Kustos Júlia: Meguntam félni

Pozsony, főpályaudvar

Kiszabadultam. Nem mintha ketrecben éltem volna eddig. Ahogy B. mondaná: levegő jegy vagy és művész, ezért extrém méretű a szabadságigényed. És még csodálkozol!

Tudjátok, mi extrém még?

Hogy B. mennyire szeret és elfogad.

És az öncenzúrám. Meg az, hogy a félelemre milyen mértékben vagyok hajlamos.

Szob vagy Nagymaros a vonatablakból

De ennek a V4 ösztöndíj támogató ölelésében, százhatvan kilométerre Budapesttől, egyszer és mindenkorra vége. Amikor a tükörbe nézek, többé már nem csodálkozom azon, hogy mit rakott össze a genetika, a trauma, az élettapasztalat, a bölcsészkar, a szerelem, a csalódás, Budapest és Szombathely és Táplánszentkereszt (fordított, épp hogy fordított sorrendben), a könyvek, a filmek, az utazás. Nem. Most már csak gyönyörködöm az íriszemben, és felteszem a kérdést.

Mit szeretnél, Julcsa?

*

Ez az első önálló otthonom: ez a pozsonyi szoba. Legalábbis van négy hét, amíg ezt hiszem – egészen addig, amíg nem beszélgetünk Nádassal. Akkor ugyanis mellbevág a felismerés, hogy nem. Nem, nem, nem. Ez a nem pedig egyszerre megnyugtat (abban, hogy nem vagyok egyedül) és elborzaszt (amiatt, hogy mindig egyedül leszek).

„Otthonom a munka.” Vagy „a munka az otthonom”? Nem emlékszem.

Városi múzeum

De akkor nézzünk így az apartmanra: van egy darab nagy szoba, ott egyelőre nem csináltam még semmi radikálisat. Kényszeresen rakok rendet, naponta, hogy úgy nézzen ki, vagy legalábbis hasonlítson arra, ahogyan szeptember 1-én találtam. Vágott virágot veszek, hetente. Könyveket teszek a polcra – és ahogy kiolvasom, viszem vissza őket Pestre. Amióta elköltöztem otthonról (megint ez a körüljárhatatlan szó![1]), úgy élek, hogy ha csomagolnom és költöznöm kell pár héten belül, akkor könnyű legyen nyomtalanul eltűnnöm. Kevés a fontos tárgy, még kevesebb a nehéz vagy a törékeny. Az éjjeli szekrénykémre kiteszem az egyetlen fotót, amit magammal hoztam: rajta B. és D. és D. (és én) 2015 karácsonyán.

Ez a szoba a munkatervbe foglalt regényem. Hála annak, hogy hirtelen felindulásból nekiálltam naplókat (Susan Sontag, Sylvia Plath, Anne Frank) olvasni (és az Üvegbúrát), végre szerkezete is van, nem csak a vágy, hogy megírjam.

Aztán van egy gardróbos előtér. Az a verses regényem. Valami olyasmi. Minden nap – szükségszerűen – áthaladok rajta. Örül, hogy itt vagyok. Én pedig örülök, hogy van egy kis saját tere, és annak is, hogy nem kell vele egy légtérben aludnom. Szeretek tágasan élni.

Kilátásaim, pozsonyi verseim

És végül, de nem utolsó sorban két ablak. A nagyobbra tekintsünk úgy (tekintsünk rajta úgy át), mint az új verseimre. A Pozsonyi verseimre. A környező házak és utcák egyre ismerősebbek. Néha leengedem a redőnyt, hogy az irodaházak túlórázó szemtanúi nélkül táncoljak Amy Winehouse-, Lana Del Rey- és Arctic Monkeys-számokra. Felszabadultan. Néha órákig ücsörgök a párkányon. (Ez romantikusan hangzik ugyan, de kényelmetlen.) Figyelem a birodalmam. Büszkén gondolom: ez mind az enyém. Ide én jöttem, a saját lábamon.

(A konyhának és a fürdőnek ebben az analógiában nincs helye. Túl azon, hogy egy folyosón hatan élünk. Ebből négyen ösztöndíjasok. De ennek a valóságnak mégis vannak gyakorlati vonzatai. Bizonyos időközönként hatféle ebéd szaga, hatféle dinsztelt hagyma. Hatféle ajtócsapkodás. Hetente háromszor hat kop-kop-kop-dobrííí (takarítók). És az elkapott tekintetek, a kordában tartott pirulás, amikor a bemutatkozó estünkön Natalka Suszczyńska, a lengyel ösztöndíjas megkérdezi, szerintünk ki az, aki májat sütött pár hete. (Nyilván én.) Natalka családregényt ír. Natalka vegetáriánus. Nagyon-nagyon meggyőző hangon méltatlankodok a Café Emil előtt.

Liver?! No way!

(Nem tudom, milyen kínokat állhatott ki a napokig terjengő szag miatt.)

*

Pár éve felfigyeltem arra (aztán visszamenőlegesen önigazoltam), hogy a páros évek mindig intenzívebbek. Pár éve még azt mondtam volna, hogy minden nehézségük ellenére, vagy éppen pont a kihívások miatt jobbak. Aztán ’20 karácsonyán meghalt Sári kutyánk. Fontos veszteség. (De azt az évet amúgy is szerintem sokan csak átlebegték. Én legalábbis biztosan.)

Partizánok ligete, október 12.

Most ’22 van, a Partizánok ligetében ülök. Október 12. Nem várom, hogy beüssön a félidő. Így is már egy hete aktívan tapogatom a nosztalgia körüli területeket, mint egy hegedő seb érzékeny udvarát, akárhányszor szeptember elejére gondolok.

Partizánok ligete, október 12.

Az őrülettől a kötetem és a jövőben lebegő ösztöndíj mentette meg ezt a nyarat.

(macskaköröm)                                  mentett meg engem.

Nem részletezem. Ideérni újjászületés volt – valamelyest a dolog biológiai értelmében véve is. A Mýtna utcában, a hatodik emeleten, a szomszéd szobák ajtócsapkodásainak ütemére mintha egyesével szakadtak volna fel a tüdőmben a léghólyagocskák.

Sírtam és sírtam. Sírtam és olvastam. Sírtam és jógáztam. Főztem és olvastam. Sírtam és főztem és olvastam és jól elfoglaltam magam az első napokban. És ha mindez fájt is, jófajta fájdalommal. Végre azt éreztem, újra élek.

Hogy keretet adjak a napjaimnak, spanyolul tanulok. Nem újdonság, már harmadik éve. Ami újdonság, hogy beiratkoztam egy aerial silk órára, de azt hiszem, jobb lesz anyanyelvi környezetben folytatni. Szlovák szókincsem meglehetősen korlátozott.

Fekete, fehér, igen, nem.
Jó napot, köszönöm.
Feszíteni, tolni, húzni, kandúrmacska, táska, kártya.
Dm-kártya, állomás.
Fúj!, vörös, száraz.
Komplementer, curry (utóbbi kettő hiába nemzetközi szó, mégsem ugyanaz!).
Ó, és majdnem elfelejtettem. Színház.

Ezeken kívül, kézzel-lábbal, sok dolgot megértek. De ez egy olyan sportág, ahol két méter magasságban lóg az ember, fejjel lefelé. Tévedni itt is emberi, de nem biztonságos. (Pozor!)

A Slavín emlékmű szeptemberben

Szóval meguntam félni. Ez a kályhám, innen megyek egészen a falig. Ez tartott vissza annyi éven át: ezért csinálok most olyan dolgokat, amelyekre eddig nem adtam engedélyt magamnak. Majd meglátjátok a kötetben. Majd találgathattok, hol ér véget (vagy hol kezdődik) a fikció. Mert nyilván írom a dolgaimat, de a legunalmasabb épp erről beszámolni. Meg amúgy is vannak mindenféle más dolgok. Szeptember végéig azon dolgoztam, hogy legyen értelmes kérdésem N.P.-hez. Az elmúlt napokban azon, hogy legyen mondanivalóm egy csapat dalszövegírónak. A jövő hét viszonylag nyugodt. Most talán visszatérhetek a szeptemberi állapothoz: az új impulzusokhoz, a napok teljességéhez, a beidegződött reakciók levetkőzéséhez, ahhoz, hogy naponta okot találjak, témát és szavakat. És hogy levegőzzek.

Meg persze hogy tovább olvassam a verstant.

Maradjunk annyiban, hogy jót tesz nekem ez a város. Nem túl nagy, nem túl kicsi. Nem túl koszos, nem túl rendezett. Nem túl nyugis, nem túl hangos. De sosem idegen. És nem idegenek az emberek sem.

Amikor még csak pár napja voltam itt, arra a kérdésre, milyen Pozsony, ezt válaszoltam: furcsán ismerős, mégis ismeretlen. A félidőben így hangzik a válasz: (macskaköröm) és szépen lassan igazán megszerettem.

A fotókat a szerző készítette.

[1] Van egy Tamás Zsuzsa-vers, ami pont a hasonló gondolatok miatt fontos nekem: „Talán ha legyőzném / a télesti vágyat, hogy megálljak / kivilágított ablakok előtt / bebámulva, boldog családot sejtve / talán ha nem kívánnék / egyszerre lenni a boldog család / és a bebámuló, s ha nem / vágynék tudni bent arról a kinti / befelé sóvárgóról – talán akkor.”

Kustos Júlia (1996, Szombathely)