Melhardt Gergő: „Debrecen mint akarat és képzet” / Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege

(tanulmány)

„Csak egy álom alaprajza szerint szabad elképzelni”1 – mondta Térey János Jeremiás avagy Isten hidege című darabjáról.2 A színmű, mely a szerzői utasítás szerint a címszereplő elméjében játszódik, valóban álomszerű, utópikus (noha nem irreális), folyton változó „mintha-Debrecent” (9) képez meg városépítészeti víziójával, valamint középkori misztériumjátékokat és karnevalisztikus megoldásokat is idéző cselekményvezetésével. A dráma a Térey-életmű Debrecenről alkotott változó, nem ritkán ellentmondásokkal teli felfogásainak szintézise is, amely a debreceniség önképével és a cívis kulturális identitással néz szembe.

Az első pályaszakasz Debrecen-verseinek alanyi megszólalásától eltávolodva a drámában egy életközépi válságban szenvedő politikus főszereplőn keresztül jelennek meg a cívisvárossal kapcsolatos kérdések. Bizonyos életrajzi vonatkozások, valamint a dráma helytörténeti érdeklődése és forráshasználata ugyanakkor a szerző Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárját vetíti előre. A jövőbe helyezett cselekmény szélsőséges klimatikus viszonyokra tett utalásai pedig A Legkisebb Jégkorszakkal kapcsolják össze a darabot.

Valamikor a 21. század derekán Nagy Jeremiás országgyűlési képviselő képtelen elhagyni hőségriadótól szenvedő szülővárosát, így a debreceni metró egyik állomásáról a másikra vándorolva – talán a felszínen, gyalog, mert a közlekedési vállalat sztrájkol – néz szembe önmagával: saját múltjával, cívis Bildungjával, Debrecenhez fűződő viszonyával, családtagjaival, barátaival és szerelmeivel, köztük számos halott személlyel. Ez az első Térey-dráma, amelynek van főszereplője, és egy főszereplője van,3 mégis ez a leginkább tézisdrámavagy vitadráma-jellegű mind közül, amennyiben a benne megjelenő akciók és konfliktusok mindegyikének az a fő tétje, hogy „a Debrecen-diskurzus hasadásaival, taszításával-vonzásával”4  szembesítsen.

Debrecen a korai versekben, ahogy Borbély Szilárd elemzése megvilágítja, apafigurává mitologizálódott,5 a Jeremiás pedig ehhez a képhez tesz hozzá. Erre utal már a Gombrowicz Esküvőjéből származó egyik mottó is („Szülői házába tér meg a fiú, de háza / Már nem ház / És a fiú sem fiú”)6 – a fiú, aki Krisztus és a tékozló fiú attribútumait egyesíti magában, visszatér tehát, de sem ő nem azonos azzal a fiúval, aki egykor otthagyta az apai szerepbe helyezett várost, sem a város nem azonos azzal, aminek ő fiatal felnőtté érése során megélte. A Debrecen-élmény tehát nem mindennapi tapasztalat Jeremiás számára, hanem az identitása bizonyosságát állandóan kétségbe vonó trauma, így minden visszatérés a városba a trauma újraélése. Az, hogy nem képes elhagyni Debrecent, a trauma gyógyíthatatlanságának jele. Mégsem mondhatjuk, hogy Debrecen legyőzné Jeremiást: kettejük harca (mely a középkori drámákat felidéző módon inkább vitaként bontakozik ki), nem a város győzelmével, hanem mindkettejük súlyos sérülésével ér véget.

KÉTFÉLE EMLÉKEZÉS  (A  JEREMIÁS  ÉS  A BOLDOGH-HÁZ, KÉTMALOM UTCA)

A dráma eddigi recepciójához képest új olvasatra ad lehetőséget az, ahogyan a Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című posztumusz megjelent memoár a Jeremiás értelmezését meghatározza. Nem arról van szó, hogy önéletrajzi alteregót kellene látnunk a képviselőben (noha a két név kezdőés utolsó betűinek egyezése figyelemre méltó7), ám szövegrészek és motívumok egyezése olyasfajta kapcsolatot alakít ki a két szöveg között, mint ami a memoár és a Termann hagyományai/hagyatéka novellái kapcsán is meghatározó – a dráma és a memoár korábbi értelmezései eddig ezt nemigen vették figyelembe. Az először egyes szám első személyben megírt Termann-történetek az átírás során bővülnek, érzékletesebbé, narratívan kifejtettebbé válnak (noha nem ritkán a poétikai sikerültség rovására), egyúttal harmadik személyűvé íródnak át, a korábbinál nagyobb távolságot teremtve a hős és az elbeszélő (vagy a szerző) között. A memoár azután ezeknek a történeteknek számos darabját – konkrét szövegismétlésekkel – Térey János élettörténete részeként közli, vagyis visszaírja az önéletrajzi megszólalásba az addig a fikció körébe utalt szakaszokat.8

A Jeremiásnak, ehhez nagyon hasonló módon, számos eleme idéződik fel a Boldogh-ház, Kétmalom utcában. Hogy a drámában minden szereplő beszélő nevet visel, már a korábbi értelmezések is megállapították,9  ám az önéletrajz felől olvasva feltűnhet, hogy Jeremiás anyját éppúgy Borbálának hívják, mint Téreyét, és vezetékneve (Bakóczy) sem véletlenül idézi Bakócz Tamás főpapét, hiszen Térey anyja is katolikus volt (és a nagyrészt református lakosságú és identitású Debrecenben ennek van jelentősége). A darabbeli Mókus szintén családtag nevét viseli: Téreynagynénjét, az öngyilkosságot elkövető Irmuskát becézték így (BH 239).10

A Jeremiás által felidézett gyermekés fiatalkori események és adatok egy része visszaköszön Térey memoárjában, igaz, az eltávolító gesztusok is számottevők. (Például alma materük nem egyezik: Jeremiás a Dóczy Gimnáziumba járt, Térey pedig a Tóth Árpádba.) Az önéletrajzíró Téreynek a nagyapja, Jeremiásnak pedig szépapja volt „aranykalászos gazda” (21, BH 182 – innen sejthető, hogy Jeremiás Térey dédunokájának nemzedékébe tartozik), és mindkettejük megkülönböztető előnevet hord (Polgár Nagy Jeremiás és Cifra Tóth János). Jeremiás birtokainak felsorolásakor a dráma elején („Vagyonos vagyok és tősgyökeres. / Birtokaim Látókép, Szepes és Ondód, / Alsóés Felsőjózsa, Kisés Nagymacs.” [21]) olyan helyneveket is említ, ahol a memoáríró Térey őseinek birtokai voltak (BH 170, 183, 256, 218, 270).

Néhány passzus szószerint ismétlődik a két műben, ilyen a drámabeli Cucor nagymamájának, „Ómamának” a felidézett mondása: „Gyerekik, / Ne díboljátok össze a hencsert!”, amely a memoárban Térey nagyanyjának, „Tómamának” a szájából ugyanígy hangzik el (103, BH 16),11 valamint egy másik szófordulat, amelyen ugyanígy Jeremiás és a memoáríró Térey nagymamája osztozik (136, BH 37). Szintén egészen hasonló a Panzió nevű szórakozóhely felidézése, melynek helyén a dráma Debrecenjében az Apafája metróállomás áll (24, BH 393).12

Egy másik esetben azonban a két helyen egészen különbözőképp jelenik meg ugyanaz a történet. A bolti eladónő megsértésére a dráma harmadik képében igazolásul szolgál a gyerekek „unalomfóbiája”, amely miatt „muszáj volt hecceket kitalálni”:

Egyszer, kisfiú koromban – alattomosan vagy karakánul?
Jó volna tudni. De már nem tudom! –:
Lehülyéztem az eladónőt
A Bocskai téri közértben. Lehülyekurváztam?
Volt alapom rá, igazán rémes matróna.
A fél környékkel lefeküdt.
Az anyámnak iszonyú kínos volt az eset,
Hetekig nem mentünk vissza a tetthelyre,
Másik boltban vásároltunk inkább. (61)

A drámában ez a rövid monológ – amelyet Jeremiás „elmerengve” mond –, bármilyen előzmény és következmény nélkül hangzik el, fontos eleme ugyanakkor a képviselő önmagával és saját múltjával történő szembenézésének. Ezt a rövid monológot követi ugyanis a halottak megjelenése: mintha a gyermekkori csíny fölött érzett szégyen nyitná meg a lehetőséget a város számára, hogy történetével ilyen módon számot vessen. A pénztárosnő megsértésére egyrészt a város unalmas közege, másrészt az asszonynak a gyermek Jeremiás által elítélt (feltételezett) életvitele ad felmentést – két olyan tényező tehát, amelyek kívül esnek a képviselő személyén és hatókörén. A memoárban nemcsak a közért helyeződik át a Bocskairól a Bem térre (amely a címadó szülői házhoz közelebb lévén valószínűbb helyszíne az esetnek), hanem a tett megokolása és igazolása is egészen más: nagycsoportosként kisebb botrányt csináltam a Bem téri boltban. […] Annyi történt, hogy lehülyéztem a pénztárosnőt. De miért? Valamiért rám csattant, semmiségért, például hogy hosszú a hajam, lassú vagyok a sorban vagy ilyesmi, én meg visszaszóltam. Nagyon nem tetszett a tónusa, s az, hogy anyám jelenlétében akarja éreztetni a fölényét. Úgy gondolta, talán anyám sem fog megvédeni, mind a ketten lapítani fogunk? Na, majd én megvédem magamat. Hosszú sor állt mögöttünk, anyámnak duplán kellemetlen lehetett az eset. Hónapokig nem mentünk utána abba a boltba. (BH 76)

A történet felidézésének kerete a két szövegben nagyjából azonos, szinonim („kisfiú koromban”, „nagycsoportosként”, illetve a zárómondat ismétlései), az önéletrajzi narratívában mégis erősebben érződik a szégyen leküzdésének szándéka, ami az eset mindhárom résztvevőjének beleérző lélektani elemzését igényli.13 Nincs szó az eladónő szexuális szokásairól, annál fontosabb, hogy a visszaemlékező szerző anyja érzelmeihez igyekszik hozzáférni.

A Boldogh-ház, Kétmalom utca felől olvasva a Jeremiást feltűnő, hogy a dráma pokoljárásában jóval kitüntetettebb szerep jut a hős saját múltjával történő szembenézésnek – amelynek Debrecen és a cívis hagyomány nem szükségszerű feltétele, csak környezete, amellyel identitásalkotó elemként kell számot vetni –, mint a városról és az ott megélhető élet kereteiről való gondolkodásnak, ami a memoár fontos célkitűzése.

A drámában Debrecen csak részben referenciális.

A HŐS  ÉS  VÁROSA

A Jeremiás színhelye ugyanis kettős; a szerzői utasítás szerint: „Játszódik Jeremiás elméjében. A szín: Debrecen mint akarat és képzet.” (9),14 vagyis a „mintha-Debrecen” abból áll össze, ahogyan a három Debrecen: a szövegen kívül létező – minden hozzá kapcsolódó történelmi és kulturális konnotációjával együtt –, a dráma városa és a Jeremiás fejében megképződő Debrecen folyamatosan egymásra íródik;15 Jeremiás és Debrecen egymást kölcsönösen feltételező entitások, és egymással felcserélhető jelképek.

Hiába a múltba vetett tekintet, és hogy a drámabeli Debrecen az instrukció szerint „kívül az időszámításon” létezik (9), az értelmezői konszenzus a történetet egyértelműen – és joggal – az elképzelt jövőbe utalja. (A szerzői önértelmezés is ebbe az irányba mutat.16) Évszám nincs megadva (van, aki 2030-ra, más 2045-re teszi a dráma cselekményidejét17), egyes  utalásokból azonban, mint említettem, arra lehet következtetni, hogy Jeremiás Térey unokája vagy dédunokája elképzelt nemzedékének tagja. Ahogy a darab eleji utasítás is megfogalmazza: „[a]mi volt, és ami van; ami nincs már, és ami lesz vagy sohasem lesz: mindez együtt” (9). Vagyis a szöveg a különböző történeti idők – vagy egyáltalán jelen és múlt – között nem egyszerűen megismerés általi átjárhatóságot feltételez, hanem ezek szimultán létezését, állandó egymásra hatását jeleníti meg.18

Jeremiás jövőbeli „mintha-Debrecene” a múlt Debrecenjével szembesít: ahogy egymás után bukkannak felszínre a képviselő múltbeli kapcsolatai a trauma újraélésének sajátos eseteiként, úgy Debrecen is szembenéz a múltjával, s ez ismét a hős várossal való kölcsönös felcserélhetőségének jele. A szembenézés eszköze az az öt, a harmadik képben, a pénztárosnő-epizód felidézése után megjelenő szereplő, akik „már a játék kezdetekor halottak” (9), és akik a város történetének négy évszázadát és különböző társadalmi osztályait képviselik, azaz: Ruzicska Mátyás (1714-ben vízkórban meghalt mészáros), Maluska Dorottya (az 1831-es kolerajárvány áldozatául esett úriasszony), Verrasztó Mátyás (1847-ben meggyilkolt építőmester), Pocsaji Gerzson (1990-ben természetes halállal elhunyt házmester) és Reszegi Lajcsika (kilencévesen lakástűzben veszett oda 2007-ben19).

Ahogy a városnak újabb és újabb rétegei épülnek egymásra, régi temetőre modern lakótelep, úgy a dráma szövege is palimpszesztszerűen tartalmazza magában a város történetének számos fontos szövegét. Szabó Magda „holtig haza” szófordulata mellett (138) megjelenik a Kazinczy Debrecen-afférjában központi helyet kapó Árkádia-mítosz is (136, 142).20  Találhatók továbbá izgalmasan aktualizált szövegátvételek egy Méliusz Juhász Péter temetéséről beszámoló városi jegyzőkönyvi bejegyzés 1864-es magyar fordításából,21 a Protocollum Nigrum című, 18.

századi periratokat tartalmazó forrásból22 és Balogh István A cívisek világa című alapvető néprajzi-helytörténeti munkájából is.23 (Valószínű, hogy más vendégszöveg is szerepel a drámában, eddig ezeknek sikerült a nyomára jutni.) Az idézetektől függetlenül is széles körű helytörténeti jártasságról tesz tanúbizonyságot mind a mű szerkezeti felépítése, mind a szereplői megszólalásokba ágyazott történetmesélő részek.24

A helyi érdekeltségű szövegkapcsolatok mellett rendkívül sok bibliai idézet is található a drámában, elsősorban Jeremiás könyvéből és siralmaiból, a dráma előrehaladtával egyre sűrűbb előfordulásban (80, 83, 97, 112, 121, 128, 133, 134, 141, 145, 146) – vagyis a tragikus vég közeledtével Jeremiás egyre inkább a próféta szavával, prófétai szerepben beszél.

Az ókori Közel-Kelet prófétái mai fogalmaink szerint egyszerre voltak politikai tanácsadók, a közösség életét értelmező értelmiségi véleményformálók és misztikus jósok, akik a múltat értelmezve, a hatalmon lévőket ostorozva adtak a nép számára kívánatos vagy elkerülendő jövőképet.25  Jeremiás ebben az értelemben (noha valódi politikai tevékenységéről nemigen értesülünk) Debrecen prófétájaként viselkedik: azért ostorozza városát, hogy a jelen helyzetet értelmezze. Az ókori prófétaszerep visszavonását jelzi ugyanakkor, hogy a népnek adandó útmutatás helyett a saját identitására összpontosít, saját életét akarja rendbe tenni, aminek a közösség (a többiek és a város) múltjának és jelenének értelmezése inkább csak eszköze.

A debreceni metróban, akárcsak az egész drámabeli városban, összefonódik a trauma és az utópia (vagyis a múlt és a jövő, a megélt és elképzelt dolgok). Például hogy Debrecen vezetőjét főpolgármesternek hívják, a városnak a megírás jelenéhez képest jelentősebb funkciót ad. Az Apafája–Tócóvölgy metró kis részben a drámán kívüli világban is meglévő infrastruktúrát használ.26 A nagyrészt a föld alatt közlekedő vasút urbanisztikai utópiája metaforikus jelentéseket is hordoz: a színmű műfajmegjelölése (misztérium) nyomán az identitás keresése és a múlttal való szembenézés pokoljárásként is értelmezhető.27 A szereplőket kínzó hőség is a pokol tüzét idézi. A két végállomás azonban – ahogyan az európai nagyvárosok metróinál általános – a felszínen van, vagyis az út kiindulóés végpontja nem a „pokolba” helyeződik, hanem az evilági viszonyok közé. Ha azt mondtuk, Debrecen olyan apafigura, aki ellen lázadni kell, feltűnő, hogy Jeremiás útjának első stációja épp az Apafája állomás.28 A hős identitásvesztettségének e sajátos, a fiktív topográfiába is beleíródó jele annak fényében jelentéses, hogy – mint az korán kiderül – Jeremiás apja, aki városi jegyző volt, rég halott (21). A végállomás pedig a tócóvölgyi Cívis rakpart (ez természetesen csak a drámában viseli ezt a nevet), vagyis a debreceni identitásról elnevezett hely, pontosan arról, ami Jeremiás debreceni Bildungjának a célja (lehetne), és amivel szemben mentális harcát vívja.

Jeremiás és Debrecen szimbolikus egysége nyilvánul meg abban is, ahogyan a hős párhuzamosan kutatja és régi állapotával hasonlítja össze nemcsak a városkép változásait, hanem a magában érezhető változásokat is. („Ez a táj olyan, mint én. Folyvást zárva az ajtaja.” [30]) Visszatérően kérdezi a többi szereplőtől, milyennek látták őt gyerekkorában, és milyennek látják most: „Mondd, és én szebb lettem vagy csúnyább? / Szimpatikusnak látszom? Komolyan, milyennek találsz, / Jenci? Kövérebbnek, soványabbnak, avagy? / Mihez képest változtam meg? S mi az optimumom?” (39); Skarlát Johannától kétszer is megkérdezi: „Te milyennek láttál?” (75, 81). Jeremiás az egykori ideális, önmagával és környezetével békés identitásához igyekszik visszatérni, miközben tudja, hogy ez lehetetlen. Ám saját emlékeinek a másokéival való összevetése sem tudja stabilizálni önképét: „Nincs egyértelmű benyomás: / Mindenki máshogyan emlékszik.” (91). A változások pedig nem is mindig mutatkoznak változásnak: Debrecen az egyébként szemmel látható változások ellenére marad ugyanaz, legfeljebb a róla alkotott benyomás, a hozzá fűződő érzelmek módosulnak; ahogy az anyjával való beszélgetésből is kiderül: „Bori: […] Ritkán vagy itthon. Látsz valami változást? // Jeremiás:  […] Semmit, a világon semmit… / Nem, rosszul mondom. Minden más. / Rosszul mondom. Tágasabban ugyanaz” (17). Jeremiás stabilitást kereső mentális pokoljárásának legfőbb tétje tehát az, hogy meg tudja-e találni az állandóságot a változás állandóságában.

A debreceni metróállomások – amelyek építészetileg unalmasak, „tökegyformák” (101) – szimbolikus értelemben is stációk. A középkori misztériumjátékokat gyakran mozgószínházként,  szekerekre épített színpadokon játszották, amelyek egymás után haladtak el a közönség előtt, a Jeremiásnak pedig minden jelenete más és más metróállomáson játszódik. És noha épp nem jár a metró, „rendre az elrobogó metrószerelvény hangja […] kíséri a képek változását, mintha a modern földalatti hozná-vinné a drámai színeket”.29 Az állomások elhelyezkedése és kulturális jelentései meghatározzák azt is, hogy mi hol történik. Szeretőjével, Debrecen főpolgármesterével például a Városházánál találkozik először Jeremiás. A halottak a Fényes udvarnál jelennek meg, mivel ez az állomás a Dobozi temetőnek nevezett egykori sírkert helyére épült, és Jeremiásék jelenléte zavarja az oda temetettek nyugalmát – és a nem oda temetettekét is, miáltal a Fényes udvar helyén felszámolt temetőhely Debrecen valamennyi halottjának metaforájává válik.30

A Cívis rakpart megálló az, ahová Jeremiás a pokoljárása végén megérkezve a hőségriadó mellett egy másik bibliai-mitológiai hátterű eseménysorban az egész várost elsöpörni készülő árvízzel szembesül. A még a föld alatt is nehezen kibírható hőség ellen küzdve a szereplők egyre-másra hideg vízzel locsolják magukat, ásványvizet isznak, vízre vágynak. Ám a víz, ahogy a meleg is – és ez is értelmezhető a várost jellemző metaforaként – csak túlzásként tud megjelenni: jön az árvíz. Miután a zsilipeket megnyitják, és a Tócó vize mindent elönt, Jeremiás elmondja saját sírfeliratát,31 melyben nevére, akárcsak korábban Mókus szájából, az rímel, hogy

„semmi más” (146), majd – szintén a középkori színjátékok jellemző igazságszolgáltatási jelenetét idéző módon – kivágja és felmutatja saját nyelvét. Utolsó szavaiban ez előtt – Beethoven 9. szimfóniájának zárlatát visszhangozva – a háromszor ismételt „öröm” szót hazafiúi hűségével kapcsolja össze: a debreceni lokálpatriotizmus helyett a nemzeti identitást hangsúlyozza. A beilleszkedés a közösségbe, a megfelelés a közösség valós és képzelt elvárásainak, a Jeremiás által elgondolt cívis identitás tehát számára csak az önmegsemmisítő öncsonkítással lenne elérhető,

azaz végső soron nem elérhető. Ahogy Oidipusz megvakítja magát büntetésül, hogy ne lásson, és őt se lássák, úgy Jeremiás kivágja nyelvét, hogy ne mondhasson már semmit Debrecenben vagy az országgyűlésben.32 De ha cívisként nem élhet tovább, máshogy sem fog: Szörnyű Ottó lelövi. Ez után Szenczi Molnár Albert XXV. zsoltára hangzik el a 16. századi református szerző, Loys Bourgeois dallamára – hogy ki énekli, nem derül ki – a zuhogó eső hangja közepette.33

Ám sem a zúduló árvíz, sem az eső, sem a míves, szép szöveg nem ad valódi lezárást vagy megoldást a drámában megjelenő értékkonfliktusoknak; a Szenczi Molnár-szöveg végkicsengése, miszerint az Istenbe vetett hit és bizalom az egyetlen, ami az embernek biztonságot adhat, a Jeremiás kérdéseire a dráma után nem tűnik minden szempontból adekvát válasznak.34 A dráma és a főhős célja, a város és Jeremiás kíméletlen prófétai szembenézése saját magával azonban abban az értelemben sikeres volt:, hogy az út végére jóval többet tudnak magukról, mint előtte. A Térey-életmű leginkább pátosszal teli befejezésének ennek nyugtázása mellett az adja a tragikumát, hogy a megszerzett tudás ára a megsemmisülés.

—

1      Térey  János, „A gonoszság galériája. Lukács Laura interjúja” = Térey  János, Szükséges fölösleg. Összegyűjtött interjúk, szerk. Darvasi  Ferenc (Budapest: Jelenkor, 2022), 212–216, 216.

2    A  dráma  először  az  Alföld  folyóiratban jelent  meg,  három  folytatásban: 59.7 (2008), 3–47.; 59.8 (2008), 8–42.; 59.9 (2008), 16–33. A hivatkozások a továbbiakban a kötetbeli megjelenés oldalszámaira utalnak: Térey  János, Jeremiás avagy Isten hidege: Misztérium nyolc képben (Budapest: Magvető, 2009).

3    Darvasi Ferenc, „Álcázott monodráma: Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege”,  Alföld  61.10  (2010),  116–120,  120  Térey  későbbi  drámái  –  a regényadaptációkat leszámítva –  a  Jeremiáshoz hasonlóan használnak főszereplőket, akik egyben címszereplők is (Epifánia, Lót).

4      Balajthy Ágnes, „»Ez a táj, ez olyan, mint én«. Debrecen mint szövegtér Térey János Jeremiásában” = Balajthy Ágnes, Élő helyek. Térés biopoétikai összefüggések a kortárs irodalomban, Új Alföld Könyvek, 9 (Debrecen: Alföld Alapítvány–Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2022), 50–65, 51.

5      Borbély Szilárd, „A Debrecenként szervezett tér Térey János verseiben. Cetlik, jegyzések, excerpták” = Erővonalak: Közelítések Térey Jánoshoz, szerk. Lapis József és Sebestyén Attila (Budapest: L’Harmattan, 2009), 317–325.

6      Spiró György fordítása. A Jeremiás Gombrowiczés Pilinszky-párhuzamairól  lásd: Maczák Ibolya, „»Ki tért meg és hová?«: Intertextuális és dramaturgiai kérdések Térey János Jeremiás avagy Isten hidege című drámájában” = „A szellős térben és a szűk időben”: Tanulmányok Térey Jánosról, szerk. Balajthy  Ágnes, Melhardt  Gergő és Radnai  Dániel Szabolcs (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2023), 175–190.

7      Ez  az  eljárás  a  2003-as válogatott verseskötet címébe emelt  Sonja  név,  vagyis  a  János anagrammájának használatához hasonlít.

8      Erről részletesebben írtam a két Termann-kötetet és a memoárt összehasonlítva: „Újraírt pályakezdés prózában. Térey János novelláskötete 1997-ben, 2012-ben és azután”, Alföld 73.5 (2022), 71–84.

9      Kiss Gabriella, „»Debrecenben debreceniül«: A népszínmű emlékezete Térey János Jeremiás avagy Isten hidege című drámájában”, Alföld 62.8 (2011), 103–113; Balajthy, „»Ez a táj… «”,61–62.

10  A „BH” megjelölésű oldalszámok a memoár alábbi kiadására vonatkoznak: Térey János, Boldogh-ház, Kétmalom utca: Egy cívis vallomásai (Budapest: Jelenkor, 2020).

11  Az „ómama” név Tolnai Ottó verseire is utal: Tolnai Ottó, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben. Regény versekből (Zenta: zEtna, 2006).

12  A Boldogh-ház, Kétmalom utca e szakasza befejezetlenül maradt ránk; a bekezdés vége („JEREMIÁS?”)  ugyanakkor arra utal, hogy Térey a Jeremiás által mondottakkal valamilyen viszonyban képzelte el a gimnáziumi történet teljesebb kifejtését.

13  A szégyen mint az emlékezés szervezőeleme Rousseau Vallomásainak sokat idézett szalaglopási jelenetére utal.

14  A helymegjelölés schopenhaueri utalásának megítélésem szerint nincs filozófiai jelentősége.

15  Balajthy, „»Ez a táj…«”, 63–64.

16  „egy most születő darab, amelyik a lehetséges jövőben […] játszódik. Cívis utópia.” „Az embersivatag és oázisai. Györe Gabriella interjúja” = Szükséges fölösleg, 191–200., 191–192.

– A három Térey-dráma (a Papp Andrással közösen írt Kazamaták mellett az Asztalizene és a Jeremiás) trilógiakénti felfogásának egyik alapja is épp az, hogy míg a Kazamaták a múltban, az Asztalizene pedig a jelenben, addig a Jeremiás a jövőben játszódik.

17  Jákfalvi Magdolna, „A semmihez képest: Térey János tragédiája”, Alföld 62.8 (2011), 113–122., 115.; Darvasi Ferenc, „Álcázott monodráma…”, 119.

18  Ugyanilyen történetfilozófiai koncepcióra épül például a Hadrianus Redivivus című vers is.

19  2007-ben valóban történt egy, a drámában leírtakhoz (69–70.) igen hasonló tűzvész Debrecenben, ám annak nem volt halálos áldozata. Ld. „Panelháztűz Debrecenben”, Népszabadság 65.49 (2007. febr. 27.), 22.

20  Vö. Balajthy, „»Ez a táj…«”, 55–57.

21  A drámában Ruzicska Mátyás meséli el saját temetését (66–67.), az idézetek forrása: Sápi Lajos, „Régi temetők Debrecenben” = Hajdú-Bihar temetőművészete, főszerk. Szőllősi Gyula, szerk. Letényi  Árpád, Tóth Endre (Debrecen: Hajdú-Bihar Megyei Tanács Műemléki Albizottsága, 1980), 171–227., 185.

22  Ruzicska sírja meggyalázásának (67–69.) forrása: Koncz Ákos, Debreczen város régi bűntető joga és ennek alkalmazása a különböző bűnesetekben (Debrecen: Debreczen szab. kir. város könyvnyomda-vállalata,  1913), 72–73. –  A  drámában is  emlegetett (67.) Protocollum Nigrumról ld. még: Béres András, „Debrecen város Fekete Könyve helytörténeti forrásértéke” = A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve, 13, szerk. Gazdag István (Debrecen: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 1986), 153–166.

23  Pocsaji és Cucor párbeszédének (61.) forrása: Balogh István, A cívisek világa: Debrecen néprajza (Budapest: Gondolat, 1973), 102.

24  Debrecenhez nem kapcsolódó idézetek is szerepelnek a drámában, például Jeremiás „Én nem kívánok többé táncokat” mondata (80), amely Füst Milán Szellemek utcája című verse nyitósorának részlete.

25  John Barton,  A History of the Bible: The Book and Its Faiths (London: Penguin Books, 2020), 11–89., kül. 91–93.

26  A Csapókert és a Tócóvölgy állomások helye feltehetőleg megegyezik az azonos nevű vasúti megállóhelyekkel; a drámabeli metró Apafája állomása viszont máshol van, mint az Apafa megállóhely.

27  Akárcsak a bibliai Jónás próféta kalandja a cethal gyomrában.

28  Az Apafája (vagy Apafa) helynévnek azonban etimológiailag nincs köze az „apa” szóhoz, hanem az „apát”-ból származik. Ld. Rácz  Anita, A régi Bihar vármegye településneveinek történeti-etimológiai szótára, A Magyar Névarchívum Kiadványai, 12 (Debrecen: Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2007), 31. Az „apát” ugyanakkor latin és szláv közvetítéssel az „atya” jelentésű arámi „abba” szóra megy vissza.

29  Lapis József, Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez (Budapest: JAK+Prae.hu, 2014): 246.

30  Ez a motívum a Káli holtak marcangoló-történetszálát vetíti előre, de az A.B.F.R.A. című verset is felidézi (vö. Balajthy, 163–164.). A Dobozi temetőről ld. Sápi, „A régi debreceni…”

31  „utas! itt nyugszik jeremiás. / köpött a mozgatókra, / és lefeküdt pihenni, / nem lévén terve semmi más. / egy nap xxiv óra: / értéke éppen ennyi.” (146, nagybetűkkel az eredetiben.)

32  A nyelvkivágás a középkorban és a kora újkorban Debrecenben nem volt ritka büntetés, például istenkáromlásért. Ld. pl. Koncz Ákos, Debreczen város régi bűntető joga…, 19., 90.

33  A zsoltár utolsó sora: „Mert benned bízom, Úr Isten” Az ember tragédiája utolsó sorát idézi. A Jeremiás Madách-vonatkozásait kimerítően elemzi Jákfalvi Magdolna, „A semmihez képest…”

34  Az eső mint transzcendens lezáró dramaturgiai eszköz nem áll egyedül Téreynél: az Asztalizene végén a hó kezd esni, A Legkisebb Jégkorszak zárlatában pedig „lezúdul / Az isteni őszi eső.”