Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Jens Mattke felvétele

Alzsbetka

Mindannyian kívül rekedtünk

Erőtlenül fekszem az iszapszagú parti fövenyen. Apu és Éva néni alakját tejfehér köd takarja, ahogy elhagyják az erdőt. Lábnyomaikat színes lombszőnyeg rejti el. Bűnük mocskos állatszagát hideg őszi eső mossa le bőrükről. Arra, hogy az imént itt jártak, már csak én emlékszem. Ha behunyom a szemem, újra a két hattyút látom, az aranyló víztükröt, az összefonódó karcsú hattyúnyakakat, szerelmes táncukat az erdei bálteremben. Aztán dühösen megrázom a fejem, és eltűnik minden. Véget ér a káprázat, csak két vétkes ember marad. Hazug árulás. Apu, aki egy idegent sokkal jobban szeret, mint minket. Jobban, mint anyut. Jobban, mint ahogy engem valaha is szeretett.

Felejtsd el, súgja a folyó, indulatosan csapok az imént még aranyban úszó víztükörre, tenyerem nyomán habos tajtékpofon, a víz színe feketévé változik. Kelj fel, nehogy megfázz, kérlel a vén parti fűz, egy hirtelen szorítás után halott ágai némán hullanak a földre.

Fehér hattyútoll száll felém a széllel, óvatosan ereszkedik le apró homoktestem mellé a nedves talajra. Ahogy meglátom, szemeim lángolni kezdenek, mérgesen vicsorgok, csapzott öreg kóbor rókává változom azonnal. Kopott bundámba bogáncs és sár tapadt. Pofámból habzó nyál csorog. Tűnj innen, mert széttéplek, mordulok rá, két fülem hátralapul, idegesen körzök, ő nem mozdul, némán figyel engem. Hát miattad nem kellünk már neki, ordítom éles állathangon, közben leírhatatlanul fájdalmas korgó ürességet érzek a belsőmben.

A düh egy elhullott állattetem a szederbokor tövében. Undorító szag. Bőr. Szőr. Karmok és fogak. Rothadó hús. Ín. Reccsenő csont. Sárga fogaimmal nagyokat tépek belőle. Nem rágok, csak nyelek, közben mindvégig a fehér hattyútollat nézem, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Minden falattal egyre nagyobbá változom, rámordulok, fenyegetem, ő mégsem ijed meg, kitartóan figyeli átváltozásom.

A düh a torkomon hirtelen megakadt húscafat. Öklendezéstől rázkódó rókatest. Erőtlen zuhanás. Saját hányásomtól összeragadt bunda. Az erőlködéstől elpattant ér a szemben. Merev tekintet. Csípős szagú meleg vizelet. Bénultság. Megfeszülő szürke égbolt. Vérszagú hirtelen erdei csönd.

Lassan mozdul meg, közelebb repül hozzám. Óvatosan megsimít. Nincs erőm odakapni, némán tűröm érintését. Betakarja didergő testem. Felmelegít, Lassan megnyugszom. Újra egyenletesen lélegzem.

Lágy női hangon mesélni kezd. Egyszer volt, hol nem volttal kezdi. Iskolásokkal érkezik a szövetkezeti almaszüretre. Gyere, nehogy lemaradjunk a csoporttól, int felém, aprózva szedem koszos bundás lábaimat, hogy utolérjem. A fasorok közt még így szeptemberben is magas a fű.

Teljesen elrejt, csak lompos rókafarkam emelkedik ki belőle itt-ott. Viccesnek találja. Nevetése egy maréknyi fényes üveggolyó. Szanaszét gurulnak a fűben, a napfény ezerszín szivárványt szór a nyomukban. Egy gyors mozdulattal közéjük ugrom. Megvagy, kiáltok fel, miközben két mancsom közé szorítom az egyiket. Fürge róka lábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp, jön Vuk, énekli. Piros-fekete kockás laza inget visel, hosszú barna hullámos haját laza copfba fogja. Lábán fekete gumicsizma. A gyerekeket párokba igazgatja az almafák közt, egy, kettő, három, te vagy az én párom, mondja, majd rám mutat. Hát legyen, ha már így. Szótlanul melléállok, mancsaim közt piros almák hevernek a fűben. Az a potyogós, magyarázza, az majd egy másik ládába kerül, teszi hozzá.

Kendős fejű munkásasszonyok zöld vászonkosarakat osztanak szét, ő is segít nekik. A kosarak füle fém és hideg. Rajtuk kampó, azzal akasztja fel őket a faágakra. Kék munkaruhás zömök férfiak hatalmas faládákat emelnek le a piros Zetor traktor platós pótkocsijáról. Szájukban cigi, lehelletük borókapálinka-szagú, hangos „istenbasszameg“ visszhangzik utánuk, ahogy a nehéz ládákat a fasorok között lerakják, a telieket emelővel viszik ki a sor végére a traktorig. Komótosan dolgoznak. Messze van még a délután fél négy. A távolban egy kocsi ismerős hangját hallom. Ez a Niva, kiáltok fel, ahogy meglátom apukám terepjáróját. A munkások is felismerhették és biztosan szerethetik őt, mert mindenki kedvesebb lesz és gyorsabban is halad a munkájával, mint eddig. Éva néni a létra tetején áll, jobb kezével leemeli a teli kosarat, erősen kapaszkodik, csak óvatosan, szólok neki, ahogy tolatva indul lefelé. A kosara körül megvadult darazsak köröznek, bal kezével próbálja elhessegetni őket, vigyázz, figyelmeztetem, de akkorra már késő, kibillen, és a kosárral együtt zuhanni kezd.

A távolból furcsa hang töri meg a csendet, hangos trombitaszó, szárnyak suhogása visszhangzik az almafák fölül. Egy hatalmas hattyú száll felénk, majd kapja el Éva nénit, aki azonnal törékeny, karcsú hattyúlánnyá változik. A kosárban lévő almák piros üveggolyókként gurulnak szanaszét a fűben. A gyümölcsöskert illatos táncparketté változik, ahogy egymásba kapaszkodva táncolva földet érnek.

Nézem őket és újra arra gondolok, hogy ilyen lehet az igazi szerelem. Az, amely miatt érdemes élni és az, amelybe bele is lehet pusztulni egyszer. Kettejüket ez élteti ettől a pillanattól kezdve. Látom és érzem, hogy így lesz ez. És ebbe fogunk mi mindannyian, akik kívül rekedtünk az elkerülhetetlen sorsszerűségen, egyszer majd piszkosul sorban belehalni.

Összekuporodva alszom el a folyóparton. A fehér hattyútoll felemel, átrepülünk a sötét erdőn, át az alvó Liliom utcán, be az emeleti szobám nyitott ablakán. Ágyamba fektet. Betakar. Itt a vége, fuss el véle, kérdezem álmosan, legközelebb folytatjuk, súgja, arcomra pihecsókot lehel. Mély álomba zuhanok. A Vág felől érkező szellőbe kapaszkodva libben ki az ablakon. Nyomában édes almaillat száll felém a nyirkos őszi éjszakában.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2015/12-es lapszámában

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a teljes januári szám nyomtatott és pdf-változata is.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legutóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.