Rubin Szilárd esete a csehszlovák egyenruhákkal

Az irodalom éjszakája Pozsonyban – Azok a májusi esték, amikor a levegőben lengedező esőszag miatt úgy érezzük, nem is egy eldugott kontinensközepi országban, hanem valahol a kedvesen mogorva Balti-tenger partján vagyunk.

Az irodalom éjszakája Pozsonyban

Azok a májusi esték, amikor a levegőben lengedező esőszag miatt úgy érezzük, nem is egy eldugott kontinensközepi országban, hanem valahol a kedvesen mogorva Balti-tenger partján vagyunk. Azok a nyúzott ábrázatú pozsonyi utcák, amelyeken ezeken a páradús estéken rendesen csak a százéves és kissé identitászavaros házak árnyéka lengedez, s a távolból tűsarkú cipők elhaló kopogása hallatszik. Nem is cipők, csak vízcseppek monoton kopogása. Mintha egy kiábrándult ébresztőóra ketyegne csak úgy magának, lejáróban. De ez az este más. Korban, nemben, küllemben vegyes emberek csapatai hullámozva vándorolnak az ázott szagú levegőben az Apácapálya utcán és környékén, egyik helyszínről a másikra, mintha valami titkos hang vezérelné őket. S csakugyan: nem is annyira titkos ez a hang: az Apácapálya utca egyik kirakatában fiatal szőke hölgy csehül olvas egy szöveget, egy nagyon magával ragadót, arról, milyen is arról álmodozni, ahogy az amerikai Közép-Keleten dobozos sört iszunk. Történik mindez – mármint a felolvasás – a Kompót nevű trikóboltban, ahol befőttesüvegekben árulják a trikóőrültségeket. Kivéve ma este, mert most Sylva Fischerová szövegét olvassa Ela Lehotská, a Pozsonyi Cseh Központ szervezésében. Odébb, az Osztrák Kulturális Fórum Hodža téri épületében, ahol rendesen kőművesek mozgolódnak csak, ügyesen álcázva, hogy ez egy kulturális központ, Henrieta Mičkovičová nagy számú és feszülten figyelő közönség előtt Elfriede Jelineket olvas, ami, mármint az Elfriede Jelinek-olvasás ugyancsak igénybe veszi a közönséget, mert erőteljes a szöveg, Henrieta Mičkovičová mégis annyira könnyeden és magával ragadóan olvassa, hogy nem lehet beleunni. Talán a végébe kicsit, mert nehéz a feszültséget ilyen hosszú távon fenntartani – de nem, nem túl hosszú, tíz perces lehet, esetleg negyed óra, jól kimért mennyiség.

Na és az milyen, amikor Szidi Tóbiás – sosem tudom, valójában melyik a kereszt- és melyik a vezetékneve, de most akkor jöjjön ebben a sorrendben – a Rendőrségi Múzeum egyik kiállítótermében, mikroszkópok és rendőrségi reflektorok között Rubin Szilárdot olvas, a Rožňo Jitka – ő meg akkor jöjjön ezúttal ilyen sorrendben – fordításában tavaly a Slovart kiadásában megjelent Csirkejátékból, amelynek szlovák címe kissé szegényesebbre sikeredett a magyarnál: Hra o život, tükörfordításban: Játék az életért, mint egy C-kategóriás hollywoodi Bruce Willis-koppintás. Mi olyan haragoszöld csehszlovák rendőregyenruhák között álldogálunk – az ülőhelyeket már elfoglalta az egyes helyszínek között nagyon fegyelmezetten és célirányosan hömpölygő öntudatos közönség –, amelyek hangulatukban még illenek is ehhez a rideg színfalak között játszódó, játékos-nehéz történethez. Ez talán az egyik legbizarrabb színhely – Szidi Tóbiás hangja folyamatosan azzal küzd, hogy megszelídítse a hely komorságát, nem is teljesen sikertelenül. A végére azonban tényleg minden oxigén elfogy, úgy küzdjük ki magunkat az épületből, verejtékben úszva, mintha valóban egy élet-halál játszma után lennénk. Ezek után üdítő, hogy az Apácapályán, a Next Apache előtt (ahova általában nem férni be csak úgy leülni egy italra esténként, most meg aztán pláne), az utcai zajok közepette olvassa Richard Stanke a maga olykor egészen zavarba ejtő közvetlenségével Irène Némirovsky második világháborús történetét. Mikor a közvetlen közelünkben a kocsija motorját minden könyörgés ellenére is fáradhatatlanul búgató taxis végre odébbáll, elhangzik egy váratlan mondat a szövegben, amit, olyan érzésem támad, mintha Richard Stanke most talált volna ki, talán éppen ránk nézve, ahogy a kétdecis műanyag pohárral a kezünkben állunk az utcán, egy mondat, amelyet pontosan nem tudok idézni, de arról szól, mi csak isszuk itt a fehérborunkat, miközben bele sem gondolunk, miféle szörnyűségek zajlanak szerte a világban. Nem gondolunk bele, ez biztos, esetleg csak az első felébe, hogy milyen remek dolgunk van nekünk, most, itt, ezeken az elfeledett óvárosi utcákon, ahol Az irodalom éjszakája elnevezésű rendezvény zajlik, immár ötödik alkalommal, kilenc helyszínen, és amelynek keretén belül szlovákiai színészek európai szerzők műveit olvassák. Sajnálni talán csak azt lehet, hogy az éjszaka ezúttal tízkor véget ér, ami a rendezvény látható népszerűségét tekintve kevéssé érthető. Bírtuk volna még. De szerettük így is. (szalzo)