondta az apa. Csak ennyit és így, hogy „megérettek a nyakazásra”. A halál megismerése, a tőle való remegés, az ölés szentségtelensége, a húsnak átminősített barátság gyomorfordító napja volt ez. Őszi viharos nap. Másnap reggel iskola, másnap az első nap idegen közegben, akkor került új osztályba.
Másnap már nem lehetett hazajönni ebédidő előtt, talán ötödikbe lépett, talán elmúlt már 11 éves is. Új osztály, új tanárok. Nem szerette ezt. Nem szerette a lucernalopást sem, arra is kényszerítették. Lopás közben direkt lassú volt, bamba, álmatag, szinte védtelen. Egy rakás szerencsétlenségnek látszott az állami gazdaság lucernanemesítő parcellájának szélén guggolva. Egy nagy szőrzsákba tépte a harsogóan friss és nagyra nőtt leveleket, virágokat, csak annyit, amennyit fel bírt cingár kis testével emelni. Legfeljebb tíz-tizenöt kilót, azt rászuszakolta a bicikli vázára, és tolta haza lassan, komótosan, szégyenkezve. Lopni volt, de hát mit tehetett volna mást, az apja küldte, azt kellett tennie, amit mondtak, mert ha nem… Ha nem, akkor nadrágszíj, pofon vagy fakanál. Vagy mindegy, csak hurkát üssön, fájdalmas nyomot hagyjon, csak fájjon, sajogjon még két nap múlva is.
Csak így tanul a mocskos nagyszájú kölke tisztességet, az a sok kurva könyv, abból semmit nem tanul! Legfeljebb szemtelenséget. Biztos abból tanulta a feleselgetést is! Mennyire marad meg a bántás egy gyerekben? Meddig? Száz év? Ezer év? Kétmillió? Már százszor megfordult a világi létben, már ezerszer is újjászületett netán, de a bántás, soha ki nem törölhető. Apa! Ne etesd meg a gyerekkel a kisállatját! Már sosem nyugszik meg attól, ha elmondja, mi volt az, ami fájt, sőt még idegesebb lett; frusztrált, zaklatott és nyugtalan hangulatba került. Most már tudta ezt is. A végén mindent tud az ember. Az emlékek lerakódtak benne: a nyúl homályos élettelen szeme, a csupasz teste, a vér és a belek látványa és a szép, tiszta zöldségekkel is fűszerzett húsleves kockatésztával; mindez hagymamintás, kékszínű díszítésű ünnepi terítéken. Hányinger és öklendezés, röhögés és csúfolódás. Összeszorított száj. A kertkapunál a szilvafán felakasztva billeg egy gerezna nyúlbőr. Nem lehet enni belőle. Nem lehet! Mégis megteszi. Nem lehet mesélni sem már. Még jó, hogy hamarosan vége. Rálátás. Távlat. Majd olyan is lesz.
Szászi Zoltán (1964, Tornalja)
Író, költő.