Az érintkezések kitettsége – Juhász Tibor interjúja Molnár T. Eszterrel

Molnár T. Eszter

 

Nemcsak eddigi életműve, hanem egy-egy kötetének összetettsége is bizonyítja, hogy Molnár T. Eszter sokoldalú alkotó. Legújabb könyve, a Tájkép lövés előtt című novellafüzér a közeli jövőbe, egy lakótelep mindennapjaiba, diszfunkcionális családokba és különös emberi nexusok szövevényébe nyújt betekintést, miközben a hatalomról, az életminőséget befolyásoló propagandáról is beszél. Szerkesztőnk, Juhász Tibor kérdezte őt többek között az állatok felszámolásáról, az otthontalanságról, a próza- és a versírás kulisszatitkairól.

 

Szereplőid életterét nem is feltétlenül egy városi helyszín, a lakótelep teszi szűkössé, hanem egy kerítés, amelynek tiltják az átlépését. Határként nemcsak az ismert és az ismeretlen minőségeket választja el, hanem az épített és a természeti környezetet, az embereket és az állatokat is. Sőt, egyre markánsabb határrá válik azáltal, hogy az állatok fokozatosan elpusztulnak, eltűnnek a lakótelepről. Mit akartál megmutatni az állatok felszámolásával?

Mindig foglalkoztattak az állatok. Igen közelinek látom őket hozzánk, testük működése alig különbözik a miénktől, mégis áthatolhatatlan szakadék választ el minket még a háziasított kutyáktól és macskáktól is. Közelségük és távolságuk miatt kiismerhetetlenek, az örök csodálkozás forrásai. Ami a kötetet illeti, valóban van több olyan novella, amelyben egyszerűen mind eltűnnek a telepről, megszöknek vagy elpusztulnak, sőt van, amiben a gazdájuk pusztítja el őket, más írásokban viszont egyedül az állatok szabadok, és a főhős hozzájuk szeretne hasonulni. A kutyák lehetnek jóbarátok, máskor fenyegetően ugatnak, a rajzolt ló pedig mindannyiuk helyett ugorja át a kerítést. Minden írásban más szerepet kapnak az állatok. Részei a világnak, működhetnek társként, modellként és indikátorként is.

 

Kevés interakcióra lehetünk figyelmesek a karakterek között, mintha hiányozna a közös nyelv ahhoz, hogy a szereplők magukról beszéljenek a másiknak, és ezért pótcselekvésekhez nyúlnak. Már elidegenedtek egymástól? Vagy még csak az elidegenedés egyik fázisában látjuk őket?

Talán ez az egyik közös pont a Tájkép novelláiban: a kommunikációban is megjelenő hiány. Nemcsak a különc figurák zárkóznak magukba, azok a szereplők is magányosak, akik családban élnek, és a tényleges szeretetkapcsolatokat is átjárja a huzat. A hiány visszatérő témám, de ebben a kötetben nemcsak egyes szereplőkre, hanem mindre jellemző. Igazából nem kell disztópiát írni. A gyanakvást, a félelmet, a paranoiát és az elszigetelődést megteremtik a hétköznapjaink, és bizony igen sokan élnek úgy, hogy a valós érintkezések kitettségét elkerülve udvariassági formulákra és panelekre építik a beszélgetéseiket.

 

 

A legtöbb esetben az ábrázolt családokat a meghitt rokoni nexusok hiánya jellemzi. A családtagokat összefűző kapcsolat már kihűlt, vagy legalábbis egyre diszfunkcionálisabban működik. Milyen megfontolásokkal formáltad meg a novellák családképét?

Nehéz válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek határozott szerzői intenciót tételeznek fel a sok esetben ösztönös döntések mögött. Ha visszanézek, én is azt látom, amit az olvasó: az írásokban megjelenik a természettől és az embertől való elidegenedés, a kapcsolatok kiüresednek. De nem szándékosan ilyen ez a világ, hanem valószínűleg azért, mert az írás pillanatában ilyennek érzékeltem. Ezért lett ilyen a közeg, amiben a szereplőimet a saját kérdéseikkel együtt megfürdetem. Írás közben a kérdések vannak a szemem előtt, ugyanis én sem tudom rájuk a választ, és remélem, hogy írás közben talán megtalálom.

 

A család kontextusában talán a Rajzolok című írás első bekezdésének zárlata a kulcsmondat: „Anya mindig tudja, mi a feladat.” A gyerekek mintha hallgatni tanulnának, szüleik oltják beléjük a hallgatáskultúrát, továbbadva a túléléshez szükségesnek vélt gondolkodás- és viselkedésmódokat. Szülőnek lenni hatalom, innen nézve is érdekes, hogy a kötet legtöbb novellájában a szülők a hatalom közvetítőiként állnak elénk. Ők az elnyomó rendszer katonái? Mi vezérli őket, mi hajtja a nevelésüket?

1976-ban születtem, a nyolcvanas években nőttem fel, akkor tanultam a szülői mintát. Minket – és ez a hatvanas években születettekre is igaz – arra neveltek, hogy be kell illeszkedünk egy olyan rendszerbe, amiben már szinte senki sem tud hinni. Az alternatíva akkor a belülről bomlasztás maradt. Halkan lázadjunk, különben nagy baj lehet. Ettől nem voltak rossz szülők, sőt, a lehető legjobb szülők voltak. Azt adták nekünk tovább, amire akkor lehetőségük volt. A mi gyerekeink egy más, dinamikusan változó világban nőttek fel, és mi hol a hozott készletből neveltük őket, hol külföldi nevelési tanácsadókra figyeltünk, esetleg a saját józan eszünkre hallgatva próbáltunk rögtönözni. Többet gondolkodtunk a gyereknevelésen, nagyobb teret engedtünk a személyiségnek, de ettől még nem lettünk jobb szülők. Mert minden jó szülő a lehető legjobbat akarja a gyerekének. Elsősorban a túlélést és a biztonságot, és ha az első kettő megvan, akkor a szabadságot is. A Tájkép szülői sincsenek másképpen ezzel. Ha egy iskolában politizál a tanár és megkülönböztet jó és rossz oldalt, akkor a szülők arra fogják nevelni a gyereket, hogy nem szabad elmondani, melyik pártra szavazunk. Ha nem lehet akármilyen rajzot bevinni az iskolába, csak hazafiasat, mint a Rajzolok című novellában, akkor a szülő arra fogja késztetni a gyereket, hogy hazafiasat rajzoljon. A függelmi viszonyok és a szabadsághiány őszintétlenné tesz, és erre a szülő-gyerek kapcsolat érzékenyebb, mint a többi, mert a szülő a gyerekét mindennél jobban félti, és nincs számára fontosabb, mint hogy boldoguljon a világban.

 

Közvetítik a lakótelepi lét érzéki tapasztalatait is, de én úgy láttam, inkább a politika, a hatalom, a propaganda hatásainak megmutatkozási terepeként állítják elő a szövegek a telepet. Ezzel nemcsak a lakótelepek ideológiai hátterét elevenítik fel, hanem az aktuálpolitikai összefüggések ábrázolásának is helyet adnak. Logikusnak tűnik tehát a novellák térválasztása, én mégis azt kérdezem, miért pont lakótelep?

Amikor a kötet gerincét képező tárcasorozatot terveztem, többször jártam az Örs vezér terén, és lenyűgözött a hévmegálló közelében álló többlépcsőházas panelház. Szerettem volna, ha itt játszódnak a novellák. Nemcsak a hatalom hatásának megmutatása volt a célom, bár persze erre is teret adnak a szövegek, inkább a lakótelep mint élőhely foglalkoztatott. Egyes állatok kolóniákban élnek, egy ürge vagy egy hangya valószínűleg nem tudja, hol ér véget ő, és hol kezdődik a másik. Ezzel szemben az ember alapvetően individuális lény. Természetes élőhelye egy szellősen belakott falu lenne, de a nagy népsűrűség sok helyen lakótelepekre kényszeríti, ahol egyéni sejtekben, ám a fajtársaitól szorosan körülvéve kell élnie. Erre csak az agresszió visszafogása árán képes: nem csaphatja agyon azt, aki zavarja, aki belelóg a személyes terébe. Úrrá kell lennie a természetes ösztönein, és ez fárasztó, nehéz munka. Azonban ezt nem a hatalom, hanem a társadalom kényszeríti rá.

 

 

Igen, de a társadalom a lakótelephez hasonlóan értelmezhető a hatalom elsődleges megmutatkozási terepeként is. Sőt, éppúgy lehet a hatalom elszenvedője, mint közvetítője, végrehajtója. A te értelmezésedben mi a különbség a társadalom és a hatalom között?

A társadalmat mint viszonyrendszert, az adott területen élők sokaságát értelmezem. A sokaság valóban alá van vetve a hatalom irányításának, és a lakhatásra, a városrendezésre, a munkahelyek eloszlására mind hatással van a politika, de itt elsősorban a hatalmi rendszereken átnyúló túlnépesedésből fakadó súrlódásokra gondoltam.

 

Könyved műfaja szerint novellafüzér, az első két hosszabb terjedelmű írás viszont leválik a többiről. Ezek más, az otthontalanság léttapasztalatában mégis osztozó főszereplők köré épülnek, az Utószezon főszereplője egy visszatérő emigráns lány, a Csak a fecskék című novella pedig, ami az én személyes kedvencem, egy árvasorsú férfi. Ezek után következnek a lakótelepi novellák, köztük a Szemlében is olvasható Kiürítési gyakorlatokkal. Miért döntöttél úgy, hogy ezekkel az otthontalansággal küzdő figurákkal vezeted fel a későbbi, úgy térkezelésükban, ahogy karakterformálásukban is több hasonlóságot mutató írásokat?

Egyfelől a világ, amit ez a két novella ábrázol, igen közel van a valós jelenünkhöz, így logikusnak tűnt, hogy ezek lehetnének a jövővel is eljátszadozó novelláskötet kiindulópontjai. A szereplők úton vannak, de nem tudjuk, honnan jönnek, és az sem látszik, hová tartanak. Talán egy városszéli lakótelepre. Másfelől formai oka is volt ennek a döntésnek: a tárcanovelláim elég tömények, sűrűségük miatt nehéz sokat elolvasni egymás után. Ezért amikor a kötetet rendeztük a szerkesztőmmel, Tóth-Czifra Júliával, öt-hat tárcánként betettünk egy valamivel lazább szövésű, hosszabb írást, amin kicsit el tud időzni az olvasó. Az első két novella még hosszabb, mesélősebb, ezeket tettem csalinak, bevezetőnek a kötet elejére.

 

 

A szövegek többsége E/3-ban íródott, de néha E/1-ben is megszólalsz. Mi dönti el, mikor melyik megszólalásmódot használod?

Sokszor már az első mondat leírásakor érzem, mi lesz a megfelelő, máskor több változatot is ki kell próbáljak, míg megtalálom azt narrációt, amivel a leginkább ki tud nyílni egy szöveg. Szeretek kísérletezni, és mindig örülök, ha egy novellának megtalálom az általam elérhető legjobb formáját.

 

Bár idén jelent meg az új novellásköteted, az idei Bázis-díjat nem az egyik novellával nyerted el, hanem egy verssel, amely jövőre jelenik meg lapunkban. Sokszínű pályád ifjúsági regényekkel indult, első számottevő sikereidet is az ifjúsági irodalomban érted el, írtál krimit, többnyelvű kötetet, új könyvedben pedig a disztópia lehetőségeivel is eljátszol, ahogyan egy korábbi, A számozottak című novelláskötetedben is. Verseket is régóta publikálsz, viszont versesköteted még nem jelent meg. Miért nem?

Sokáig egyáltalán nem tartottam elképzelhetőnek, hogy valaha verseskötetem legyen. Mostanában olykor megfordul a fejemben, olyannyira, hogy már végig is néztem ezzel a szemmel a korábban megjelent verseket. Kíváncsi voltam, összeállnak-e egy kötetként értelmezhető egységbe, amiből nemcsak az látszik, hogy miket írtam eddig, hanem kibontakozik egy koncepció, ív vagy poétika. Nos, az a helyzet, hogy itt még nem tartok. Talán majd egyszer, de nem siettetem.

 

És min dolgozol jelenleg?

Egy regényen dolgozom. Évekkel ezelőtt kezdtem, de nehéz a téma és a forma is, ezért korábban nem sikerült jelentős haladást elérnem. Most viszont komolyan megragadtam, és már nem akarom elengedni, amíg így vagy úgy, de el nem készülök vele.

 

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerkesztője, a debreceni Déri Múzeum segédmuzeológusa, Gáspár Sárával a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). Portréját Vigh Levente készítette.