Hegyi Ede: Szép időnk lesz 3.

Hegyi Ede: Szép időnk lesz 3.

Borsos Zoltán: I21081 INSTANT TELEPORT / Zádorvár

 

 

Szép időnk lesz, drága Endrém. Persze ha apád agyára leszáll a köd… tudod, milyen. Évekkel később mesélte csak el. Garai vitte a baltát, ő a kutyát. A sötétben botorkált a folyóparton ez a két mamlasz. Kendővel kötötték össze Buksi pofáját, hogy ne ugasson. Lefogták, apád lesújtott. Az első ütés nem vitte le a fejét. Nyüszített a kutya, de szerintem nyüszített ott mindenki. A második csapástól végre kimúlt. Garai összehányta magát. Ezek a hülyék egyszerűen csak bedobták a folyóba a dögöt. Amikor csurom véresen hazaért, és én számonkértem, tisztázta, hogy nem a Polszkát bántotta. Legalább ennyi esze volt. Elővette azt a rettenetes, ecetes vörösbort, lehúzta az egész üveggel, aztán befeküdt a kádba, és csak másnap délben kelt ki. Nehéz idők…

Eldobta a füzetet. Valahol mindig is tudta. Érezte, tisztán érezte az apja minden mozdulatán, félrenyelt szavain és szomorú tekintetén, hogy valami megváltozott. Sosem volt szószátyár az öreg, de ezután szinte évekig néma maradt. Munka után hazament, megvacsorázott, lefeküdt aludni. Rettenetes időszak volt. Endrének biztosan.

Vajon él még Polszka? Ha igen, már biztosan nagyon öreg. Endre elmosta a napközben használt edényeket, kávét főzött, és kiült a verandára. Megpróbált átnézni a kőkerítésen, de nem volt elég magas hozzá, a mászáshoz pedig nem érezte magát elég bátornak. Vagy inkább elég fittnek. Amióta Zsuzsa elhagyta, teljesen a munkájába merült. Napi tíz-tizenkét órát dolgozott. Kávéval és teával doppingolt, esténként meg a közeli büféből szerzett magának enni. Felszedett néhány kilót, ami sportos alkata ellenére is meglátszott rajta. Különösen deréktájt. Ahogy ott álldogált lábujjhegyen, hirtelen száraz, erőszakos köhögést hallott a kerítés túloldaláról. Összerezzent. A franc egye meg, gondolta. Ez a rohadék még él.

Magához vett egy üveg bort, és elindult. A néhány méteres úton háromszor fordult vissza, de végül meggyőzte magát, hogy nincs veszítenivalója. Az első és a második csöngetésre nem reagált senki. Épp fordult volna vissza, amikor kinyílt a kertkapu. Nem ismerte meg Polszkát. Egy görnyedt, szürke, apró öregember nézett rá. A valaha volt nagy hatalmú, félelmetes férfira egyedül a továbbra is gondozott bajusz emlékeztetett.

„Polszka bácsi?” – kérdezte bizonytalanul Endre.
„Mit akar?”
„Endre vagyok. Tudja, innen a szomszédból.”
„Endre… Endre… nem ismerős. Azt mondja, maga itt lakik?”
„Már nem, de én vagyok a Miklósék fia, tudja…”
„Ja persze, hogyne tudnám! Jöjjön beljebb” – mondta Polszka, és elindult a ház felé.

Endre betette maga után a kaput, és követte. Látszott, az öreg minden lépése fájdalommal jár. Biztosan botra is szüksége volna, amit nyilván büszkeségből nem használ, gondolta Endre. Mire beért a házba, Polszka már a konyhaasztalnál ült.

„Látom, hozott egy kis bort. Remélem, meg is kínál vele” – mondta. Endre kivett két vizespoharat a szekrényből, és töltött.
„Egészségünkre” – emelte a poharát.
„Arra, hogyne. Magának még talán. De nekem? Ugyan már. Egy múmia is jobb állapotban van, mint én.”
„A múmiák nem élnek. Maga igen.”
„Az, persze. Annyi bajom van nekem, amennyit még ki sem találtak” – mondta, és belekezdett. Sorolta, sorolta a nyűgjeit. A lábát, a prosztatáját, a derekát, a hátát, a csontjait, a gyomrát, a máját, a tüdejét… aprólékos részletességgel avatta be Endrét minden bajába.

„Az orvosok évek óta hitegetnek azzal, hogy már nincs sok hátra, és látja, mégis itt vagyok. Belefáradtam az életbe.”
„Megértem” – bólintott Endre.
„És magából, mondja, mi lett?”
„Állatorvos.”
„Nocsak, állatorvos. Szép hivatás.”
„Részben Önnek köszönhetem.”
„Nem mondja.”
„De bizony.”
„És mégis milyen apropóból?”
„Emlékszik még a kutyájára, a Buksira?”
„Buksi?”
„Igen, volt egy kutyája. Feketeszőrű puli. Nem rémlik?”
„Nem igazán.”
„Nem? Egy kis fekete kutya, láncra verve az udvaron?”
„Nem mondanám.”
„A kutya, ami lerágta a saját lábát a szenvedéstől. Semmi?”
„Szerintem összekever valakivel.”
„És rám emlékszik? Tudja, a szomszéd fiú.”
„Magára? Nem tudom, mit mondott, hogy is hívják?”

Endre képtelen volt eldönteni, hogy szórakozik-e vele az öreg, vagy szellemileg is leépült.

„Endre. Endrének.”
„Az állatorvos, igaz?”
„Igen, az.”
„Szerintem maga segíthetne nekem.”
„Mégis miben?”
„Tudja… én már nagyon várom a halált. Közel százévesen szeretnék végre megpihenni.”
„És ebben mégis hogyan tudnék segíteni?”
„Gyógyszerekkel.”
„Magának elment az esze.”
„Dehogy-dehogy. Higgye el, nem kérnék ilyet, ha nem lenne mindennél fontosabb.”
„Ez nemcsak törvénytelen, de… nem. Érti? Szó sem lehet róla.”
„Csak néhány pirula. Igazán nem nagy kérés egy haldoklótól.”
„Felejtse el” – vágta rá Endre, és ellökte magát az asztaltól. „Felejtsen el engem is” – mondta, és otthagyta az öreget.

„A vén hülyéje! A hülye állatja” – ordította a házba visszaérve. „Ez nem normális! Hogy merészeli? Én azért jöttem, hogy számonkérjem, nem pedig azért, hogy a halálba segítsem! A rohadt életbe!” Berohant a konyhába, kivett egy üveg bort a hűtőből. Leült az asztalhoz, félóra alatt megitta az egészet. Alaposan berúgott. Megpróbált felkelni, de túlságosan szédült. Lehajtotta a fejét a konyhaasztalra, és álomba merült.

A csengő rettenetes zajára ébredt. Mindig is utálta. A holtakat is felébreszti álmából, mondogatta az anyja. Kiment a kapuhoz. Polszka állt ott pizsamában és papucsban. A nap már lement. Hideg, szeles idő volt.

„Maga mit csinál ott?”
„Engedjen be” – kérlelte Polszka.

Miután bementek, leültette az öreget a konyhába, és odarakott egy lábas teavizet főni.

„Mit keres maga itt?”
„Csak, gondoltam, meglátogatom egy régi jó szomszédomat. Idejét sem tudom már, mikor találkoztunk.”
„Néhány órája.”
„Ugyan, ne hülyítsen.”
„Mindegy.”
„Tessék?”
„Mindegy” – suttogta Endre, és tett két filtert a lábasba. „Citrommal? Mézzel?” – kérdezte.
„Mindkettő.”

Adott Polszkának egy bögre teát, töltött magának is. Leült. Nézte a lehetetlenül öreg, szinte maradéktalanul elhasznált testet, ahogy minden erejét összeszedve, remegő kézzel próbálja a szájához emelni a bögrét.

„Jó meleg” – mondta Polszka, és rámosolygott. Ebben a mosolyban azonban nem volt sem fölényesség, sem rosszindulat. A gesztusait a hála jeleinek vélte, amire nem számított. Semmi jóra nem számított ettől az embertől. Mégis, most itt voltak ebben a helyzetben, amelyre egyáltalán nem állt készen, és érezte, ahogy a szívéből fokozatosan párolog el a harag és a gyűlölet. Egyre jobban megsajnálta. Meglátta benne az anyja végstádiumú szenvedését és azt a rettenetes magányt, amelyhez mérhetőt az apja élhetett át, miután az anyja meghalt.

„Mindjárt jövök” – mondta. Felállt, kiment vécére. Szinte teljesen kitisztult a feje, csak némi lüktetést és enyhe tompaságot érzett. Megmosta az arcát, megtörölközött, és visszament a konyhába.

„Volna egy kérdésem” – kezdett bele az öreg.
„Mondja csak.”
„Itt alhatok magánál?”

 

Hegyi Ede (1988, Budapest)

Szabad bölcsészként végzett. Első regénye, A senki megjelenését követően egy éven keresztül vezetett tárcasorozatot a Könyvesmagazinban, továbbá jelentek meg írásai a Népszavában is. Második regénye Te címmel látott napvilágot.

Tags: Hegyi Ede