Télffy Ármin: A dekoltázs metafizikai mélysége

(tanulmány)

Olvasatomban Áfra János Két akarat című kötete1 az „erős költő” 2 küzdelmét ábrázolja, amit az erős költőelőddel, az apával és – a számára adott eredendő szótárral, a költői anyanyelvével – az anyával, valamint a többi erős költővel kokettáló, intermediális3 múzsával vív. Az erős költő kultikus hős, aki mitikus és egyben elbukásra ítélt háborút folytat a felejtéssel, a halállal szemben.

Úgy vélem, hogy az irodalmi kultuszok kialakulásának előfeltétele az, hogy higgyünk a kánonképző mesterművek létezésében. A kultuszépítéshez el kell fogadnunk, hogy bizonyos műalkotások megkérdőjelezhetetlenül magasabb értéket képviselnek, mint mások.

Abban konszenzus van szakmai körökben, hogy az irodalmi kánon kulcsfogalma, a mestermű, társadalmi konstrukció, melynek kitüntetett ontológiai státusza korunkban megkérdőjeleződött, igaz, számos interpretáció verseng egymással, hogy mi módon. Számomra vonzó az az elképzelés, mely szerint az irodalmi kánonok közül soknak az a lényegi vonása, hogy nem mesterművek köré szerveződik.4 Úgy vélem azonban, hogy a Harold Bloom által védelmezett nyugati kánon is létezik, de csak egy lehetséges logikai rekonstrukciója az irodalom történetének. 5 Vagyis nincs egy olyan kitüntetett nagy elbeszélés, melynek fejezetcímei a mesterművek. Számos lehetséges kánonfelfogás6 felől olvasható ugyanaz a mű. Az élményközpontú olvasás kánonai mellett léteznek az olvasó saját életének vagy a világ eseményeinek a megértését elősegítő kánonok. Vannak kánonok, amelyek kielégítik az irodalomelméleti szakemberek szűk körének igényeit. A gyakorlati információk, a józan ész kánonai együtt élnek az intellektuális diskurzusok, valamint társadalmi mozgalmak, genderproblémák kánonaival. Az adott szöveg különböző kánonban történő olvasatai időnként kiegészítik, máskor átfedik, gyakorta konfliktusba kerülnek egymással. A különféle kánonok felől történő olvasás egy olvasói tapasztalaton belül is nehézzé teheti az eltérő olvasásmódok integrálását, illetve az egymásnak ellentmondó kánonképző értékekre való tudatos reflexió nélkül homályban maradhatnak az olvasó valódi preferenciái. Az olvasói indítékok változásai olyan kánonok közötti utazásokat idézhetnek elő, amelyek olykor nehezen feldolgozható befogadói élményekhez vezethetnek. Lehetséges, hogy egy adott mű az egyik kánonfelfogás számára fontos alkotásnak számít egy ideig, míg egy másikban értéktelennek.

A Két akarat recepciója, néhány kivételtől eltekintve, viszonylag homogén, döntően a pszichológiai olvasatot preferálja. Íme néhány reprezentatív példa: „A Két akarat legfőbb célja és vállalása az egymás iránti érzelmi kötelékek, a szeretet és a szerelem ellenére jelenlévő akaratbeli különbségek elbeszélése.” 7 (Barna Péter); „Mert a lírai én számára az igazi kihívást az elengedés jelenti. Ez az elengedés magába foglalja az öröklött múlt, a terhelt gyerekkor elfogadását, valamint a párkapcsolat stációinak megértését, majd a szétválás utáni analízist is.”8 (Bende Tamás); „Ahogy a kötet címe is sugallja: két akaratról, a szerelmi kapcsolatban részt vevő felek akaratáról van szó.”9 (Gyürky Katalin); „Az emocionális maximalitásra való törekvés mélypontja lesz a szerelemben is az egy ideig megalkuvó, majd elidegenedő én csalódása, kiábrándulása.”10 (Hörcher Eszter); „A család, a szerelem, a családok, a családtagok, a szerelmek akarata küzd és harcol a másikért, a másik ellen a kötet verseiben.”11 (Antal Balázs); „A címek is bonyolult viszonyról árulkodnak, amely az önzés, kisajátítás, ide-oda csapongás érzelmi végleteiről szól”12 (Erdős Katalin).

A fenti olvasatokkal szemben (pontosabban inkább mellett) előzetesen elfogadom az értelmezés (nyugati) kánonképző heurisztikájaként azt, hogy „a kritika a verstől versig vezető utak ismeretének művészete.” A kritikus „nyomolvasó”, aki „az irodalmi berkekben” hagyott nyomokat „olvassa”, sőt, ha igazán rátermett, határvidéki Nyomkereső, akkor Harold Bloom-i „félreolvasó”.13 A nyomok sajátossága, hogy az emberek, főleg a bűnözők, nem szándékosan hagyják maguk után őket.14 Velük ellentétben az erős költők szeretnének jól kivehető, karakterisztikus, a költőelőd nyomába lépő, de annak nyomait eltüntető nyomokat hagyni. Az erős kritikust azok a nyomok izgatják, amelyeket a költő véletlenül hagyott maga után és más kritikusok nem vettek észre. Sőt a termékeny félreolvasás lehetőségi feltételét azok a lehetséges nyomok adják, amiket a költő hagyhatott volna, de nem tette. Értelmezésem szerint Áfra költői kutatási programjának pozitív heurisztikája a következő paradoxon kibontása: az erős költő minél kevesebb nyomot hagy, annál jobban felkorbácsolja az erős olvasó és/vagy kritikus nyomozói szenvedélyét.

Nem szeretném az olvasókat untatni Áfra János Két akarat című verseskötetének nyomait kutató Sherlok Holmes-i kalandjaim részleteinek bemutatásával (nyomait az irodalomjegyzékben úgyis meglelik). Szellemi utazásom egy kései állomásának bemutatásával kezdem tehát a történetet. A kötet és a recepció olvasása során Schopenhauer A világ mint akart és képzet című művén, majd Nietzsche A hatalom akarásán, aztán az angolszász szabad akarat diskurzusán át vezetett az utam a pszichológiai olvasatokig, a testpoétikáig és vissza. Már egy korábbi nyomozati szakaszban beugrott, hogy a Két akarat mennyire hasonlít Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének egy sorára: „két önzés titkos párbaja minden egyéb”. Ezt követően elkezdtem újra félreolvasgatni Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetét, amelyben a vers található. Többé-kevésbé megvolt a recepciója, de korábban Áfra Két akarat című kötete felől nem próbáltam nyomok után szaglászni a benne található versekben.15 Eddig is kedveltem Szabó Lőrincet, különösen ezt a kötetét, de az áfrai költészet új színekkel gazdagította olvasói tapasztalataimat. Azaz, reményeim szerint, egyszerű vagy gyenge félreolvasóból kicsit keményebbet (erősebbet) faragott belőlem. Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetének versei közt nyomokat keresve aztán rábukkantam a Cigarettafüst címűre, melynek első strófája imígyen szól: „Két akarat, két tett, az éber ész / két villanása közt piciny szünet, / tán lankadás, tán előkészület: / a tetszhalott percben szélrezzenés (…)”. A vers annak a schopenhaueri gondolatnak az autentikus költői formába öntése, mely szerint az esztétikai szemlélet csupán a platóni maradandó formákat ábrázoló, és eközben a megismerés tiszta, akarattalan szubjektumává váló ágens számára érhető el. Schopenhauer szerint a németalföldi festők objektív látásmódja tette lehetővé, hogy a legjelentéktelenebb tárgyakat is művészi rangra emeljék, és minden akarástól megszabadulva úgy ábrázolják a valóságot, hogy az a nézők számára az alkotók nyugalmát, csendes kontemplációját közvetítse.16 Szabó Lőrinc is egy jelentéktelen eseményt ábrázol, de a csendéletekkel ellentétben versének beszélője saját teste elleni támadásként mutatja be az esztétikai színeváltozást. „mely a tüdő szivacsbarlangjait / gáztámadásként elönti s a jó / meleg hús mélyét, szelíd riadó / nyugalmából fölveri kicsit.” Vagyis a test nyugalmának önpusztító megzavarása kell ahhoz, hogy elérhető legyen az esztétikai kontempláció akaratlansága. A szonett beszélője egyszerre eredeti költő és banális értelmező, mentális világa a szárnyaló líraiság és a közhelyeket pufogtató trivialitás harcának terepe, két akarat szonettnyi küzdelme.

Ebben az olvasatban Áfra kötetének címe, a Két akarat a Szabó Lőrinc-i „tetszhalott percben szélrezzenés” kibontása, konstitutív eleme a költőelőddel és az azóta rárakódott nyelvvel való elkeseredett küzdelem. Áfra költői programjának – Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetéhez hasonlóan – egyik központi heurisztikája a férfi-nő kapcsolat újratematizálása. De míg Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének hősében nem rendül meg az uralhatatlanná váló múzsa karizmatikus uralásába vetett hit, addig Áfra számára az intermediális múzsa birtoklására tett kísérlet anakronisztikus, és szükségképpen kudarcra van ítélve.

Költészetében a múzsa dekoltázsának metafizikai mélysége növeli a félreolvasás tabudöntögető vágyát, erős késztetést érez a félrelépni szándékozó félreolvasó, hogy megfossza mélységétől, hogy „meztelen igazsággá” alacsonyítsa, de az intermediális múzsa kacéran kicsúszik a kezei közül. Ennek a szituációnak az ábrázolására tett kísérlet a költői program legizgalmasabb hozadéka.

A Semmiért egészen című vers női karaktere, múzsája hasonlít Machiavelli A fejedelem című művében bemutatott Fortunáéhoz. Machiavelli újra felteszi a római moralisták legfőbb kérdését: hogyan érhetjük el, hogy ránk mosolyogjon a szerencse? A válasza az, hogy Fortuna olyan nő, aki szereti a bátrakat, ez az a virtus, ami leginkább hatást gyakorol rá, hiánya azonban gyűlölettel tölti el. Machiavelli azt állítja, hogy „Fortuna perverz örömét leli abban, ha keményen bánnak vele”.17

A költőelődökkel és a majdani utódokkal kokettáló múzsa feltétel nélküli hűségéért vívott küzdelem költői határvidékeként is olvasható a Semmiért egészen. Az „érdek nélküli tetszés” kanti esztétikájának jegyében a befogadói akarat felfüggesztése a lehetőségi feltétele a művel való találkozásból származó esztétikai élménynek. Vagyis „semmiért egészen”, érdek nélkül kell alárendelődnie az alkotásnak. A mindennapi akarásainktól elzárt esztétikum szférájában születik a vers, mint „tetszhalott percben szélrezzenés”.

Áfra János múzsája Lilit leszármazottja, aki egy prekabbalisztikus legenda szerint első feleségeként azért hagyta el Ádámot, mert a szexuális együttlétük során nem volt hajlandó alárendelt pozíciót elfoglalni, helyette a lovaglóhelyzetet preferálta.18 A Kabbalában Lilit a „maszturbáció múzsája”, számtalan kis ördögöt szül azoknak, akik önkielégítik magukat. Lilit a vörös, démoni múzsa, a Sátánhoz megy feleségül; Bloom szerint a modern költő archetípusa a Sátán, akinek múzsája a Bűn. Áfra intermediális múzsája Lilit ük-ükunokája, aki a Sátánnak, a Halál Angyalának mint archetipikus erős költőnek az ük-ükunokáját „szokatlanul zakatoló” mozdulatokkal, a csenddel csalja meg újra és újra. A hallgatás, a csend a költészet ősforrása, ugyanakkor annak a szorongató tudatnak az előidézője, hogy a költőnek nem jut eszébe semmi új, azaz örök hallgatásra ítéli az erős költőelőd. Az Amikor hallgatsz című Áfra-vers beszélője a 21. századi erős költő, már meg sem kíséreli rábírni a Múzsát, hogy „semmiért egészen” rendelődjön alá, sőt ennél kevesebbre, a Szabó Lőrinc-i dialogicitásra19 sincs módja, mivel a Múzsa hallgat.

A költészeti hagyományban, például Rilkénél, a csend birtokosa egyértelműen a költő-beszélő: „Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet (…) Szól hallgatás hozzád, ne láss, / ne hallj, hagyd érzékeidet” (Rilke: Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet.) Áfrának a dialogicitás lehetetlenségét ábrázoló versében viszont a múzsa birtokolja (bitorolja) a csendet. Sokféle hallgatás létezik, olykor a hallgatás sokkal inspirálóbb, mint az üres beszéd, semmitmondó fecsegés. A vers női karakterének némasága azonban egyértelműen hatalmának forrása, ebből származik fenséges jelenvalósága, ezért érez a versbeszélő „borzongató áhitatot” iránta. A vers első fele visszaemlékezés, a második pedig arra irányuló magyarázat, hogy a történet legfontosabb részét, „a szótlan odaadásunk igazságát” miért lehetetlen ábrázolni. Mind a történet, mind pedig a magyarázat, amit a férfi versbeszélő a közös történet másik szereplőjének, a nőnek mond el, az erős költő kiszolgáltatottságának evidenciája. A verset szervező vezérmotívum a hallgatásból, a szótlanságból származó fölény, illetve az erős költő számára a megszólalás kényszere. Az Amikor hallgatsz című versben a múzsa autentikus létmódja a hallgatás, a költőé pedig a megszólalás peremén való egyensúlyozás mutatványa. A vers első, visszaemlékező részében a nő erőteljes testi jelenlétét („aztán sarkad és vállad felváltva figyelve / követni kezdtelek a lépcsőn felfelé”) növeli, hogy egyáltalán nem beszél („Szó nélkül beengedtél […]”), a férfié a szó: „Csak a lakásodhoz érve szólaltam meg újra (…)”. A vers második része arra irányuló költői magyarázat, hogy „a szótlan odadásunk igazságát” miért lehetetlen a versbeszélő-alkotó számára kifejezni. A 21. századi erős költő alkotói szabadságát az erős múzsa eredeti csendje korlátozza. A vers a költői autonómia és a múzsai autentikusság küzdelmét ábrázolja. Az alkotói folyamat autonómiáját a múzsa kegyetlen, autentikus hallgatása veszélyezteti: „(T)e a csenddel csalsz meg büntetésül, /elszántan, néma hatalommal munkához látsz (…).” Mint a versből kiderül, a múzsa autenticitásának forrása az, hogy minden férfit, minden erős vagy gyenge költőt a „csenddel csalja meg”. Azaz nem azonosul nyelvükkel, nem tanulja meg költői szótáruk szavait. A vers beszélőjét, az autonóm, erős költő státuszáért küzdő férfi-versbeszélőt mindez szorongással tölti el, elhatalmasodik rajta a jéghideg (cool) múzsa autentikus léte által közvetített hatásiszony. „De te még élvezed is e félelmemből fakadó vacogást, / ami lehűti a levegőt körülötted, fellélegzel, / majd egyszerre gondolsz kilencvenhat férfira, / ám megint nem szólsz majd senkihez.” A lírai nyelvnek metafizikai mélységet adó csend elbitorlása révén a múzsa mint Lilit kerül fölülre, az erős költő a megfelelő szavak megtalálásának lehetetlenségéből adódó kielégíthetetlenségének élményét ábrázolja.

A fentiekre rímel a kötet mottója („Így lehet elmondani, könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőlünk mindent.”), amely radikalizálja a Szabó Lőrinc-i költői programot: „Hogy legyek sok én közt én is Én.” (Testem) Kulcsár-Szabó Zoltán Niklas Luhmann gondolatmenetének rekonstrukciója révén világítja meg az idézet fontosságát.20 A modern társadalmak polgárainak életprogramja, hogy a normálistól radikálisan eltérő önleírásokat készítsenek magukról, de ezek közül mindegyik másolható, kivéve azt a tautologikus önleírást, amikor önmagát mint individuumot írja le. Áfra mottója erre egy konkrét költői módszert ajánl. „…(K)ön.- nyen / felejthető mondatokban” kell beszélni a 21. századi erős költőnek ahhoz, hogy az énje csak én legyen. Az „eltűnés esztétájának” nem szabad nyomokat hagynia az utódok számára: „Ahogy a fal reped szét a fej mögött, hajba kap / valami felejtésre ítélt mondat (…)” (Felejtés); „(…) ha elhagysz olyan leszek, akár egy évszak, / minden évben visszatérek, eltüntetni a másnak főzött ebédet.” (Már élve felejthető vagyok); „(…)(Ö)rökké tartó / feledése jön el a létnek.” (A bordakosár háziállata); „Azt súgtad, én ismerlek a legjobban. / Nem tudom megbántad-e már.” (Holnapi feledékenység); „Hagyom, hisz ez is egy döntés, a felejtés eljövetele (…)” (Otthonról el).

Szabó Lőrinc a Testem című költeményében az Én-t nagy betűvel írja, amivel annak kitüntetettségét, nagyságát, egyediségét, különlegességét fejezi ki. Ezzel szemben Áfra szerint „Az ember (…) képes / visszatérni elfelejtett üzenetekhez / a tökéletes félreértés után pedig / a világ bármely pontjáról bele- / vetheti magát a nemlétezésben (…)”. (Az önfelszámolás szabadsága) Az erős költő paradox alkotói heurisztikája, az „önfelszámolás enyhe mámora” annak a 21. századi erős kritikusnak a játékba hozása, aki szeret „visszatérni elfelejtett üzenetekhez”, és különféleképpen félreérteni, azaz félreolvasni, amelynek eredményeként számtalan perspektívából, kánon felől képes megközelíteni a műveket és feloldódni az erős költő oeuvre-jének nemlétében.

A kötetben ábrázolt karakterek sokféle módon viszonyulnak az „önfelszámolás szabadságához”. A költőelőd-apa célja a halál, vagyis a feledés elleni küzdelemben az, hogy az őt követő költők ne szárnyalják túl. A költőutód pedig meg akar szabadulni az erős előd által kiváltott hatásiszonytól. A költőelőd és utód viszonyának modellje a görög mitológiából jól ismert Uranosz–Kronosz–Zeusz reláció, melyben mindig az utód harcol az életére törő előddel a hatalomért. Kronosz Uranoszt megfosztotta férfiasságától, levágott szervét a tengerbe dobta, melynek habjaiból megszületett Aphrodité. Ezt követően Kronosz Rheával nemzett gyermekeit lenyelte, hogy megakadályozza, hogy hatalma ellen törjenek. Zeusz azonban anyja segítségével legyőzte, és a többi titánnal együtt a Tartaroszba záratta.

Zeusz Kronoszt a „folyó időt”, a „megfelelő, kitüntetett” pillanatban (kairosz) győzi le. Ez archetípusa az utód erős költő alkotói tevékenységének: megragadni a megfelelő pillanatot, és kilépni a költőelőd által rákényszerített szorongató időből. A költészet ebben az olvasatban agónia és újjászületés, ahogy a haldokló Uranusz nemi szervéből megszületik Aphrodité. Áfra Ott, ahol nem című versének kairosza az apa halálának és a múzsa megszólalásának egyidejűsége. „(…) és mire te kimondtad az első szavakat / apa szabadon engedte az utolsó lélegzetet.”

A költőelőd-apa „erős” dohányos, kései leszármazottja Szabó Lőrinc Cigarettafüst című versében ábrázolt önpusztító versbeszélőjének, valamint közeli rokonságban áll Snoop Dogg & Wiz Khalifa French Inhale című videóklipjének karaktereivel: „(…) aztán eltelik hét hónap / és nikotinos lesz az arc, / aztán eltelik hét év / s apám valaha erős háta / örökre kontúrjait veszti / egy szürke tüdővel (…).” (Mély lélegzetek)

Az erős költő számára adott eredeti szótár, a költői anya(nyelv), amelynek segítségével legyőzi az apát, fokozatosan elavulttá, idegenné válik. „Mikor már / csak a szemetesben kutakodva tudja / feltérképezni előző napjaimat, mert nem / szólok, mert jobb, ha nem szól hozzám, / végleg kimerít a felismerés, hogy többé / úgysem találni köztünk a nyelvet / amit egyszer tőle kaptam.” ( Nyúlvány) A múzsa az új, a halállal szembeszálló, költői nyelv ígérete: „(…) veled / hátha összerakható lesz a családról / szóló szétpergett történet.” (Ott, ahol nem) A kötet egésze az intermediális múzsa, azaz a különféle médiák uralhatatlanságának számtalan perspektívából történő ábrázolására tett kísérlet, melynek során a „keresés ritmusa” fokozatosan feloldódik az „önfelszámolás szabadságában”.

Míg Szabó Lőrinc erős költője azzal száll szembe a költőelődökkel, hogy önmagát mint „tulajdonságok nélküli” Ént ábrázolja, addig Áfra 21. századi erős költője az önfelszámolás diszkrét bája által megigézett „(b)árki, aki még senki sem / senki, aki ott lakozik bárkiben (…).” (Akikkel majdnem egy) Az eltűnt nyomok nyomába eredő 21. századi erős kritikus múzsája pedig az „(ü)resség ígérete”, „a vágyotthoz induló akarat / mely úgysem érkezik el”. (A süllyedő szó)

Írásomban az erős költő és az erős kritikus egy lehetséges dialógusának 21. századi verzióját „rekonstruáltam”, ironikusan félreolvasva Harold Bloomot. A nálam jóval hatásosabb félreolvasó, Richard Rorty21 szerint az esztétikai életvitel két hőse az erős költő és a minden iránt érdeklődő ironikus, akinek paradigmatikus alakja a szerteágazó műveltséggel bíró irodalomkritikus. Szemben Rortyval, Richard Shusterman22 úgy véli, hogy a két fent bemutatott karakter különféle, egymástól eltérő esztétikai életvitel megtestesítője. Az ironikus entellektüel folyamatos önújraleírása lehetetlenné tenné az erős költő számára a nagy művek létrehozásához szükséges összpontosítást, a kompozíció megalkotásához elengedhetetlenül szükséges fókuszált szelekciót. A jövő horizontja felé nyitott ironikus értelmiségi célja, hogy folyamatosan új és új szótárakat sajátítson el, míg az erős költő nem számolhat a múlt és a jövő összes lehetőségével, hiszen szigorúan szelektálnia kell a kulturális mintázatok között, alárendelődve a kompozíció logikájának.

Shustermannal szemben úgy vélem, hogy mivel Rorty23 amellett érvel, hogy több kvázi-énnel bírunk, ezért lehetünk egyszerre mindenre nyitott értelmiségiek és a művészi alkotás strukturáltságának alárendelődő erős költők. Harold Bloom értelmezése szerint egyébként az „erős költő” méltó társa az „erős kritikus”, aki amikor kritikát ír, éppen úgy szelekcióra, összpontosításra kényszerül, mint az erős költő. Rortynál a liberális demokrácia hősei a múlt ködéből előbukkanó irodalmár-könyvemberek. Cikkem központi, metaforikus alakja az „intermediális múzsa”, akit sem a 21. századi erős költő, sem pedig az erős kritikus nem tud többé külsődleges díszítőelemként használni. Célom az volt, hogy Áfra János Két akarat című kötetén keresztül rávilágítsak az intermediális múzsa dekoltázsának metafizikai mélységére. A hangsúlyt – a kibertér erotikájának mémjeitől megfertőzve – nem a mélységre, hanem a metafizikaira helyeztem. Ontológus-látszerészként ajánlottam egy multifokális-mediális szemüveget. Nem tudom pontosan megjósolni, hogy mit fog látni a „látogatók” számára megnyitott „posztmodern metafizikai térben” az, aki felpróbálja és körülnéz benne.

—

1 Áfra János, Két akarat, Kalligram, Pozsony, 2015.
2 Bloom, Harold, The Anxiety of Influence, Oxford University Press, New York–Oxford, 1997.
3 Áfra János tizenegy versét bevallottan képzőművészeti alkotások inspirálták, melyek címét, szerzőjét és műfaját a kötet utolsó lapján dokumentálja az olvasók számára.
4 Clayton, Jay, The Pleasures of Babel, Oxford University Press, New York, 1993.
5 Bloom, Harold, The Western Canon: The Books and School of the Ages, Riverhead Books, New York, 1994.
6 A „kánon” terminust kiterjesztett értelemben használom, mint bizonyosfajta gyakorlatot. Az irodalom feloldódása a kultúratudományokban (cultural studies) annak belátása, hogy a média, az információs technológia, a divat, a társadalmi rítusok, a közösségi szimbólumok, az életstílus, a mindennapi praxis értelmezése éppen olyan fontos belátásokhoz vezethet, mint a magas irodalomé. Ezzel összhangban a populáris kultúra befogadási módjait, az utcai esztétikát tekinthetjük például egy lehetséges kánonnak, amelynek konstitutív elemei a józan ész (common sense) különféle megnyilvánulásai.
7 Barna Péter, Elmakacskodni a boldogságot, Élet és Irodalom, 2015. június 5., 22.
8 Bende Tamás, „El kell, hogy engedd”, Bárka Online, 2015/4, http://www.barkaonline.hu/kritika/4904–el-kell–hogy-engedd—-afra-janos-koteter-l
9 Gyürky Katalin, A végtől a kezdetig, Jelenkor Online, 2015. október 23., http://www.jelenkor.net/visszhang/475/a-vegtol-a-kezdetig
10 Hörcher Eszter, Ember tervez, ember végez, Szépirodalmi Figyelő, 2015/4., http://epa.oszk.hu/01400/01433/00069/pdf/EPA01433_szepirodalmi_figyelo_2015_4_081-085.pdf
11 Antal Balázs, A választás kétsége – Áfra János: Két akarat, Műút, 2016/056, 216.
12 Erdős Katalin, Hat szem közt a háromról, Helikon, 2017/7. https://www.helikon.ro/hat-szem-kozt-a-haromrol/
13 Menyhért Anna, Ősszövegnemzés – szöveg(-)ős(-)nem(-)zés – Harold Bloom hatáselmélete, Café Bábel, 6. évf., 19. sz., 1996, 53–66.
14 Derrida, Jacques, Grammatológia, Typotex Kiadó, Budapest, 2014. 87.
15 Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak, Ráció Kiadó, Budapest, 2010., Kabdebó Lóránt és Menyhért Anna (szerk.) Újraolvasó, Tanulmányok Szabó Lőrincről, Anonymus, Budapest, 1997.
16 Schopenhauer, Arthur, A világ mint akarat és képzet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 270.
17 Skinner, Quentin, Machiavelli, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1996, 43.
18 Bloom, Harold, Kabbalah and Criticism, Seabury Press, New York, 1975, 46.
19 Kulcsár-Szabó Zoltán, Dialogicitás és a kifejezés integritása: Nyelvi magatartásformák Szabó Lőrinc költészetében = Kabdebó Lóránt és Menyhért Anna (szerk.), Újraolvasó: tanulmányok Szabó Lőrincről, Anonymus, Budapest, 1997, 78–94.
20 Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak, Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 61.
21 Rorty, Richard, Esetlegesség, irónia, szolidaritás, Jelenkor, Pécs, 1994, 17–88.
22 Shusterman, Richard, Pragmatista esztétika, Kalligram, Pozsony, 2003, 428–468.
23 Rorty, Richard, Freud és a morális reflexió = R. R., Heideggerről és másokról, Jelenkor, Pécs, 1997, 181–252.