Hidas Judit: Nem várt örökség (regényrészlet)

Apám másnap bejelentette, nem megy többet anyám szüleihez a kötelező szombati ebédekre. Anyám hiába próbált vitatkozni vele, hajthatatlan volt.

A következő napokban olyan volt otthon a hangulat, mint egy kriptában. Apám későn járt haza, és ha anyámmal mégis egy térbe kényszerültek, akkor is csak praktikus dolgokról beszélgettek.

Anyám egyik nap felhívta anyósát, Klári mamát, aki ebből azonnal kiszagolta, hogy valami gond van nálunk, és meghívott minket a következő vasárnapra ebédelni. Anyám nem akart udvariatlan lenni, igent mondott, de aztán napokig azon tépelődött, hogy nem megalázó-e úgy elmenni az anyósához, hogy apám bojkottálja az ő szüleit. De végül úgy döntött, ez még mindig jobb, mint némán ülni otthon.

Anyám minden héten legalább egyszer végighívta a fontosabb családtagokat, beleértve apám rokonait is. Apám még a saját anyját is ritkán hívta fel, sajnálta az időt a felesleges locsogásra, és úgy gondolta, a kapcsolattartás egyébként sem az ő dolga.

Mivel anyám kedvelte az anyósát, nem esett nehezére a feladat, és fel sem merült benne, hogy nem az ő kötelessége lenne a rokonokkal törődni. Egyébként pedig élvezte is, hogy nagyanyámmal mindig jól kitárgyalhatják apámat. Klári mama általában arra panaszkodott, hogy apám nem foglalkozik vele, anyám pedig megértően és sajnálkozva hallgatta végig. Az ilyen beszélgetések után azzal nyomasztotta az apámat, hogy látogassa többet az anyját. Nem járt sok sikerrel. Anyám csak néha beszélt anyósának a gondjairól, mégiscsak a saját fiát kellett volna szidnia, de Klári mama sérelmeiben sokszor ráismert a saját problémáira.

Amikor eljött a vasárnap, a felnőttek letelepedtek az antik bútorokkal berendezett, sötét nappaliban a kristálycsillár alatt, én pedig a giccses festményeket nézegettem. Az egyiken hajó hánykolódott a viharos tengeren, a másikon mezei virágokkal megtömött váza állt, a harmadikon szenvedő emberek emelték arcukat az ég felé.

Aztán odaléptem az egyik vitrinhez, ami tele volt érdekes porcelánfigurákkal.

– Melyik tetszik a legjobban? – szólalt meg egyszer csak Klári mama a hátam mögött.

Kinyitotta a vitrin üvegajtaját. Körülnéztem. Volt itt nyúl, vadászkutya, oroszlán, pásztor, virágos kalapos kisasszony udvarlóval, strandoló kislányok és a kedvencem, egy könyvet olvasó lány halványkék, kockás ruhában. Rámutattam a lányra.

– Ezt én is nagyon szeretem. Annyi idős lehettem, mint te, amikor kaptam. Tedd el, egy kis előszülinapi ajándék – mondta, és a kezembe nyomta.

– Az még sokára van – válaszoltam, mert annyira azért nem tetszett, hogy ezzel elintézze a szülinapomat, és különben is, biciklire szerettem volna gyűjteni.

De ő már visszafordult a szüleimhez. Így hát ácsorogtam egy darabig a vitrin előtt, kezemben azzal a vacakkal, amit a bringa helyett megnyertem magamnak, aztán leültem a földre, és elkezdtem kipakolni a többi tárgyat is.

– Csak óvatosan! – szólt rám nagyanyám, miközben konyakkal kínálgatta anyámékat, hogy jobb kedvre derüljenek.

Apám kiment az erkélyre elszívni egy cigarettát.

– Összevesztetek? – bökött felé Klári mama. Nyilván észrevette, hogy anyám magához képest feltűnően csendes.

Anyám nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

– Nem kell mindenen vitázni, pláne most. Épp elég neki, hogy nem csinálhatja azt a munkát, ami világéletében az álma volt– jegyezte meg nagyanyám.

– Mikor lesz már ennek vége? – kérdezte anyám remegő hangon.

– Türelmesnek kell lenni, a maga módján imád téged, csak kihúzták a lába alól a talajt – simogatta meg Klári mama a kezét.

– De ennek már nyolc éve! Én tényleg próbálok mindenben mellette állni, de ő folyton leszól meg sérteget. Pedig a pénz miatt sem kell aggódnia, jól keresek, nem értem, mit akar még – hadarta az erkély felé pillantgatva.

– Te is tudod, hogy az nem ugyanaz, mintha ő keresné azt a pénzt. A férfiak erre érzékenyek, ezt meg kell értened – mondta Klári mama.

– És az én érzékenységem?

Nagyanyám elmosolyodott.

– A nők sok mindent kibírnak – mondta, és megszorította anyám kezét.

Anyám lehajtotta a fejét, és óvatosan kihúzta a kezét nagyanyám ujjai közül.

Amikor anyám és apám megismerkedett, mindketten ígéretes jövő előtt álltak. Apám a munka mellett öt évig tanult filozófiát, miután az apja nyomására elvégezte a műszaki egyetemet. Vörös diplomával fejezte be a filozófiaszakot, tanári állást kapott egy főiskolán, és végre azt csinálhatta, amit igazán szeretett.

Anyám néhány évvel fiatalabb volt nála. A középiskola után gazdasági egyetemre ment, majd kutatóként helyezkedett el egy tudományos intézetben, és ledoktorált. Neki nem kellett harcolnia, hogy azt tanulhassa, amit akar, támogatták a szülei.

Úgy tűnt, apám és anyám minden szempontból illenek egymáshoz, a származásuk is rendben volt, mindkét oldalon pártemberek voltak a családban. Aztán a nyolcvanas évek elején egy csapásra minden megváltozott: apámat illegális könyvek csempészése miatt kirúgták a főiskoláról, és eltiltották a tanítástól.

Hiába született az Újlipótvárosban, gyerekként hiába volt kitűnő tanuló, a család szeme fénye, a jó gyerek, akinek az osztályába Klári mama büszkén járt szülői értekezletre, hiába élt nagy tásasági életet, hamarosan elfogytak a barátai. Vagy talán soha nem is voltak, és most a nagypolgári otthonok helyett ülhetett abban a pörköltszagú lakótelepi káderlakásban a felesége családjával minden második hétvégén.

Nem sokkal az elbocsájtása után nyitott egy saját kis lemezboltot, ahol teljesen egyedül dolgozott. Állandóan azt hangoztatta, hogy így végre senkihez sem kell igazodnia, itt nem várja el tőle senki, hogy belépjen a pártba. Az üzlet egy darabig jól ment, apám sokat keresett, különösen akkor, amikor a kelet-németek itt, Budapesten találkoztak a nyugat-németekkel.  Egymásnak adták a kilincset a boltjában, és zsákszámra vitték a Pink Floyd A fal című albumát. De apámat mindez nem kárpótolhatta az elveszett álmaiért.

Később, a rendszerváltás után az üzlet inkább már csak vegetált, nem tudta felvenni a versenyt a gombamódra szaporodó boltokkal. De apám már nem akart váltani, sem fejleszteni; ehelyett régi bútorokból, lomokból kezdett különféle tárgyakat barkácsolni a szabadidejében. Anyámnak ekkoriban már egy nagy könyvelőcége volt. Eredetileg csak háziasszonyi kötelességből vezette apám vállalkozásának könyvelését a kutatói munkája mellett, de aztán kiderült, hogy nagyszerű érzéke van ehhez is. Ahogy teltek az évek, egyre többen fordultak hozzá segítségért, egyre több ügyfele és munkája lett. Végül fel is adta a kutatói pályát, és a nyolcvanas évek vége felé megnyitotta a saját irodáját a Nagykörúton.

Anyám nagyon büszke volt magára, hogy képes volt önállóan, a semmiből létrehozni egy vállalkozást. Gyerekkorában a szülei folyton korlátozták, még tizennyolc évesen sem engedték be a medencébe egyedül, és amikor végre nagy nehezen elengedték egy házibuliba, akkor pár óra után beállítottak, hogy ellenőrizzék, jól van-e. Ehhez képest hatalmas meglepetés volt, hogy a cége így felfutott. Számtalan emberrel került kapcsolatba, sok pénzt keresett, és rengeteg kérdésben kellett önálló döntést hoznia. Otthon viszont továbbra is apámé volt az utolsó szó.

Miután a felnőttek elfogyasztották az ebéd utáni kávét, elbúcsúztunk Klári mamától, és elindultunk hazafelé. Úgy tűnt, anyám megfogadta nagyanyám tanácsát, mert most nem hallgatott duzzogva, hanem óvatosan kérdezgetni kezdte apámat a gyerekkoráról és Klári mamáról. Nemsokára felszabadultan nevetett apám történetein. Általában minden veszekedés így fejeződött be nálunk: a szüleim, mint akik amnéziában szenvednek, hirtelen úgy tettek, mintha mi sem történt volna, mintha nem tekintették volna egymást gyűlölt ellenségnek egy perccel korábban.

Hasonlóan ért véget a színes tévé kirobbantotta vita is, ami miatt apám anynyira megharagudott anyámra és Márti mamáékra. Anyám hiába kérlelte apámat, hogy cseréljük le a fekete-fehér készüléket, apám úgy tett, mintha meg sem hallaná. Aztán a veszekedés után nagyjából egy évvel egyszer csak hazaállított egy nagy dobozzal, és büszkén lerakta a nappali közepére.

Intett, hogy hozzak gyorsan ollót, hogy levághassuk a műanyag rögzítőpántokat, de azt azért nem engedte, hogy egy ujjal is hozzányúljak a dobozhoz. Ezt a komoly feladatot saját magának tartotta fenn. Nagy műgonddal bontotta ki a dobozt, és a készüléket óvatosan a régi helyére állította. Odaléptem a tévéhez, hogy leszedjem a képernyő sarkára ragasztott garanciamatricát. De apám ismét megállított.

– Jó helyen van az ott – jelentette ki.

A matrica még hónapokig ott díszelgett a képernyőn, mintha apám szemében ennek a tárgynak az egyediségét bizonyítaná. Csak akkor látott hozzá a lekaparásához, amikor a széle elkezdett felkunkorodni.

Apámnak más furcsa szokásai is voltak már ekkoriban. Azzal kísérletezett például, hogy kibír-e egy teljes napot kenyéren és egy darabka szalonnán. Miután pedig látta, hogy képes rá, tőlünk is elvárta, hogy egyszerűbben együnk. Innentől kezdve a mi kenyerünkre is csak egy vékony szelet felvágott vagy sajt kerülhetett.

– Miért nem valami értelmesebb dologgal töltöd az időd? – kérdezte anyám egyik reggel, amikor apám épp a szendvicseimet ellenőrizte, amiket az iskolába akartam magammal vinni.

– Megpróbálhatnál újra tanítani. Most már más világ van.

– Mi értelme lenne? Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.

– De hát ez volt az álmod. Nem lehet ezt csak így feladni.

– Jó nekem így.

– Akkor kezdj valamit legalább az üzlettel. Mások már CD-ket árulnak, haladni kell a korral.

Apám ekkor kifejtette, hogy a fejlődés egy kapitalista találmány, ami csak a profitmaximalizálást szolgálja.

– És a vállalkozásod? – kérdezte anyám.

Apám erre faképnél hagyta, és visszament bütykölni a garázsba.

1992 első igazán meleg nyári hétvégéjén apám kitalálta, hogy menjünk el hárman strandolni. Imádott napozni, legszívesebben minden szabadidejét egy nyugágyban szunyókálva töltötte volna, pláne, ha még víz is volt a közelben. Örültünk az ötletnek, összeszedtük a cuccainkat, és hamarosan már a kocsiban ültünk.

Apám rám kacsintott, hogy figyeljek jól, mert most valami olyan következik, amit csak a legbátrabbak mernek megtenni.

Leparkolt a strand melletti kerítésnél, jó messze a bejárattól.

– Közelebb nem volt hely? – kérdezte anyám.

De apám fürgén kipattant az autóból, odament a kerítéshez, először jobbra, majd balra nézett, aztán intett, hogy szálljunk ki mi is, és vegyük ki hamar a csomagokat.

Amíg pakoltunk, ő fogta magát, és átmászott a kerítésen.

– Megőrültél? – kérdezte anyám, de már késő volt.

Apám bentről integetett, hogy gyorsan adjuk át a holmikat, és másszunk át mi is. De mi hiába szuszakoltuk a hűtőtáskát, az istennek sem tudtuk elég magasra emelni.

– Már megint a zabálás… Minek ennyi kaja pár órára? – morgott apám a túloldalon.

– Te mondtad, hogy nem akarsz étteremben enni, mégis mit kellett volna tennem? – kérdezte anyám, de apám válaszra sem méltatta.

Végül kötelet kötöttünk a táskára, és apám azzal húzta fel a kerítés tetejére a pakkot, ami aztán majdnem a fejére zuhant a túloldalon.

– Szaporán, szaporán – szólt, miközben szedegette a földről a szétgurult holmikat.

Igyekeztünk minél fürgébben átdobálni a gumimatracot, a törülközőket és a strandtáskákat a túloldalra, majd először anyámat tuszkoltam fel, hogy lendületet adjak neki, aztán én is nekigyürkőztem a csúcsnak.

Amikor végül leugrottam a másik oldalon, apa büszkén a vállamra tette a kezét.

– Ez az én lányom! – jelentette ki.

Majd ismét rám kacsintott, hogy ezzel is jelezze, velem ellentétben anyám sosem fogja megérteni az igazán különleges dolgokat. Nem mulasztott el egyetlen helyzetet sem, hogy éreztesse, ő jobb, értékesebb, különlegesebb a többi embernél, különösen pedig anyámnál. Csupán nekem hagyott némi esélyt, hogy felérjek hozzá a csúcsra. Persze arról szó se lehetett, hogy nála jobb legyek, de reménykedhettem abban, hogy ha minden erőmet összeszedem, lehetek én a második közvetlenül utána. Persze nem is mertem volna többről álmodni, mert akkoriban komolyan úgy gondoltam, nála okosabb ember nem létezik.

*

Apám dicséreteinek azért nem tudtam maradéktalanul örülni, mert egyre jobban aggódtam anyámért, aki napról napra rosszkedvűbb és komorabb lett.

Egyik délután átjött hozzánk látogatóba anyám egyik barátnője, Ági, akit mindig nagyon bírtam, mert jobbnál jobb ajándékokat hozott nekem. Ezúttal egy Bravo magazint nyomott a kezembe, ami igazán menő volt, és a szüleim sosem vettek volna nekem ilyesmit, mert felületesnek tartották az ilyen lapokat, ahol mindenféle nyálas sztárok mutogatják magukat.

Ledobtam magam melléjük a kanapéra, és amíg beszélgettek, nézegetni kezdtem a feltupírozott, színes hajú fiúkat a címlapon, aztán elolvastam egy randiról szóló képregényt, ahol még fehérneműs fotókat is találtam a szerelmespárról. Na de a csúcs az volt, hogy a lap közepén volt egy poszter Madonnáról. De még az izgalmak ellenére is felfigyeltem arra, mikor anyám lehalkította a hangját, hogy ne halljam, mit mond Áginak. Ezzel persze csak azt érte el, hogy még jobban füleltem.

– Késő este jár haza, és háromszor vagy négyszer is elutazott az elmúlt két hónapban hétvégére. Szerinted ez normális? – kérdezte anyám.

– Biztosan csak fáradt – mondta Ági.

– Akkor sem jutna eszembe egyedül elutazni.

– Nem vagyunk egyformák – próbálta nyugtatni Ági, majd kifejtette, néha bizony ő is szívesen hagyna itt mindent, és utazna el egyedül egy erdőbe, ahol nincsenek emberek.

Többet nem hallottam a beszélgetésből, mert anyám megkért, hogy menjek be a szobámba.

De bárhogy igyekezett is titkolni előlem a problémákat, pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben. Sokszor volt rosszkedvű, türelmetlen, hallottam, hogy apámmal veszekednek.

Amikor egyik este apám hazajött, és bekapcsolta a tévét, én is odaültem mellé nézni a műsort. Anyámnak viszont rengeteg dolga volt, össze kellett szednie a szétdobált ruhákat, a koszos papírzsebkendőket, néhány poharat és tányért, amit még a reggeli tévénézés közben hagytunk az asztalon. Utána bement a fürdőbe bedobni egy mosást, majd bevonult a konyhába mosogatni.

Apám egyre feszültebben követte a szemével, ahogy anyám egyik helyről a másikra cikázik.

– Nem lehetne halkabban? – kérdezte, amikor a huzat becsapta a konyhaajtót.

Anyám elnézést kért, de nemsokára éles csörömpölést hallottunk, majd anyám ütemes tüsszögését.

– Miért nem lehet másokra tekintettel lenni? – dühöngött apám, és jól felhangosította a tévét.

Zengtek a falak. Anyám rémülten kirohant a konyhából.

– Átjönnek a szomszédok – mondta, és lehalkította a tévét.

– Nem érdekel – jelentette ki apám, és ráparancsolt anyámra, hogy azonnal tekerje fel a hangerőt.

Anyám viszont nem mozdult.

– Egyébként hidd el, én is szívesen leülnék, ha mondjuk segítenél – jegyezte meg, és elindult vissza a konyhába.

– Te arra úgyis képtelen lennél – válaszolta apám továbbra is a tévét bámulva.

Anyám csak állt némán, tátogott, mint egy hal, majd hirtelen kitört belőle a sírás, és berohant a szobájába.

Másnap anyám nem ment be dolgozni az irodába. Amikor hazaértem az iskolából, a hálóban feküdt az ágyán. A szoba el volt sötétítve.

– Beteg vagy? – kérdeztem.

– Csak pihenni akartam – mondta.

Felült, megigazította a haját és a ruháját.

– Jó napod volt?

– Fogjuk rá – vontam meg a vállam.

– Mi történt?

Elmeséltem neki, hogy összevesztem a legjobb barátnőmmel. Olyan volt, mint egy szerelmi szakítás: annyira összemelegedett egy másik lánnyal, hogy azóta engem teljesen levegőnek néz. Egy darabig tűrtem, de aztán betelt a pohár.

– Nem értem, hogy lehet valaki ilyen szemét – állapítottam meg dühösen.

Anyám a fejét csóválta.

– Az emberek borzalmasak tudnak lenni – mondta, és átölelt.

Egy ideig így maradtunk, csendben ültünk egymás mellett.

– Anya, szerinted van valami jó abban, ha rossz dolgok történnek velünk? – kérdeztem egy idő múlva.

– Mindenből lehet tanulni – mondta elgondolkodva. – Az életben van sok nehézség, de ez normális.

– Normális, ha szenvedünk?

– Egy bizonyos pontig igen. De azért szerencsére sokszor történnek jó dolgok is.

– Veled is?

– Hát persze. De miért kérdezed? – nézett rám.

Megvontam a vállam.

– Nem vagy túl jókedvű mostanában. Elkomorult az arca.

– Most egy kicsit tényleg nehezebb nekem, de minden rendbe jön majd… – mondta, és megszorította a kezem.

– Nem gondoltál még arra, hogy elváljatok apával? – bukott ki belőlem a kérdés.

Anyámnak elkerekedett a szeme, majd váratlanul sírásban tört ki. Megrémültem, hogy ilyen fájdalmat okozok neki, pedig azt hittem, csak kimondom, amit mindenki tud. De talán ő nem gondolta, hogy látom rajta, mennyire boldogtalan.

– Ne haragudj, nem akartam… – hebegtem, megérintve a vállát, aztán inkább kisiettem a konyhába mosogatni.

Szégyelltem magam, amiért így felzaklattam anyámat, de valamilyen számomra is érthetetlen okból rettegéssel töltött el a szenvedése, legszívesebben elmenekültem volna előle. Miközben az edényeket törölgettem, eszembe jutott, amit Klári mama mondott a múltkori látogatáson arról, hogy anyámnak jobban kellene igyekeznie, hogy apámat megértse. Arra gondoltam, talán igaza lehet, és akkor anyám is boldogabb lenne. Nagyon szerettem volna őt elégedettnek látni.

Néhány nappal később arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy apám és anyám hangosan vitatkoznak a másik szobában. Anyám apám szemére hányta, hogy folyton egyedül hagyja őt velem, a háztartással, a hétköznapok feladataival. Aztán nekiszegezte a kérdést, hogy hol jár esténként. Apám azt mondta, egyszerűen sok a dolga, de amikor anyám kijelentette, hogy nem hisz neki, torka szakadtából ráordított, hogy hagyja őt békén. Ezután megint gyilkos csend következett, és még a szokásos ajtócsapódást sem hallottam, ami a szüleim veszekedését általában követte.  Megfagyott bennem a vér, hogy apám esetleg valami szörnyűséget művelt anyámmal, és odasurrantam az ajtóhoz. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és kilestem a nappaliba.

Apám és anyám egymást átölelve ültek a kanapén.