Barlog Károly: Betekintés a kilátástalanságba

Lakatos Menyhért Füstös képek című regényéről

„Nem akartuk látni a jövőt, mint mondják, az nem jó…”

Meglehetősen későn találkoztam a cigány irodalommal. Már ha van ilyen fogalom az irodalomban, illetőleg az „olvasáskultúrában”, hogy későn. Tény, hogy egyszer csak jött velem szembe a cigány irodalom, és én a járókelők természetes kíváncsiságával megnéztem magamnak őt; stíröltem, na. Főleg ezzel a(z olvasói, nem pedig tudományos) kíváncsisággal stírölöm ma is, éppen ezért tőlem ne várjon senki dalt, pláne tanulmányt a magyar nyelvű roma irodalomról. Amit itt közreadok, legyen a játék kedvéért válogatott mondatok halmaza egy olvasói naplóból.

Budapest egyik legizgalmasabb kerületében, a Józsefvárosban (a közérthetőség kedvéért: Nyócker) van egy nem kevésbé izgalmas iskola, amelynek főbejáratán át nap mint nap közlekedek ki-be. Ez az iskola egyike azon keveseknek (vagy tán az egyetlen?, nem végeztem kutatást), amely cigány íróról kapta a nevét – Lakatos Menyhértről. Amikor néhány éve egy meghirdetett állásra jelentkeztem ebbe az iskolába, még fogalmam sem volt arról, ki az a Lakatos Menyhért. Később tudtam meg, hogy író. Nem célszerű dicsekedni ezzel, de kezdetben a szándék legapróbb szikrája sem volt meg bennem, hogy ennek a számomra ismeretlen cigány szerzőnek a műveit megismerjem. Mert az irodalomban, ebben a hatalmas kertben való bóklászásaim során még egyszer sem találkoztam a nevével, egyszer sem tolta senki az orrom alá valamelyik könyvét, de még csak azt sem olvastam ártatlan lábjegyzetekben: a méltatlanul elfeledett író… Bár ez utóbbi végképp elvette volna a kedvem Lakatos Menyhért könyveinek olvasásától. Engem valahogy elrettent ez a „méltatlanul elfeledett író”-zás, mert általában gyanús helyről érkeznek az efféle kijelentések.

Mindenesetre Lakatos Menyhért elfeledett író, és ennek nem kellene feltétlenül így lennie. Ha úgy vesszük, talán épp a feledés ellen munkál a L’Harmattan kiadó kezdeményezése, tudniillik (vagy nem illik; magam is nemrégiben szereztem az információt a szerző jogörököseitől) ők jelezték ama szándékukat, hogy a teljes életművet kiadják. Ennek a kezdeményezésnek első mozzanataként 2011-ben megjelent a Füstös képek című, nagy sikerű regény. A Füstös képek egyébként idén ünnepli első megjelenésének harmincnyolcadik évfordulóját. Ezek az újrakiadások pedig arra késztetik az olvasót, hogy újra és újra elolvassa az adott művet, értelmezze a benne foglaltakat. Nosza hát!

A Füstös képeknek olyan szentenciái vannak, amelyeket mindig magunknál kellene tartanunk; a farzsebünkben, ha nem is szívtájéknál. Mindenesetre legyenek kéznél, hisz’ olyan térségben élünk, ahol napról napra szükség mutatkozik rájuk, ahol mindig újra kell definiálnunk, mit jelent kisebbségnek lenni, és hogy miként lehet ezt a kisebbségi létet és magát a kisebbséget megérteni, s ami nem kevésbé fontos: megőrizni. Többek között éppen ebben a megértésben, megismerésben van hasznunkra ez a könyv, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy mi nem pusztán a haszonra hajtunk, hanem az élvezetekre – jelesül az olvasás örömeire – is.

Kezdhetnénk rögtön a regény nyelvezetével, mely kétségkívül magával ragadja az olvasót. Mintha egy Jókai-regény világában mozognánk, jól megrajzolt figurák, veretes mondatok között. Minden ízében lélegzik ez a szövegtest. Talán épp a jókais nyelv hatására tűnt a megíródása idejében ez a regény avultnak, s noha a Füstös képek igazi siker volt az olvasók körében, az irodalomtörténet-írás nem szentelt rá kellő figyelmet – ahogy mondani szokás, kiszorult a kánonból, vagy éppen be sem került. Nyilván ezért nem értesültem korábban létéről jómagam sem – én, aki (sokszor) a mindenféle kánonoktól megvezettetve választom meg olvasmányaimat. És amikor ez év januárjában egy beszélgetésre készülve próbáltam feltérképezni azokat az ösvényeket, amelyeken azután majd beszélgetőpartnereimmel elindulhatnánk, azt kellett tapasztalnom, hogy egy-két blogbejegyzésen, tanulmányon és Choli Daróczi József megemlékezésén kívül alig van valami visszhangja Lakatos Menyhért kultikus művének.
Mindenesetre számomra ez a megszólalásmód felettébb megnyerő, mert talán csak ezen a „nyelven” lehet méltán bemutatni egy olyan nép mindennapi életét, szokásait, kultúráját, gondolkodásmódját, amelynek a vérébe tüzet rakott az élet1. És tegyük hozzá még azt, hogy csakis Lakatos Menyhért volt képes így bemutatni, aki rendkívüli érzékenységgel figyelte népe sorsát, és ennek az érzékenységnek köszönhetően olyannak hat ez a regény, mint egy precíz szociográfia.

A Füstös képek nevelődési regény, s bár én-elbeszélőjének sorsa sokban hasonlít a szerzőéhez, nem célszerű referenciálisan olvasni a művet. Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Úgy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb – olvashatjuk egy helyütt. Nos, bennünket épp ez a viszony érdekel – kell, hogy érdekeljen –, mely ember és világ között fennáll, s az egyénben, az egyén mögött ezt a világot kutatjuk bőszen. Olyan világ ez, ahol még az apák, nagyapák ifjúkori történetei éltek, ahol az időt nem hónapokkal, nem napokkal mérték, hanem virágzással és lombhullással. Azaz létezett az a fajta intim kapcsolat természet és ember között (engedtessék meg nekem, hogy ilyen elcsépelt mondatokat használjak), melyet az urbánus cigányság – nem tudom, mennyiben érvényes kategória – csak hírből, vagy abból sem ismer. Talán itt lehet utoljára „egységben” látni a cigány kultúrát, melyet majd a huszadik század eseményei – a folyamat a második világégéssel veszi kezdetét – szétzilálnak.

A könyv részletes betekintést nyújt a cigány hitvilágba – olvashatunk szellemjárásról és szelleműzésről, de megtudhatjuk például azt is, hogy a „cigány szokások” tiltják a szemes terményből készült ételek fogyasztását karácsony tájékán, mert a babona szerint ettől kiütéses lesz az ember, valamint azt, hogy villámláskor a nőknek kendőt kell kötniük a fejükre, s akit váratlanul lep meg a zuhé, az ruháiból tép fejfedőnek valót ilyenkor. Az anekdotaszerű történetek bővíthetik továbbá az etnoszexualitással kapcsolatos ismereteinket is (a regényben nevezetesen termény, élelem ellenében nyújtott szexuális szolgáltatásról olvashatunk). Mindez nem véletlen, hiszen éppen Lakatos Menyhért és barátai révén tudhatunk a legtöbbet a magyarországi cigányság múltjáról és szokásairól – a szerző ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia ciganológiai munkatársaként tevékenykedett a hetvenes évek elején.
A hagyományok, a múltbéli események tehát hangsúlyos szerepet töltenek be a műben. Ennek ellenére a regény hősei (tulajdonképpen az egész magyarországi cigányság) nem esnek abba a hibába, hogy csak a „múltban éljenek”, de nem kérnek a jövőből sem, ehelyett az örök jelenbe ragadva tengetik mindennapjaikat, és a bizonytalanságból, a kilátástalanságból merítenek maguknak erőt. Eszmélkedései során ezt a következőképpen fogalmazza meg a főhős: A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság.

Olyan könyv a Füstös képek, amelyet olvasnunk kellene – utaltam rá a szövegemben korábban is. Nemcsak belső igénye az embernek az, hogy ismerje azokat az embereket, akikkel összetalálkozik az utcán, a közértben, akikkel együtt csimpaszkodik a hetes busz vasán, hanem külső (hogy úgy mondjam, társadalmi) követelmény is. Az egymás iránti kölcsönös tisztelet és a másság tiszteletének alapfeltétele a másik fél kultúrájának megismerése. Annak, aki hajlandó megismerni a cigányság gondolkodásmódját, szokásait, az ismeretek hatalmas tárházát jelentheti ez a regény. Olvassuk kellő figyelemmel!
—

1 A műből vett idézeteket a továbbiakban kurzívval jelölöm.