Otten Marina prózája
pinkbutterfly felvétele
Felhő
Egy újabb szerda reggel nyolc. Kiállok a teraszra, a kávés bögre görbéit markolászva bámulom az eget. Szürke gomolyfelhők hosszú léptekkel haladnak át az égen, mintha valahova sietnének. Sosem sietek sehova. Hatvanhat éves vagyok. Mindenem, amim van, egy ház a Mátrában, körülölelik a fenyvesek, az akácerdők. Nincs átmenő forgalom, nem zavarnak a szomszédok sem, ezt szeretem benne a legjobban. Amikor még a kórházban dolgoztam, többet érintkeztem emberekkel, de tartós kapcsolatot egy ápoló kollégával sem alakítottam ki. Nyugdíjba mentem, és egy kisebb búcsúztatás után pár héten belül valószínűleg mindenki elfelejtett. A családom – aki maradt – több órára lakik tőlem, ritkán veszik rá magukat, hogy meglátogassanak. Nem bánom. Minél kevesebb, annál jobb. Szeretem reggelente nézni az elvonuló felhőket, azt, ahogy változtatják a tájat, más kontextusba ágyazzák ugyanazt a tartalmat. Az egyetlen, ami bánt még néha, hogy nem lett gyerekem. Minden más lenne. Most, ha a tükörképemet nézem, nem találom magam. Hová tűnik minden? Lassan megfordulok. Elköszönök a felhőktől a kerti kútban, ami idősebb, mint ez a ház. Ilyenkor, esős időszakban magasan áll benne a víz, egészen talajszintig ér, alatta beláthatatlan mélység. A fedél mindig a kút széléhez van támasztva, essen csak bele az eső: alulról vagy fentről jön a víz, végül is mindegy. Fájó csípővel bevánszorgok a fürdőszobába, ráülök a wc-re, lehúzom. Megmosom a kezem, nem nézek a tükörbe. A nappaliban kinyitom a dupla ablakokat, vizes ronggyal lemosom őket, aztán ecettel és egy elhasznált Nógrád Megyei Hírlap fodros oldalaival tisztára suvickolom az üveget. Hangosan zizegnek a lapok a kezemben, ahogy tisztaságillat teríti be a házat. Kiteregetek. Mindig a méretesebb ruhadarabokkal kezdem, pólókat, nadrágokat, fehérneműket, zoknikat rázok ki kétszer egymás után, precízen a szárítóra helyezem. Belesüppedek a kanapéba. Poe Válogatott művei kerül a kezem közé, a kutya füle tövét vakargatom olvasás közben. Külön. Megakad a szemem ezen a versen, eddig csak Egyedül címmel ismertem. Fél tizenegykor kezdem a főzést, hogy pontban délre ebéd legyen. Hagymát dinsztelek, rá sárga- és fehérrépát pucolok, szeletelek, hozzáadom a beáztatott, leszűrt lencsét, felöntöm vízzel. Paradicsom, só, bors, babérlevél. Amíg fő a leves, elkészítem a csirkét. Egy nagyobb, olajozott tepsibe fektetem egyesével a sózott filét, krumplit, répát, hagymát, gombát vágok mellé, rárakom, sózom, borsozom, fokhagymagerezdeket potyogtatok a tetejére héjastul, és még egy kis olívaolajat csorgatok rá. Letakarom, és gondosan behelyezem az előmelegített sütőbe. A lencse, a hagyma, a krumpli illatának egyvelege egy pillanatra a gyerekkoromat juttatja az eszembe, az alföldi rónaság horizontját. Megfontoltan kavarom a csokoládépudingot. Magam elé meredek, amíg a cukros, barna poros tej lassan besűrűsödik. Lejjebb tekerem a gázt. Apró, kék színű tablettákat veszek elő a szekrényből, a legmagasabb polcról, a mosó- és takarítószerek közül. Szétpattintok egyet, kettőt, hármat, az égszín port a pudingba keverem. Üvegtálba kanalazom egy spatulával. Amikor kihűl, tejszínhabot fújok nagy körökben rá. Ahogy fújom, arra gondolok, hogy néha így néznek ki a felhők, a 21-es útnál, január derekán, reggel nyolc magasságában, a Mátra pedig egy tejszínhabban úszó hegysziget. Ebédelünk. Orvosi tanácsra sosem eszem desszertet, nem tesz jót a vércukorszintemnek, de kihozom a hatalmas üvegtálnyi pudingot. Valami zsibbadt nyugalom kerít hatalmába. Nagykanállal falja be, a szája két széle tejszínhabos, aztán csokoládés lesz, csak a legvégén nyalja le, bő nyállal. Rám mosolyog: jót főztem. Visszamosolygok rá. Ki ő? Nem telik el sok idő, panaszkodik, hogy nem érzi jól magát. Fáj a feje, émelyeg. Segítek neki ledőlni a kanapéra, felpolcolom a lábait. Hideg vizes borogatást hozok. Hányni kezd, lavórért sietek, ebből a szőnyegből minden olyan nehezen jön ki, és két rosszullét között a halántékára helyezem a tenyerem. Meleg, a kezem hideg. Ki vagyok én? Felhő? Közelebb hajolok, a homlokához nyomom a homlokom, egészen addig, amíg már nem hallom a szuszogását. Hozok egy széket, leülök mellé, a csuklóját fogom. Órák telnek el így, hallgatom a falióra kattogását, az ereszcsatornához verődő esőcseppeket. Feltápászkodom, kimegyek a konyhába, előveszek még egy apró kék tablettát. A port a nedves kutyatápba szórom, leteszem a földre. A kutya rögtön odasiet, jóízűen lakmározik. Pár perc múlva nyüszítve járkál fel-alá, az oldalára fekszik, levegőért kapkod. Eláll az eső, és amikor a Nap már majdnem lenyugszik, erőt veszek magamon. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Gödröt ások a kert egy hátraeső pontján. Két karomban hozom ki a kutyát, mint egy csecsemőt, a teste merev. Határozott mozdulattal beledobom a mélyedésbe. A fehér bundájával olyan ártatlannak tűnik így, innen fentről, akár egy bárány. Alaposan betemetem a vizenyős földdel. Visszamegyek a nappaliba. A hóna alatt fogom meg az elhízott testet – már nem meleg –, két tenyerem összekulcsolva a szíve előtt, kivonszolom a teraszra, le a lépcsőn, ki a kertbe. Megállok, mélyeket lélegzem, kifújom magam. Tovább cipelem a kútig, a hátát a kút faburkolatának támasztom. A szívem hevesen ver, verejtékezem, megállok pihenni. Az utolsó erőfeszítés következik, felemelem a testet addig, amíg a lapockái átérnek a kút peremén, aztán felmarkolom a lábait. A zsíros, élettelen hulla megfontoltan ülepedik le a kút mélyébe. Kémlelek a feneketlenségbe. Fodrozódik a víz, majd szépen, lassan elsimul. Belélegzem a fenyők gyantáját, a virágzó akácokat, ahogy bámulom a tükörképemet, mögöttem a ciánkék eget. A fekete felhőket megvilágítja a lemenő Nap, az aljuk bronzosan izzik.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/10-es lapszámában.
Otten Marina (1992, Békéscsaba)
Író, szerkesztő.