Bánhidi Lilla regényrészlete

liaye/lomography felvétele

 

Sorsod Borsod

 

November 17. szombat
Egyetemváros, Miskolc

 

Monday night, to the club. Sötét. Sűrű levegő. Tuesday night, to the club. Színes fények cikáznak. Wednesday night, what a headache. Dübög a basszus, a mellkasok átveszik a rezgést. But I went, to the club. Az erek szűkülnek, emelkedik a vérnyomás. Thursday night, to the club. Kezek pumpálnak a levegőbe. A plafon felé, aztán fejmagasságban előre. Újra fent. Újra lent. Friday night didnʼt wanna go. Felpörög a ritmus, fejek mozdulnak egyszerre az ütemre. But my friend Michelle called me on the phone. A zene halkul, elfogy. And so I went to the club.

A DJ alapállásba húzza a potmétereket. Lekapcsolja a lámpákat. Visszafojtott csend, zihálás.

A karok felfelé nyúlnak. Fészkelődések zaja hallatszik. Még négy ütem. Még három. Még kettő. Egy.

To the club. To the club. Sikítás, fütty, hörgés. To the club. A fények pillanatképeket szaggatnak a táncolók között. To the club. Vöröshajú, haspólós lány kalimpáló keze az első sorban. Röppenő haj hátrébb a tömegben. Csukott szemmel táncoló borostás srác. Ugráló, összekapaszkodó lánycsapat.

Vanda hátulról átöleli barátnőjét, és szorosan magához húzza. Érzi, Enikő kuncog, a teste belerázkódik. Már ő is alig bírja visszafogni magát.

– Nem látod, hogy együtt vagyunk? – kiált jobbra a mellettük táncoló srácnak. Figyeli egy ideje. Először a táncparkett jobb oldalán tűnt fel, onnan bámulta Enikőt, számonként egyre közelebb jött hozzájuk, most már szorosan mellettük táncol. Csak pár centi választja el a kezét Enikő fenekétől. Vagy tizedszerre rántotta el előle a barátnőjét, a fiú újra meg újra megpróbált betáncolni közéjük. Vanda megelégelte.

Látásból ismeri, de nem tudná megmondani, honnan. Magas a homloka, keskeny, téglalap formájú fémkeretes, tanáros szemüveget visel, feszülős izompólóban van. Valamelyik egyetemi előadáson láthatta? Vagy a büfében? Így közelről egész jóképű, állapítja meg, csak az a béna szemüveg nem kellene rá. Nézi a fiú felsőtestére tapadó pólót, nem hagy nyitott kérdéseket, milyen kemény, kidolgozott izmok feszülnek alatta. Kár érte, állapítja meg Vanda. Előre sajnálja, amit mondani készül, de nem tehet mást, Enikővel van egy megállapodásuk, és ma ő van soron. Ha valaki próbálkozik, az ő feladata leszerelni. Legutóbb két hete buliztak, akkor Enikőé volt, ma viszont övé a pasiszerep. Vanda megy előre a szórakozóhelyen, ő rendel, reklamál, és ő küldi el a próbálkozókat. Már hónapokkal ezelőtt megbeszélték, hogy ha együtt buliznak, nincs pasizás. Így biztosan jól érzik magukat, és egyikük sem marad egyedül. A szabályt Vanda találta ki. Az egyedül töltött este lehetősége őt fenyegette inkább.

Enikő feltűnő lány, még akkor is kiszúrják a férfiak, ha, mint ma este, magas szárú tornacipőt, laza pólót és széles, boyfriend farmert visel. Hosszú, természetes szőke haja, gazellaalkata és reklámba illő mosolya még másnaposan, hányás után, a menstruációja első napján is mágnesként vonzza a férfiakat. Tavaly megnyerte az egyetemi szépségversenyt. Azóta több helyi lapban is szerepelt modellként, az Észak-Magyarország Nap lánya rovata a szokásos utolsó oldalas képek mellett interjút is lehozott vele.

Enikő végigméri a szemüveges fiút, Vandához fordul, és megpróbálja túlkiabálni a zenét.
– Nem lazíthatnánk? Olyan kis cuki. Légyszi, légyszi, csak dumcsizzunk vele! – kérleli.
Vanda ingatja a fejét.
– Csak két hónapja szakítottál! Még nem vagy túl rajta.
– Azon a bunkón? Hogy ne lennék túl! Rajtakaptam Mirivel a budiban, vágod?
Vanda mozgása lassabb ritmusra vált. Rosszallóan néz barátnőjére.
– Egy hónapja még a vállamon sírtál, hogy ő volt életed szerelme, és hozzá akartál menni feleségül.

Vanda mosolyt erőltet magára, de elszomorodik. A szíve mélyén örült a szakításnak. Másfél éve szingli, és mióta Enikő is egyedülálló, nem kellett azon gondolkodnia, kit hívjon el magával, ha kimozdul. Nem számított rá, hogy ez az állapot belátható időn belül változik. A szemüveges fiúhoz hajol.

– Tirhulj innen, és ne abajgasd a csajom! Cső! – mondja és látványosan belemarkol barátnője fenekébe. Enikő kuncog magában, a fiú arrébb táncol, Vandából is kitör a vihogás.
– Szegényke, láttad a döbbenetet az arcán? Azt hitte, tényleg a csajom vagy – nevet. – Eni, cseréljünk. Kész vagyok, ma nem bírok több pasit leoltani.
– Oké! – mondja Enikő, megragadja barátnője kezét, és a bár felé húzza. Hosszú sor áll előttük, mindenki a pulton álló lányokhoz akar kerülni. Tűsarkúban, miniruhában, vízipisztolyból töltik az italokat, néha a poharakba, gyakrabban egyenesen a vendégek szájába. A hangfalakból a Gala ősrégi popdalának, a Freed from desire-nek újramixelt változata üvölt. A DJ biztosra megy, jól tudja, hogy a miskolci közönségnél egy régi slágerrel nagyobb sikert arat, mintha a legújabb budapesti klubzenékkel kísérletezgetne. Márpedig, aki DJ-ként bekerül a legendás egyetemi Rockwell Klubba – a Rokiba –, biztosra akar menni. Főleg, ha a kék teremben játszik. A piros Rokiban elektronikus zene megy. A kékben a kilencvenes, kétezres évek zenéit vegyítik mai, mainstream dalokkal. De a legnagyobb siker titka mint mindenhol Borsodban, itt is az Edda, vagy legalább a Hooligans.

Ha egy miskolci buliban megszólal az Elhagyom a várost, a borsodiakból előtörnek az érzelmek. Összeborulnak, könnyes szemmel üvöltik, hogy „mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott”, és bármi is történt aznap este, napok múlva is azt fogják emlegetni, hogy mekkora buli volt.

A bárpultnál Vanda rendel. Pici, törékeny termetével könnyen átfurakodik a Firmaavatót ünneplő vébékázó gépészek között. Enikő az egyik asztalnál várja. Belemerül a telefonjába, nyomkodja, és vigyorog. Vanda a poharakkal a kezében mögé lopózik, meg akarja ijeszteni, de ránéz a kijelzőre, és az üzenetsor, amit lát, hívogatóbbnak tűnik. Beleolvas. Várom. Felette két sorral a Leonidák és… Próbálja tovább olvasni, de Enikő pont kitakarja az üzenet folytatását. Vanda gyomra görcsbe rándul. Rápillant a profilra, de a színes kép nagyon pici, nem tudja kivenni, ki az, a névből is csak az első felét látja: LAT. Enikő lejjebb engedi a telefont, és megfordulni készül, mikor Vanda viccesen a fülébe súg.

– Megcsalsz, életem? Csak nem a kis szemüvegesnek írogatsz?

A lányok szórakozását ketten is figyelemmel kísérik. Egy magas, steppelt dzsekis, csíkban kiborotvált hajú férfi a bejárat mellett. A falnak támaszkodik, a tekintete rajtuk pihen, mintha moziban ülne. Egy elegáns, fekete szövetkabátos pedig a terem sötétebb sarkából nézi őket. Egyedül ül. A lába keresztbe vetve, hátra dől a széken, elmélázik, mintha várna valamire.

Enikő összerezzen Vanda hangjára, zavartan lezárja a telefonját, majd a keresztpántos fekete kistáskájába csúsztatja.
– Nem, dehogy.
– Kivele! Látom, hogy titkolsz valamit.
Enikő szégyenlősen elmosolyodik. Arca kipirul, szeme csillog. Nagy levegőt vesz, hogy belekezdjen, de meggondolja magát.
– Oké, tényleg van valami. De nem a szemüveges. Valami tök fura dolog és izgalmas. De most még nem akarom elmondani. Tudom, hülyeség, de félek, hogy ha idő előtt beszélek róla, megtörik a varázs. Gyere, csináljunk egy szelfit! – próbálja elterelni Vanda figyelmét. Előkapja a telefont, ellenőrzi, jött-e üzenete, magához húzza barátnőjét és sorozatot készít.
– Mondd már el! – kérleli Vanda. – Ez így nem ér!
– Adj pár napot, légyszi, hogy biztos legyen! Utána részletesen elmesélek mindent, ígérem.

Vanda összehúzza a szemöldökét, arcvonásai megkeményednek. Egy lépést hátralép, hadonászva magyaráz.

– Hogy lehetsz ilyen, Eni? Ha nekem alakulna valami, biztos te lennél az első, akinek elmondanám, rögtön az elején. Amúgy szerinted nekem nem írogatnak? Képzeld, de! Csak én nem válaszolok, amikor együtt vagyunk.
Hátat fordít és elindul a bejárat irányába. Enikő felpattan a székről, megragadja barátnője karját, és megpróbálja átölelni.
– Ne húzd már fel magad minden kis szarságon!
Vanda elhúzza a karját. Enikő megpróbálja újból magához húzni.
– Légyszi, ne csináld. Nincs is semmi. Ha lesz, ígérem, rögtön elmondom, és csak neked, oké? És nem csetelek. Becsszó.
– Jól van. De még egy ilyen és nincs több közös bulika.
Enikő mosolyog.
– Oké, te viszont ne nézegess bele a telómba. Azt meg én utálom.
Vanda összekulcsolja karját és egy „hmm” kíséretében megemeli az arcát, jelezve, hogy nem tartja helyénvalónak Enikő megjegyzését.
– Na, táncolunk? – sóhajt Vanda, és választ nem várva indul a tömegbe.

A parketten Enikő félig kihúzza a táskájából a telefonját, gyorsan rápillant a képernyőre, nem érkezett üzenete. Meglátja Vanda rosszalló tekintetét, csalódottan csúsztatja vissza a telefont a táskájába.
– Nulla óra harminchárom – mondja hangosan.
Tovább táncolnak. Enikő megvárja a következő számot, és megpróbálja túlkiabálni a zenét.
– Elmegyek a mosdóba.
– Mi?
– Mondom elmegyek a mosdóba!
Elindul, majd visszanéz barátnőjére.
– Figyi, tuti nagyon hosszú a sor. Igyál addig egyet, oké?

A gépészek épp megérkeznek a szakestjük után, hogy folytassák a bulit. Vihorászva tódulnak be a bejáraton. Enikőt elsodorja a tömeg, Vanda egy pillanat alatt szem elől téveszti.

Le akar ülni, de csak egy üres széket talál. Emlékszik, ott pár perce még egy elegáns férfit látott. Biztos italért ment, gondolja, bunkóság lenne lecsapni a helyére. Járkál egy kicsit. A kedvenc száma megy, a parkett szélén lötyög egy kicsit. Húsz perc múlva úgy érzi, nem bírja tovább, a lába elnehezül a magassarkú cipőben. Mi tart eddig? Nem hiszem el, mit lehet ennyi ideig csinálni egy budin, mérgelődik magában. Visszamegy az asztalokhoz, az elegáns férfi széke még mindig üres, leül. Sarkát félig kibújtatja a cipőből, megmozgatja a lábujjait. Egész teste feszült. Enikő nem szokott ennyi időt tölteni a vécén. Csak nincs rosszul? De hát nem is ivott sokat.

Felhívja. A hívott szám átmenetileg nem elérhető, mondja a géphang. Biztos nincs bent térerő, gondolja. Utánamegy a mosdóba. Hosszú sor áll a női vécé előtt, feszengve várakozik, pár perc után félrelöki az előtte állókat, bocs, sürgős, mondja, keresek valakit. Húzz már a picsába, mit tolakszol, üvöltenek rá többen, nem foglalkozik velük. Mindegyik fülke ajtaján hangosan dörömböl:
– Eni, itt vagy?

Tirhulj már, ne itt óbégass, ordít ki valaki az egyik fülkéből. Egy másik fülkéből öklendezés hangja hallatszik. Eni, te vagy, üti az ajtót Vanda. Egy szőke lány fogja meg a karját, hé, az én barinőm van benn, hagyd már. Vanda egyre idegesebb. Enikő hagyta magára, és még ő rohangál utána. Szórakozik velem? És ha baja van? Kisiet a mosdóból, körbe megy a Rokiban. Alaposan szétnéz a tánctéren, a pultok mellett, sehol nem látja. Hol a fenében van? Basszus, holnap egész nap tanulnom kell, hétfőn ZH. Hogy fogok felkelni? Egy hálátlan picsa miatt fogom elcseszni a jegyemet. Hazamegyek. Előveszi a telefonját, a Messengeren megnyitja Enikő profilját, lementi a szelfiket, amiket barátnője küldött át neki. Harmincöt perce volt elérhető. Visszamegy a mosdóhoz. Sehol nem látja. Na jó, ebből elég, gondolja, hazamegyek. Kiveszi a kabátját a ruhatárból.

Kimegy az épület elé. A bejárat mellett DVTK-sálas fiúk artikulátlan hangon üvöltenek. „Csak a Diósgyőr!” Mögöttük két lány cigizik. Vanda ismeri őket, odaköszön.
– Na cső, már mész is? – kérdezi az egyik.
– Igen, Enikővel elkavarodtunk egymás mellől, annyira bénák vagyunk. Egyedül meg nem olyan izgi.

A lány értetlenül néz Vandára.

– Elkavarodtatok? De hát Enikő már vagy egy órája elment. Pont itt cigiztünk, amikor kijött. Nagyon sietett, beszállt egy taxiba.
Vanda fejéből egy pillanat alatt múlik el az alkohol okozta bágyadtság. A testén végigfut a feszültség, úgy érzi, mindjárt szétrobban. Közelebb megy a lányokhoz.
– Hogy mi? Taxiba? De hát közel lakik.
– A csoporttársam itt anyázott, mert be akart szállni, de a barátnőd lenyúlta az autót.
– Nem hiszem el! Együtt bulizunk és szó nélkül itt hagy? Mit képzel magáról?

Előveszi a telefonját, üzenetet ír. Soha többé ne keress, írja a végére. Elküldi és letiltja a barátnőjét. Feldúltan indul a hatos kollégium felé.

 

 

Bánhidi Lilla (1978, Miskolc)

Újságíró. Első regénye, melyet a Prae Kiadó által meghirdetett krimipályázaton választottak a legjobbak közé, Sorsod Borsod címmel jelenik majd meg a kiadó gondozásában.