Marosz Diána: rácsok
próbál megkapaszkodni
a falban az alumínium ajtókeretben kitépni
magát a rendőrök és a mentősök
kezéből hosszú haja a sötét
folyosó padlóját verdesi a gyerekei
végignézik ahogy az anyjukat kezénél-lábánál fogva
vonszolják ahogy hangosan nyüszít
a rémülettől oda nem
oda soha nem térhet vissza de kinyílik
az ajtó és mögötte a rettegett
pszichiátria éjszakai
világa
egy ágyra dobják vastag kötelekkel
kötik ki kezét-lábát mindkét alkarján
véres vágások futnak végig minek
csináltad ezt magaddal mi volt a bajod
már megint veti oda élete párja miközben
segít kikötni a bal kezét az éjszakás nővérnek hiába
könyörög neki szabadíts ki innen
a gyerekek az ajtóból nézik ezennel megfosztjuk
cselekvőképességétől gondnokság alá
helyezzük gondnoka
a férje lesz
a lábára rádobnak egy takarót hasizmát
megfeszítve próbál felülni de a kötelek
nem engedik segítség nem vagyok gonosztevő
miért teszik ezt velem
nem is sejti hogy a gyerekei
az ablak alatt állnak
a lánya megpróbál
bekiabálni anya szeretünk de a személyzet
elzavarja mit képzelsz mit hangoskodsz itt
éjnek évadján
kérem legalább a telefonomat
ne vegye el próbálkozik az osztályon
tilos a mobil használata a nővér
szemében megvetés villan szó nélkül
kimegy a teremből a villanyt
égve hagyja az ajtó
bezárul segítség zokogja üvölti azonnal
hagyja ezt abba jön vissza a nővér
ha nem marad nyugton a mellkasát is
lekötöm egy övvel
megijed már csak
nyöszörög az ajtó újra
becsapódik és ő ott fekszik
kikötve
végtelenül magányosan
kereszt alakban
kifeszítve
mint Jézus Krisztus
lekötözött kezével próbálja feljebb húzni
a takarót centiről centire a kötél
mélyen belevájódik a borotvával vágott
sebekbe a mennyezetet nézi a sárga
neon éles bántó fényét
elmenekülni innen zakatol
a fejében a kétségbeesés ez tényleg én vagyok gondolja
az őrület határán
egyensúlyozva
az erdő szélén várták
autókkal velünk kell jönnie asszonyom de hát
nekem semmi bajom itt lakom öt percre szépen
hazamegyek nem fogok semmi rosszat csinálni
ígérem be kell vinnünk ne próbáljon
szökni mit gondol maga idecsődíteni ennyi
embert
a plafont nézi a repedéseket próbál
függetlenedni a testétől felülről
látja magát a szenvedőkre
gondol az évezredek során megkínzott emberek
millióira mit érezhettek mire gondolhattak hogyan bírták elviselni
a kínt
nyílik az ajtó az éjszakás
nővér kőarccal műanyag pohárból langyos vizet
kortyoltat vele nehéz fekve nyelni
kérem próbálkozik suttogva nagyon alázatosan
kérem én nem tudok a hátamon
aludni nem oldozná el legalább az egyik
kezemet némi habozás után eloldja
a bal kezét sajognak
a sebek nagy nehezen a jobb oldalára fordul bal lába
megfeszül jobb csuklóján bevág
a kötél mégis hálás próbál valahogy
elaludni a boldog öntudatlanságba
menekülni
a folyosón reggeli
zajok edénycsörömpölés megjött a reggeli műszak
végre egy másik nővér az ajtóban rögtön
leteremti hát maga mit művelt itt
az éjjel ennyire neveletlen
szégyellje magát kérem kimehetnék
vécére suttogja szégyenkezve hogyhogy nem adtak
magára pelenkát s ha én most
eloldozom mi garantálja hogy nem csinál megint
cirkuszt megígérem jó leszek
nagyon jó
alig bír lábra állni mezítláb biceg ki
a folyosóra bátortalanul
bekopog a nővérszobába kérem kaphatnék
egy betétet majd a reggeliztető nővértől kérjen a vécében
remegő kézzel húzza le az alsóneműjét mindene
véres a farmerja is nincs mit tenni vissza kell húznia
újra át a folyosón vissza az ágyba kába
a feje éjjel valami nyugtató injekciót szúrtak belé
reggeli kiáltja az ajtóban egy fiatal mosolygós arc kérem
egy betétre lenne szükségem persze hozom nem akar
lezuhanyozni kérdi együttérzően
a fiatal lány ó de igen
ha lehet
térül-fordul visszatér egy kinyúlt
melegítővel és egy paplanhuzattal ezt törülköző helyett
hoztam mert azt nem találtam kezébe nyom
egy tusfürdőt papucsot is hoz a raktárból a forró víz
végigcsurog a testén mint a megváltás olyan
felszabadító az éjjeli lidércnyomás után próbál
beletörölközni a paplanhuzatba remeg
keze-lába lába a használt betétet
a szemetesbe dobja az új keskeny nincs rajta
ragasztócsík szinte semmit sem ér az éjjeliszekrényen
ott várja a reggeli nem bír
enni végtelen hálát érez az egyetlen
személy iránt aki emberségesen
bánik itt vele
már jön is újra költözünk
újságolja meglódítja a kerekes
vaságyat a kilencesbe mennek ugyanoda
ahol akkor lakott amikor először
feküdt be önszántából itt majd
kigyógyul a depresszióból
három nap múlva saját felelősségre
hazakérte magát az őrültek házából ahol
ketrecbe zárják a betegeket ahol
hetekig nem történik semmi ahol
megállt az idő nincs mobil és nem tarthatsz
kapcsolatot senkivel az erkélyajtó kilincse
hiányzik sűrű acélrácson keresztül látszik
a kinti világ a szabad emberek akiket nem helyeztek
gyámság alá
óvatosan mozgatja a végtagjait ez már szinte
boldogság elfordulhat az oldalára kimehet
a folyosóra az ebédlőbe a puffadt arcú üveges tekintetű
kényszeres mozgásokat végző magukban motyogó
betegek közé
talán egyszer majd
kiengedik innen és akkor ő már soha de soha
nem lesz rossz és mindig
nagyon jól fog viselkedni és többet nem menekül el
otthonról mert minden jobb mint
kikötve lenni és akkor majd megpróbálja
kitörölni az emlékezetéből
a megaláztatás és a végtelen kiszolgáltatottság
rettenetét