Polgár Anikó prózája

Polgár Anikó prózája

Forrás: maszol.ro

A madárjós figyel

 

A képen Aiszóposzt láthatod, körbeveszi őt a félig emberi, félig állati kar. Egy állatmese-komédia. Ő a rendező, a táncmester, az első színész. Gágognak a libák, brekegnek a békák, de a róka a fő intrikus. Könnyen kicsalogat akárkit a vízből. A madarak hiúk és buták, s felfuvalkodott minden béka. Ó, ha közelebbről láthatnám azt a csőrt, csodálhatnám azt a kecses nyakat, élvezhetném testközelből ezt a bölcsességgel eltelt, gyönyörűen csengő gágogást! A libák összhangzata: a kardalköltészet csúcsa. Ha megszólal egyenként egy-egy vezérliba: nem lesz párja a szónokok között. A róka nem túloz, nem ám! Ő, a rábeszélés bajnoka mindenkinél jobban meg tudja ítélni a mesteri retorikát. Nézd meg jobban a kép apró részleteit: szalagok díszítik a meseírót, olajágból készült a koszorúja. Most is mesét sző, az arcán láthatod: elárulja ezt mosolya és földre szegezett, átszellemült tekintete.

xxx

A másik képen nehezebb megtalálnod őt, a mesék mesterét. Nézd csak, ott rejtőzik oldalt, a lombok között! Testének kontúrjai alig kivehetők, itt-ott rávetül az árnyék, arcát takarja egy nagy falevél. Dúslombú liget, középen, az egyik ágról lecsüngve egy hatalmas színházi maszk. Üresen vigyorog, fogait kivicsorítja, de a szemei élettelenek. Tobzódó, tarka színek, ruganyosnak látszó arcizmok, gondosan bodorított hajfürt. Puffadt az arc, felfújt, torzult a dühtől vagy a nevetéstől. A maszk körül egy róka jár: hullámzik a lompos farok, felcsillan a ravasz rókaszem. Mintha nyílna a száj, mintha kimondaná a megdöbbentő vagy inkább megnevettető felismerést: Micsoda arc, micsoda fej! De ha mögé nézel, láthatod: üres ez a koponya, ész nem szorult belé! Szinte hallani, ahogy Aiszóposz ott a lomb mögött keserűen, meg megrázkódva felnevet.

xxx

Csendélet ez vagy elfojtott zsivaj? A kép borítva madarakkal: civakodnak, mint az emberek. Az egyik gólya épp most vájja ki társának szemét. Már készítheted a kérdést: Minek elszállni, messzire, ha csőröd, a támadó mindig veled marad? A sasra a kép felső részén mindenkinél erősebben tűz a nap, neki kell elviselnie a legádázabb perzselést. Szinte érezni, hogy tűzforró a szikla, megégeti a szárnyat, átmelegíti a karmokat. Egy sasnak muszáj benéznie a nap szemébe, nem szárnyalhat csukott szemmel, vakon. Fiókák, edződjetek, nehogy a fészekből kihulljatok! Egy öreg sas a forrás mellől újra fel, a nap hevébe száll: leégeti szárnyait, majd hogy megifjodjék, a tiszta vízbe visszahull megint. Láthatsz még a képen két hófehér lilét, mindkettő beteg mellett virraszt. Az egyik az embernek mélyen a szemébe néz, magába szippantja a kórt, a másik elfordul, itt már gyógyulásra nincs remény. A bagoly a kép homályos részén, a halál árnyékában ül. A pelikánt itt középen arcul ütik a kicsinyei. A folyamat részletekben látható: az egyik még üt, a másikat megölték már büntetésből a heves szülők. Aztán jön a háromnapos gyász után a feltámadás: az anya feltépi a húsát, vére a fiókákra hull, akik lassan élednek, lassan újulnak megint.

xxx

Tojást rakni, szülni: éppoly nehéz. A keselyű Indiába szállt, onnan hozott szülést segítő csodakövet. Pici, mint egy dió. Ha megrázod, megcsörren a belsejében egy másik, aprócska kő. Szerezz ilyet, ültesd rá vajúdó madarad! Kisimítható-e a ráncos bőr kitartó simogatással? Visszanöveszthető-e a hús a csontra? Nőhetnek-e új szárnyak a régiek helyén? A búbos banka újrakölti, melengetve fiatalítja meg saját, elöregedett szüleit. A főnix Libanon cédrusain időz, illatokkal töltődik, ott hordozza őket a szárnya alatt. Majd a Nap Városában az oltárra száll, ott meggyújtja őt egy perzselő sugár. Lobog, és mindenfelé szétárad a fény, míg az egész madár el nem ég. A pap az oltáron egy férget lel a helyén. Másnap madárfiókát. Harmadnapon újra ott találja az életre kelt főnixmadarat. Ó, te szegény, meddő fogolymadár! Hiába gyűjtesz máshol lelt tojásokat. Hiába költöd ki a másét. Hiába fáradozhatsz másokért. Idegen tojásokat melengetni mit ér? Felnőnek a fiókák, elhagynak úgyis. Felcseperednek, feléd se néznek. Az utód: esztelenül gyűjtött kincs, a nevelés: puszta illúzió.

xxx

Nem a madarakon múlott, egyáltalán. A madárjós ugyan mindig próbálkozik, figyeli, esznek-e a csirkék, száll-e arra egy sas, ráült-e a fára két bagoly. De most ettek is, és rá is ült, szófogadó volt minden madár. Számára persze rossz jel volt ez is. Mért csak az apró magot csipegették? Mért csipognak? Mért rajzanak szét? Maradjanak itt, a hajótatban, egy kupacban! Sirály szállt az árbocra, vijjogott. Ő meg nem bírta húzni az evezőt. Elfáradt a karja, émelygett a gyomra. Különben is, fenének se kell ez az egész hajózás! Tudta, ha mindennap hányni fog, úgyis a partra teszik. Közben gyűlölt minden továbbhajózót. Mielőtt a szigethez ért a hajó, vizet zúdított a kormányos nyakába, hogy ne legyen ideje átöltözni sem, dideregve figyeljen zátonyt, kiszögellést. Aznap reggel bóbiskoltak a csirkék, már hiába szórtak eléjük magot. Ha nem esznek, hát igyanak! – mondta, s egyenként behajigálta a tengerbe őket.

xxx

Madárnak öltözni, miközben nincs szárnya, hogy elszálljon? Nagy hiba volt. Csak lépkedett az ágakon. Mások bármikor elröppentek, csőrükben hoztak ezt-azt, repülésórákat tartottak a kicsinyeknek. Kínos lett volna, ha ő is beáll közéjük. Mégsem tudott csendben gubbasztani. Az ő krákogásának hangadónak kellett lennie. Az ő csőrét senki nem tudta bekötözni. Minden fán akadt egy-egy ilyen álmadár, rendre velük értekezett. Eszében sem volt meghúzódni, csendben seperni a fészket. Alkalmazzanak takarítót! Legyen körülötte szállni tudó, ezt-azt begyűjtő, tollait fésülgető kiszolgálócsapat! Néhány erős madár a vállába karmolt, felkapta, lehuppantotta a földre, a fa alá. Ott toporgott, visszaszállni nem tudott, rikácsolása egyre hangosabb lett. Mérget szerzett, a fa tövére öntötte, most várja, míg kidől – azt remélve, akkor végre visszakerülhet, visszamászhat a földre hullt fészekbe, szánalmasan, egyedül.

xxx

Ki tereget ilyen fagyos időben a szabadba? Meglódul a szél, felkavarja a deres, zúzmarás fehérneműt, minden csupa apró darab, csupa csipkedísz mindegyiken. A világ olyan mindig, mint teregetés után, lefújja a vihar a vásznakat a szárítókötélről. A fákon fennakadt egy-egy zokni, a rávetülő fényben mind más-más színű. Ha visszanézünk, már nincs is ott semmi, csupasz minden ág. Kosárkában a ruhacsipeszek a szekrény mélyén, ahol a színeket is magába nyelte a sötét.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/11-es lapszámában

 

 

Polgár Anikó (1975, Vágsellye)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Selye János Egyetem)