Bogyó Noémi: #házibuli (részlet)

Bogyó Noémi: #házibuli (részlet)

Liam Moody felvétele

Delgadina*

C. megint hívatott, pedig már abban reménykedtem, hogy elfelejtkeztek rólam. Nem mintha nem kellett volna a pénz. Gombot varrni sem olyan egyszerű, ahogy első látásra tűnik. Kétszáz gombot kell naponta felvarrni, de nem csak úgy ide-oda szurkálva a tűt. Nem. „Azoknak a gomboknak katonás sorban kell állniuk és minden öltésnek teljesen egyformának kell lennie, mintha gép varrta volna őket fel, világos?”, nézett rám szigorúan a munkavezető a gyárban, a felvételnél. Igen, világos volt. Ismét remegő térddel léptem át a bolt küszöbét, R. C. hátravezetett.

Már magamtól vetkőztem, másztam a kádba, nem kellett beletuszkolnia senkinek, de aztán eszembe jutott Marija és újra belém állt a rettegés. Undorral gondoltam arra a csúnya öregemberre, aki ott feküdt mellettem, s el sem tudtam képzelni, hogy valami lehetne köztünk. Marija legalább szerelmes volt. Nem csodálkoztam, hogy éppen abba a gayrai dokkmunkásba habarodott bele. Pedronak hívták, mindig jókedvű volt, ha mosolygott, kivillantak fehér fogai, és huncutul csillogtak a szemei. Magas volt, igazán szép szál legény, a lányok forogtak is utána, amikor végigment az utcán, mindegyik szívesen elment volna vele táncolni, de neki csak Marija tetszett, csak az ő tekintetét kereste, csak az ő mosolyát viszonozta. Aztán újra a visszataszító öregemberre gondoltam. Teljesen beremegtem, de nem sok időm volt gondolkodni, mert R. C már nyomta is belém a löttyöt, aztán hagytak aludni. Estella nem akart hinni a fülének: semmi rizspor, egy leheletnyi rúzs sem? Bogaras, magyarázta R. C., úgy akarja, ahogy Isten a világba lökte.

A hold narancstányérja beragyogott az ablakon, sárga selyembe öltöztettek a sugarai. Lebegtem, s ő gyengéden simogatott, törölgetett egy kendővel, hol az egyik oldalamra, hol a másikra fordított közben. Kellemes melegség áradt szét a testemben. Forgatott, simogatott, törölgetett, s mesét dúdolt a királylányról: Delgadina, kelj fel szépen, selyemszoknyád vedd fel nékem. A hold elbújt egy tigrisformájú felhő mögé. Ez egy tigris, fogalmazódott meg bennem, de nem olyan tigris, aki rákényszerít, hogy a felesége legyek, nem olyan, aki bezárat a szolgáival a toronyba étlen, szomjan. Ez egy jóságos, öreg tigris. A tigrisformájú felhő közben lassan elúszott egy primadonna alakú felleggel és az arany hold lebocsájtotta nekem a lajtorjáját.

Mire felébredtem, ő már újra aludt.

Percekig néztem a csúnya papát, ahogy mellettem fekszik a csókmintás alsógatyájában, s arra gondoltam, nem tetszem neki, biztos nem tetszem, mert ha tetszenék, akkor már rég a magáévá tett volna. Aztán eszembe jutott, hogy ha nem tetszem, akkor miért babusgat, simogat, becézget, miért énekel, mesél nekem? Hát mert kedvére vagy. Kedvére vagy, vigasztaltam magam. De ha még mindig izgatom, akkor miért nem közeledett úgy ma éjszaka is? Lehet, hogy szeretője van, egy érett nő, aki kielégíti a tigris vágyát. Hirtelen féltékeny lettem arra az ismeretlen nőre. Ez az én jó tigrisem, s valami primadonna el akarja csábítani tőlem.

Felkeltem és beálltam a tükör elé, hogy részletesen szemügyre vegyem minden porcikámat. Összenőtt szemöldököm miatt anyám egyszer azt mondta, egy boszorkány lakozik bennem, minden férfit meg fogok babonázni, aki rám veti a tekintetét. Büszke orrom, akár egy királynőé, bólintottam elégedetten, s a szám is szép, alsó ajkamat kicsit lebiggyesztettem, ezzel még csábosabbá téve arckifejezésem. Tekintetem aztán alig dudorodó mellemre tévedt, mint egy kisfiúé, szomorodtam el, s arra gondoltam, a primadonnának biztos méretes mellei vannak, a tigris biztos azokat gyömöszöli, azért nem kellek én már neki.

Nem tudtam őt kiverni a fejemből. Egész nap ott zümmögött a hangja a lelkemben. Megfertőzött.

Delgadina, kelj fel szépen, selyemszoknyád vedd fel nékem. Még mindig rettegtem, hogy a magáévá tesz, s én belehalok, de valahol éreztem, ez a tigris nem fog engem bántani, inkább attól kezdtem félni, hogy többé nem fognak hívni, mert nem fogok kelleni a csúnya papának. Azt kívántam, a kedvére való legyek, azt akartam, simogasson és meséljen nekem, aztán pedig egymás mellett aludjunk reggelig. Megörültem R. C. hívásának. Lélekszakadva hajtottam az ütött-kopott kerékpárt, hogy el ne késsek. Versenyt futottam a súlyos, nehéz felhőgomolyagokkal, amelyek baljósan kavarogtak a város felett, mintha az utolsó ítélet eljövetelét hirdették volna. Az utcába bekanyarodva elért a vihar szele, port kavart a szemembe, és visszafelé taszigált, szinte egyhelyben pedáloztam, de nem adtam fel, mert a tigris mellett akartam aznap éjjel is aludni.

Elalváskor még puszta, kies volt minden, s mikor éjszaka felébredtem, egy kedves kuckó fogadott. A rozsdás, régi ventilátor kelepelése helyett egy vadiúj döngicsélése, a vázában friss virág volt, könyvek a polcon. A falon festmény függött, fülembe suttogta a történetét is, de mire felébredtem, nem emlékeztem rá, csak a hangja zenélésére, és ködösen rémlett, hogy a festő a szerelméről festette azt a képet, akit egy kolostorból szöktetett meg. Aztán reggelre vele együtt minden eltűnt, üres volt az ágy, sivár a szoba.

Alig vártam, hogy leteljen a műszak, átverekedjem magam a város zajos sikátorain, beforduljak a kis utcánkba, amely gyümölcsfaligetbe torkollott. Legutóbb varázsolt nekem a tigrisem. Éjszakára barátságossá tette a szobánkat. Egész nap azon gondolkodtam, hogy újra varázsolni fog-e nekem, vagy valami más aprósággal lep majd meg. Leginkább az izgatott, hogy miről fog mesélni. A tigris olyan volt nekem, mint egy álom, neki köszönhetően úgy léptem ki minden este szürke hétköznapjaimból, ahogy kopott, agyonmosott ruhámból, megfakult bugyimból és csámpásra járt szandálomból. Ici-picit még mindig bennem volt a félsz, mikor átléptem a málladozó vakolatú, lepusztult bolt küszöbét. Bár lehet, hogy inkább R. C. gyászruhája és még gyászosabb ábrázata miatt szorongtam még, s ezek a kellemetlen érzések nem is a kedves papával voltak összefüggésben.

Ujjaim tapogatódzva elindultak, csak a hideg, érdes lepedőt tapintottam. Füleltem, hogy befogjam légzésének rebbenését, csupán a boleró monoton nyavalygását hallottam. Résnyire nyitottam a szemem, hogy lássam. Elvakított az éles reggeli fény. Hangfoszlányokat hozott a szél. A tél mindig mágikus a mi városunkban. Lehet, hogy más városokban is, csak nem tudok róla. Kósza szelek járnak, melyek befogják a hangokat, zörejeket, szavakat, dallamokat, amolyan hanggépként elraktározzák, aztán a legmeglepőbb helyzetekben játsszák le, ismétlik meg, sodorják valaki fülébe, sokszor órák, napok, hetek múlva, s néha annyira megkésve, hogy már emléke sem marad annak, aki kimondta. A hangokra összpontosítottam, hogy szavakká formálhassam őket, a szavakat mondatokká, a mondatokból pedig kirajzoljam a kedves papa képének hiányzó mozaikdarabjait. Igen, ez az ő meleg, lágy hangja. Gyorsan magamra kaptam virágos lenvászon ruhámat, követve a hangot odaosontam a teraszhoz, s megbújtam a közelében egy Cayena bokor mögött. Tudom, hogy nem illik sem leskelődni, sem hallgatózni, restelkedtem is miatta egy kicsit, meg is voltam szeppenve, féltem, hogy észrevesznek és akkor én ott rögtön elsüllyedek szégyenemben. De a kíváncsiság sokkal erősebb volt minden félsznél. Hisz szinte semmit nem tudtam a papáról, csak azt, milyen az ujja érintése, az illata, a hangja, a bőre, a ráncai, az orra büszke nyerge. Reggelizett és R. C. – vel beszélgetett. Rólam. R. C. hangja vidáman csendült: Úgy érzem magam, mintha megkérnéd tőlem a kezét.

A szívem erre nagyot ugrott, irgalmatlanul gyorsan kezdett kalimpálni, a fülemben zúgott, lüktetett minden dobbanása, a világ elsötétült, aztán hangok, fény, mintha álomból ocsúdtam volna, ott kapaszkodtam a Cayena bokor ágaiba, s az ő hangját hallottam: A szex csak vigaszul szolgál annak, akiben nincs elég szerelem. Aznap bementem a városba, a gazdag negyedbe, és ott kószáltam a puccos palotákkal övezett Plaza de San Nicoláson, miközben azt próbáltam kitalálni, melyikben lakik az én tigrisem, melyikbe fog majd engem hófehér menyasszonyi ruhában elhozni a lovas fogat a templomból. Elképzeltem, a fátylam és az uszályom olyan hosszú lesz, hogy tizenkét koszorúslány fogja vinni utánam a székesegyházba, a húgaim és az unokatestvéreim, akik rózsaszín csipkés, fodros ruhába lesznek öltöztetve, és rózsákból font koszorú lesz a fejükön. Amikor belépek az ódon, faragott ajtón meg fognak kondulni a harangok. Az apám fog az oltárhoz vezetni, s azon a napon leveti azt a bús ábrázatát, melyet azóta visel, mióta anya itt hagyott minket. Lehet, hogy már csak kötelességszerűen viseli, meg ne szólják a szomszédok, s nehogy véletlenül valaminek is örülni tudjon anya nélkül. Apám olyan férfi volt, aki az örök hűséget komolyan vette. Derűs lesz a tekintete, és mosoly fog bujkálni a szája szegletén. Csak azért nem fog szélesen mosolyogni, mert akkor is az anyámra fog gondolni, meg arra, milyen kár, nem érhette meg, hogy ez a kis vakarcs végül is megcsinálta a szerencséjét, s ezt neki, az apjának köszönheti. Nemcsak a szerencséjét, de a boldogságát is.

A tigrisem ott fog várni az oltárnál, sötétkék frakkot fog viselni, meg fehér inget és cilindere is lesz. Nem feketét, sötétkéket, az illeni fog a szeme kékjéhez és fiatalossá fogja tenni. Nem akartam, hogy feketében legyen, az olyan szomorú és gyászos, a halált juttatja az eszembe minden könyörtelenségével és könyörületességével. Az angyalok ott fognak repdesni az oltár körül és zsoltárokat fognak énekelni nekünk. Örök hűséget fogunk esküdni a drága papával, holtomiglan, holtodiglan és még azon is túl. A lakoma a palota báltermében lesz megrendezve, roskadozni fognak az asztalok a sok finomságtól, s mi bolerót fogunk táncolni, mert a boleró az élet, ahogy anya szokta mondani. Minden mozdulatomban ott lesz az anyum mozdulata is, ahogy nekiindult a lába, nekem is úgy fog lendülni, ahogy az ő csípője ringott, az enyém is úgy rezdül majd, ahogy az ő hajtincse rebbent, az enyém is úgy lebben, bele fog akadni a tigrisem borostájába, s örökre rabul fogja ejteni.

*Részlet a szerző #házibuli című novelláskötetéből, ami idén májusban jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában.

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.