Csapó Alíz prózája

Marko Slavkovic felvétele

Terminál

Tövig nyomja a gázpedált a Váci úton. Nem fog odaérni háromra. Reggel óta ideges a délutáni randi miatt, majd’ megőrült, úgy várta, és közben félt is. A férfi ugyanott fog állni, mint tegnap. Szép az a park, főleg most, tavasszal, a sok virággal. Hétfőn mókust is láttak a szökőkút melletti fán. Azt reméli, ma sem lesz túl zsúfolt a ligetes rész, ahol úgy szeretnek sétálni. Kicsit zavaró, hogy a szomszéd épületből pont oda járnak ki cigizni.

Tényleg, hozott magával cigit?

Amikor meglátja a férfit, egy pillanatra kihagy a lélegzete. Aztán valahogy túlságosan gyorsan elrepül az a négy óra, amit együtt töltöttek. Igaz, az utolsó harminc perc már csak a kétségbeesett egymásba kapaszkodásról szól, hogy ne kelljen még hazaindulni és itt hagyni a másikat, de megpróbálnak úgy tenni, mintha ez csak egy átlagos randi lenne. Egy szerelmes délután itt a fák alatt, sok beszélgetéssel, nevetéssel. Szerencséjük van, most senki nem zargatja őket, csak egyszer jön oda egy fura mosolyú srác a szemközti padról, hogy kaphatna-e zsepit.

Az első alkalommal már a parkolóban fojtogatta a sírás. De mire a parkon átvágva megnyomta a csengőt, csak a keze remegett, a hangja nem. Tudta, erősnek kell lennie. Nincs más opció. Ő most egy bástya, egy kibaszott, rendíthetetlen várfal…

Megint majdnem elfelejtette, hogy a táskáját le kell adnia a portán. Nem hozhatott volna öngyújtót, az oké, de hogy fémkulacsot se? Azt ugyan miért nem? Pedig itt akart hagyni néhány energiaitalt, nem baj, holnap majd inkább papírdobozos üdítőt hoz. El kéne már végre olvasnia rendesen, mi van az ajtóra kifüggesztve. Fura ez a hely. Beléptetés, táskamustra, tisztára, mint a reptéren.

Csakhogy innen senki nem megy sehova. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy errefelé a képzelet szárnyal, sőt inkább hullámvasúton száguld. Összetört, elveszett, reményvesztett lelkek terminálja ez. Lakik itt cégvezető, tetoválóművész, pedagógus, és ott az az intézetis srác is a fura mosollyal.

Ma van itt nyolcadszor. Egy képtelen lassúsággal csoszogó idős néni mindig megdicséri. Hogy szép a haja, higgye el, egykor neki is ilyen fürtös volt, csak szőkében. Meg is szokta fogni a copfját, ábrándosan mosolyog, majd kijelenti, hogy „a család a legfontosabb, kedvesem”, és tovább csoszog a folyosón. Sosem jön hozzá senki. Legalábbis az elmúlt héten biztosan nem fogadott látogatót. Ellenben a tetováló csajhoz, aki már harmadszor került be – állítólag megint öngyilkos akart lenni –, az anyja minden nap egy halom édességgel felpakolva érkezik. A lány rendszerint masszívan veszekszik vele egy órát, aztán dühösen faképnél hagyják egymást. És az anya másnap is ott áll az ajtóban, legutóbb jégkrémet hozott. A tanárnő soha senkihez nem szólt még egy mukkot sem, keserves arccal ül, és csak bámul maga elé. Az ötös szobában fekszik egy leszíjazott férfi, órákig szokta ordítozni, hogy „Mari”, közben hangosan és ütemesen veri magát az ágykerethez, zeng tőle az emelet.

Az udvaron sokkal jobb. Ott néhány pillanatra meg lehet feledkezni a testet-lelket megroppantó fájdalmakról és a feldolgozhatatlan kínokról, amiket mind bezártak a fehérre meszelt üvegajtó mögé. Aki bemeszelte az ajtó üveges részét, hogy ne lehessen kilátni rajta, miért nem gondolt arra, hogy eleve átlátszatlan ajtót kellett volna odatenni?

A másodikon viszont nincs ráfordítva a kulcs, akit oda felengednek, az kijárkálhat a parkba vagy a büfébe. Odaadják a telefont is, a leghétköznapibb dolgok igazi kiváltságot jelentenek. Olyan pokol ez, ahol meg lehet tanulni újra örülni az apróságoknak.

Talán már csak pár nap. Annyira képtelen a helyzet, hogy most itt ülnek és beszélgetnek. „Nem vagyunk idevalók. Ez nem is kérdés”, próbálja nyugtatni a nő a férfit. És persze magát. Vajon itt mindenki más is ezt érzi?

Nem mutathatja, mennyire kétségbeesett. Ordítani tudna a tehetetlenségtől, jobb híján felszínes, könnyed dolgokról kezd beszélni. Feljebb tolja az orrán a napszemüveget, ne látszódjon, hogy könnyes a szeme. Nézi a férfit, szorítja a kezét, nem engedi el egy percre sem.

Lassan szedelődzködni kell, a nő bemegy a mosdóba. Nincs kilincs az ajtón, nincs tükör a falon, valaki összerondította a falicsempét. Egyszerre bizarr és magától értetődő. Itt akar púderezni? Kinek? Minek? A következő pillanatban visszafojthatatlan nevetés tör ki belőle, a sminkelésből végül egy fújás parfüm lesz, siet inkább vissza, van még öt percük. 

Akkor is röhög, amikor visszaér a férfihoz. Nem mond semmit, csak bebújik a nyakába, a karjával meg eszelősen szorítja. Amikor a sokadik csak-még-egy-percen is túl vannak, a nő megpróbál magára erőltetni egy biztató mosolyt, katasztrofálisra sikerül. Fáj elengedni. A nap legkeservesebb pillanata. De ezúttal nem fog sírni.

Hirtelen bevillan, hogy pont olyan időhúzós koreográfiával köszönnek el, mint ahogy pár évvel ezelőtt, a legelső találkozásukkor. Csak most éppen fordítva történik, ő az, aki megy, és a férfi marad. Ettől méginkább sírhatnékja támad.

Sokáig nézik egymást, a nő mosolyogva hátrál, a férfi a kapuból bámulja, a nő a kocsi mögül még visszanéz. Csak azután omlik össze, hogy beszáll az autóba.

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.