Mátyás Győző novellája

Arnold Eszter felvétele

Egy régi film fogságában

Szemcsésen, szürkébe hajlóan vibrál a kép, mintha bozontos felleg telepedett volna a látványra, árnyék harap az idillbe, mígnem váratlanul megint vakítóan éles fényben úszik a táj, a horizonton úgy ölelkezik a kék ég és a smaragd tenger, ahogy a part homokjában egy férfi és egy nő. Homokszemcsék tapadnak a férfi hátára, ütemesen zihál, a kamera ráközelít a nő arcára, mintha ott sem lenne, közöny látszik rajta, sőt némi viszolygás is, oldalra fordítja a fejét, a tenger felé néz, mint aki azt kívánja, a hullámok repítsék túl a láthatáron. Nézi a filmet meredten, képtelen elfordítani a tekintetét a fény vibráló játékáról, aztán hirtelen mégis a kezébe temeti az arcát, a feleségét képzeli a nő helyébe, akinek a combját simogatja a selymes parti homok. Pedig nem is hasonlítanak egymásra. Mindig őt képzeli oda. Ez már a második részlet volt a filmből. Pendrive-on érkeztek a jelenetek. Gyomrába öklelt a szorongás. Tisztán fel tudta idézni azt a kicsit rekedtes, fátyolos hangot, ahogy tudtára adta, hogy így lesz, megmondta előre, és most megint üzent. És ha tényleg megteszi? Iszonyú erre gondolni. Persze, nem kellett volna engedni a kísértésnek, most már ő is tudja, emlékeztette magát lépcsőházi bölcsességgel Várnai András ügyvéd. Eszébe jutott a kolléganője, ő szokta mondani, hogy nem lehet minden kísértésnek ellenállni. Ami esetében azt jelentette, hogy olyan gyakorisággal kapkodta magára a férfiakat, mint más nők a melltartót. Legutóbb valami déli selyemfiú elejtésével dicsekedett. Ja, persze, nem kellett volna fognia az ügyfele jeleit. Meg nem kellett volna éreznie (és azt miként ne?), hogy olyan vonzása van, mint egy gigamágnesnek, amire az ügyeletes hollywoodi „jónő” fotóját ragasztották. Nemrégiben még biztos figyelmen kívül hagyta volna ezeket a jeleket. Olyan magától értetődően, akár egy hibás adó-vevő. Akkoriban annyira szerelmes volt a feleségébe, mint kamaszkorában, mondanák – tévesen. Hiszen kamaszként még nem is ismerte Csillát, ami persze csak a dolog technikai része, a fontosabbik, másik rész meg az, hogy most érettebben, okosabban, érzékibben szerette, mint ahogy egy kamasz tud bolondulni. Pedig ekkor már tizenkét éve voltak házasok. És megint nem tudott betelni vele. Szerette őt a házasságuk alatt mindvégig, de voltak periódusok, amikor annyira, hogy alig bírta elviselni a saját érzéseit. Akkoriban kapott valami plecsnit a jogász egylettől, óriás csillárok sárgás fénye terült a vendégseregre, kaviár és pezsgő, pucc és procc, öntudat és büszkeség, a beérkezettek ünnepe. Nézte a fogadáson a feleségét, a karcsú, elegáns szőke nőt, a legszebb csillagot (hát hogyne: Csilla) a teremben bolygó nők közül, pedig néhány üzleti hiéna modellekkel villogott. Semmilyen kísértés meg nem zavarhatta akkor. Pedig nem indult felhőtlenül az év.

A gond súlyos tömbje zuhant a lábuk elé, és a felpattanó törmelékek mélyen megsebezték mindennapjaik nyugalmát. Csilla apja már régóta gyürkőzött a depresszió démonával, egyre kilátástalanabbul, az év elején feladta a harcot. Vonat vetett véget a küzdelemnek. Csillát a helyszín közelébe sem engedték, így is hetekig azt álmodta, hogy lakásukban a falakat, a bútorokat vér és zsigerek borítják. Néha azt mondta, ő nem jólétet, kényelmes életet kapott a szüleitől, hanem a legtöbbet: képességet a szeretetre. Sok időt töltött az anyjánál, próbált támasza lenni, de valójában ő is segítségre szorult, mindig borút jelzett a kedélybarométere. Félő volt, hogy összeroppan. András pedig nem igazán tudta, ő hogyan legyen a felesége segítségére. Tartott tőle, hogy érzelmi sivatagba keverednek. Nyár elejére azonban Csilla összeszedte magát, a nyaralás idején már újra “a tenger királynője” mártózott a habokban. András elképzelni sem tudta volna akkor, hogy két év múlva az a kísértés olyan erős lesz, hogy azonnal elfeledkezik két parancsolatról is, pedig katolikusnak tartotta magát, igaz nem a buzgó fajtából. A kísértés a Martinkó Éva nevet viselte, és azért tért be Várnai András irodájába, hogy az ügyvéd segítsen elválasztani a férjétől, a férjet pedig a közös vagyon jó részétől. Nem pénzéhes volt, hanem vérig sértett. A férj megcsalta Évát – ahogy az a közhelynagykönyvben meg van írva –,egy tizenöt évvel fiatalabb, amúgy jóval kevésbé csinos nővel, amivel porig alázta Éva… Ő önbecsülést mondott, de hiúságot értett alatta. Így aztán a válást és a ”vagyonelkobzást” jogos megtorlásnak tekintette. És a bosszú további módozatain töprengett. A férj viszont hallani sem akart a válásról. Úgyhogy megnyílt a pálya Várnai András előtt, aki az ilyen ügyekben taktikusan és fifikásan be is játszotta azt, és többnyire győzött. Jó híre volt. Mikor megkapta az első vágott részletet a filmből, rögtön tudta, mire kell gondolnia. Pedig instrukciót nem mellékeltek a küldeményhez. Postán érkezett, borítékban, feladó nélkül. Borzongás és pánik futott rajta végig: szóval be fogja váltani a fenyegetést, vagy már be is váltotta, talán hajszálra ugyanúgy, mint ez a vékony nő a képen, akinek a járomcsontjai alatt egy-egy mélyedés keményítette az arcát, és aki egyáltalán nem hasonlított az ő szőke, telt arcú, kék szemű feleségéhez. A nő a szétgyűrt ágyneműn feküdt hason, rajta a férfi, erőteljes mozdulatokkal döfködte, szinte dühből, a jobb kezével a haját markolta, felemelte, aztán belenyomta a párnába, ez még csak nem  is kefélés, hanem durva baszás, gondolta Várnai, de undorában sem tudta levenni a szemét a képernyőről, öklendeznie kellett, ha arra gondolt, esetleg az ő felesége is így ment fel egy ismeretlenhez valamilyen szállodában, mint ez a nő ebben a holland filmben. De most már mit tegyen, nem tudja visszagombolyítani az időt, pedig szerette volna. Csak azt szerette volna.

A második „megbeszélést” már egy divatos étterem sarokasztalánál ejtették meg Évával, karos falilámpa fénye világította meg hunyorogva az arcukat, a kezük a piros abroszon közel csúszott a másikéhoz, a tekintetek már egymásba fonódtak, mindketten tisztában voltak vele, hogyan folytatódik a történet, ő is tudta, hogy el fogja árulni azt, akit szeret, és mint minden csaló, bízott a sötétség oltalmában. Mondjuk, öt éve még csak gondolatban sem kísértette volna meg egy másik nő. Még Miss Universe sem. Kivéve, ha a feleségét megválasztották volna, amire Várnai András szerint Csilla bőven rászolgált volna. Tűzött rájuk a krétai nap, táncolt a tenger felszínén, Várnai nézte a feleségét, ahogy kezével a hullámok taraját simítva jött ki a vízből, és olyan erős vágy fogta el, mint talán még soha. „Enyém a tenger királynője, mi kellhet még”. Akkor úgy érezte, meg sem érdemli a szerencséjét. Pontosabban ezt a nőt, aki nem sokkal korábban talán a ragaszkodásával mentette meg az ő életét. Legalábbis az orvos, érezhető csodálattal a hangjában, azt mondta Csillának: „a maga szeretete nélkül nem sikerült volna”. Csilla éjjel nappal ott ült az ágyánál, pedig Várnai Andrásnak alig voltak világos pillanatai. Rémületes eshetőségként felmerült az is, hogy maradandó agykárosodást szenved. A lepattanóért ugrott a haverokkal szervezett szokásos kosárderbin, a levegőben kicsit megbillentették, rosszul ért talajt, akkorát koppant a feje, amitől egy görögdinnye szétloccsant volna, nem tért magához. Csilla szinte sugározta az energiát a magatehetetlenül fekvő testbe, hogy abból építkezzen. András három hónap alatt teljesen rendbe jött. Az irodában a kollégák nem így számoltak, azt hitték, tárgyalóteremben őt többé nem látják, elvették a munkáját, tulajdonképpen kirúgás előtt állt. A főnök mondta később: amikor Csilla megjelent a hideg, dizájnolt bútorok között, ők ugyanúgy jártak, mint András. Majdnem lebénultak. Látni kellett volna azt az elegáns szőke nőt, ahogyan a férje érdekeit védve energikusan lehordta őket mindennek. Szinte elszégyellték magukat. Persze nem igazán, mert ha egy ügyvédnek van szégyenérzete, az sürgősen hagyja ott a szakmát. András végül kivált a cégből, elkezdte felépíteni saját praxisát.

Minden tekintetben talpra állt. Nélküle nem ment volna, gondolta később Várnai. Jó ideig nyugalomban, békében csörgedezett végre az életük. Pár napig azért ellenállt. Inkább csak azért, hogy megnyugtassa nem igazán viharosan háborgó lelkiismeretét. Pontosabban: háborgott, kapálózott az, de a vágy ellenében annyi esélye volt, mint neki, a hobbijátékosnak lett volna Roger Federer ellen. Martinkó Éva nem volt az a titkolózó típus, nem leplezte, hogy ki akarja készíteni a férjét, és azt sem, hogy meg akarja szerezni az András nevű játékszert. Azt sem rejtette véka alá, hogy tulajdonképpen soha nem szerette a férjét, nem az izgatta, hogy egy másik nővel volt, sokkal inkább az bosszantotta, hogy összerúzsozták a hiúságát. Az megbocsájthatatlan. Hogy őt?! Természetesen a férj hiúsága nem számít, mert mint kiderült, Éva időről időre szerzett azért magának új játszópajtást, csak nem kötötte a férje orrára. A „beérkezési szakaszban”, biztosan senki meg nem tudta volna ingatni András hűségét. Amikor már kezdett kikerekedni az életük. Bár akkoriban kicsit kétségbeesetten szerették egymást a feleségével. Szomorúság és bánat költözött velük együtt a frissen vásárolt lakásba. Pedig öröm volt és persze feladat a lakás, amit majd közösen otthonná alakíthatnak. Közömbös falak, amik közé együtt álmodnak harmóniát. Nem ijesztette őket az irdatlan mennyiségű hitel sem, pedig Csilla anyja azt mondta, meghallva az összeget: neki kétszer kellene születnie ahhoz, hogy ennyi pénzt egyszer törleszteni tudjon.

Csilla és András számára azonban hívogató fény volt a jövő. András egyre nagyobb summákért segített szétbogozni az örökre kötött frigyeket, ez volt a professzió hasznos része, a kellemes meg az, hogy családjogi kérdésekben írt cikkeit közölte a szakmai folyóirat. Csillának is kezdték megjegyezni a nevét a szakmában. Szociológus volt, tanulmányokat publikált, már előfordult, hogy hívták konferenciákra, és nem kellett jelentkeznie, remény mutatkozott arra is, hogy a kutatócsoport, amelynek tagja lett, grantet nyer egy nagyobb programhoz. Aztán a fény hirtelen kialudt. Mint amikor a stadionban kapcsolják le a reflektorokat. Csilla elvetélt. Régóta szerettek volna gyereket, de Csilla sokáig nem fogant meg. Ülni a váróban a jellegzetes szagban (nem is tudták, mi ez, fertőtlenítőszer?) és megaláztatásban. Mert úgy hiszed, mindenki azt találgatja, vajon melyikőtökkel lehet baj. Tűrni, hogy körbenyálazzon a sajnálkozás, amiért nektek tortúra, ami másoknak olyan természetes. Csilla egyszer kirohant az épületből zokogva, éppen amikor szólították őket. Aztán megtörtént a csoda. Most már csak el kell tudni viselni a boldogságot. A sors végül nem úgy akarta. Csilla úgy érezte, hosszú, sötét alagútban próbál tapogatózva előrejutni, dideregve botorkál a fénytelen űrben. Szinte nem is szóltak egymáshoz, de még közös csendjeik is alig voltak. András nem volt képes felfogni, hogyan történhet ilyesmi éppen velük. Nem is éltek, csak gépiesen működtek. Aztán valahogy mégis ez segített. A rutin. A mindennapi tevés-vevés monotóniája. Hogy be kell szerezni a hozzávalókat a hétvégi ebédhez, szerelőt kell hívni, ha elromlik valami, hogy rendet kell tartani a lakásban. Nem azért, mintha valami különös jelentőséget tulajdonítottak volna ezeknek a kicsiségeknek, csak egyszerűen újra tudatosult bennük, hogy akár akarják, akár nem, van holnap. És hogy azért is meg kell próbálni valami örömöt kicsiholni az életből. Így is hónapokig tartott, míg Csilla egyszer végre önfeledten felnevetett, és utána nem szégyellte magát. Az első filmrészletet a felesége születésnapján kapta. Amit tizenkét éve először nem ünnepeltek együtt. De hát nem volt mit ünnepelni. Azt sem tudta, képes lesz-e egyben tartani magát a történtek után. Mintha az agya, a szíve és a teste külön életet élnének, és csak a fájdalom lenne bennük közös. Látta ő is az egész filmet, emlékezett rá jól, hogy vannak benne visszataszító részek is. Nem volt prűd, de a swingerklubos jelenettől hányingere támadt. Nem is attól, amit látott, hanem attól, amit beleképzelt. Hogy Csilla… Azt hitte, elájul. Vadul, szenvedélyesen estek egymásnak Éva albérletében. Nem is igen értette magában ezt az elementáris vágyat, hiszen a feleségét is kívánta, jó volt vele, nagyon jó, és mégis. Ha Éva telefonja megszólalt, az ügyféllel folytatott megbeszélés közepén képes volt mindent eldobni, otthagyni és rohanni. Mint egy Coen-filmben. Néha valóban olyan nevetségesnek érezte magát, mintha direkt a Coen-fivérek valamelyik forgatókönyvéből lépett volna ki.

„Tényleg úgy teszek, mint a leghülyébb farokvezérelt hím. De ha egyszer az lettem.” Minden alkalmat megragadott, hogy Évával lehessen, ami röviden annyit jelentett, hogy otthon folyvást hazudott. A vidéki anyaggyűjtés wellness-hétvégét takart, a jogászkonferencia párizsi kiruccanást (hangulatos szálló a XVIII. kerületben), állandó társszerepben Évával. Ha létezik olyasmi az agyban, hogy veszélyérzetközpont, hát azt mintha kábítólövedék találta volna telibe. Pedig józan állapotban tudta volna, mit kockáztat. Döbbenten észlelte, hogy a felesége akkoriban megint elővette a holland filmet. Pedig egy ideje mintha elfeledkezett volna róla. Volt idő persze, amikor Várnai Andrást nem lehetett volna elkábítani. Még akkor sem, amikor már pár év óta voltak házasok. Éppen kezdett kiegyensúlyozottá, kényelmessé válni az életük. Akadt azonban az idő tájt valami, ami aggasztotta Andrást, sőt, néha riasztónak látta a jelenséget. Sokat jártak moziba. Ha András elfoglaltsága nem engedte a közös mozizást, Csilla egyedül is elbújt a vetítőtermek homályába, és izgalommal nézte az art-kínálat darabjait. DVD-ket kölcsönzött, ritkaságokat üldözött, ha muszáj volt, ha máshogy nem talált megoldást, ő is a letöltéshez folyamodott, de becsukott szemmel. „Könyvet sem lop az ember.” Egyszer aztán egy holland underground rendező nyolcvanas évekbeli alig ismert filmjére vadászott. Volt egyetemi évfolyamtársa ajánlotta. Mikor végre megszerezte, Csillát megbabonázta a film. Ízlésügyekben nem nagyon szikráztak össze, másban sem, ám amikor András is megnézte a mozit, fintorgott nagyon. Majdnem dühösen vágta oda a feleségének: „mi a fene tetszik neked azon, hogy ez a nő végigkeféli a másfél órás történetet”. Csilla felnézett, de mintha nagyon messziről, egy másik bolygóról bámulna Andrásra. „Te tényleg nem érted? Ez fog történni veled, ha megcsalsz. Undorodom attól, amit látok, hányingerem van, de pontosan ezt fogom tenni. Elhagyhatsz, de meg nem csalhatsz.”

András hirtelen megértette, ha lidérces, ha tébolyító is, amit Csilla mond, az őrült szerelem mondatja vele. Andrást megremegtette a félelem, a perspektíva abszurditása miatt, de forrósította a büszkeség is, hogy őt valaki ilyen szédülten szereti. A mű főhősnője valóban végigkefélte a filmet – tényleg nem lehetett ezt más szóval kifejezni –, miután véletlenül tanúja volt annak, hogy a férje megcsalta. Természetesen a legközhelyesebb módon, a munkatársnőjével. Onnantól kezdve a nő válogatás nélkül feküdt le ismeretlen alkalmi partnerekkel, egyre gyomorforgatóbb helyzetekben. És szinte az őrületbe kergette a férjét aprólékosan részletes vallomásaival. A nő is undorodott a helyzettől, magától is, szenvedett, mégis konokul hajtotta a perverz bosszúvágy. Egy ilyen filmnek persze nem happy end a vége. Csilla újra meg újra viszolyogva, undorral nézte meg a filmet, mint aki nem tud elszakadni tőle. Aztán egyik nap beejtette a DVD-t a kosár aljára, mintha a semmi kútjába dobta volna, és évekig elő se vette. A házasságukból még alig telt el három-négy év, már összeszoktak valamelyest, de még mindig olyan izgalmasnak találták a kapcsolatukat, mintha folyamatosan randevúztak volna. András akkoriban elképzelni sem tudta, milyen lehet az a valami, amit kísértésnek hívnak. Csilla és ő csak egymással foglalkoztak, egymásnak éltek. Megvoltak a terveik a jövőt illetően. Ugyanakkor türelmesek voltak, tudták, hogy el fogják érni azt, amit elérni érdemes. András már túl volt pár ígéretesen zsíros peren, egyre jobb pozíciót vívott ki a cégnél, Csillának állást ajánlottak az intézetben, a regionális kutatásról többfelé tarthatott előadást. Boldogok voltak. Abban a pillanatban valószínűleg komolyan gondolta, hogy meg tudta volna ölni Évát. Fel nem foghatta, hogy tud valaki ilyet tenni. Még ha a bosszúvágy üzemanyaga hajtja is. Lefényképezte magukat szeretkezés után, amikor András, fejét félig a párnába fúrva, bóbiskolt. Készített egy „szeretős szelfit”, rohadt vicces. Annyira, hogy neki az életébe kerül. Tudta azonnal. Éva bosszúból átküldte a férjének a képet, hogy mutassa, lám, ő milyen hamar vigasztalódott, van már neki új szexbábuja. Remélte, hogy a férje, aki még mindig vissza akarta kapni Évát, ordítani fog a kíntól, ha meglátja a fotót. Ködös aggyal csak azt kereste, miként taposhat bele az egójába. Hát sikerült. Nagyjából négy napig tartott, hogy a felbőszült férj azonosítsa a szexcsendélet férfi modelljét, és aztán eljuttassa a Mapplethorpe-díjas fotót Csillának. Még botrány sem lett. Csilla nem hagyott rá időt. Összepakolt és elköltözött az anyjához, mire a férje hazaért. Pedig András sziréna nélkül is rendőrautót megszégyenítve száguldott romba dőlni készülő otthona felé, miután a telefonjára megkapta a felesége üzenetét. Az sms-ben annyi állt: „A hűtlenség ára”. Ez volt a holland film címe. A nomád szerelem korszakában, a házasság legelején nem is volt szükségük semmi másra, csak egymásra. Albérletben laktak, de nem zavarta őket a szűkösség, nevettek, ha bújni kellett a villanyszámlás elől, mert inkább koncertre költötték a pénzt. Sátorozni jártak, bányatónál nyaraltak, sokat buliztak a haverokkal, akik nem titkoltan irigykedtek rájuk, amiért annyira szerették egymást, hogy az már illetlenség.

Éppen kezdtek alakulni a dolgok is körülöttük. András tanult az idősebb kollégáktól, ügyesnek látták, kapott már önálló megbízásokat is, tudta, hogy előbb-utóbb menő ügyvéd lesz annak minden szörnyűségével együtt. Ez utóbbitól fázott is rendesen. Csilla bekapcsolódott egy regionális identitáskutatásba. Azt mérték fel más szociológusokkal együtt, milyen tényezők segítik elő, illetve formálják az adott helyen élők területhez való kötődését. Jó alkalom volt az elméleti tudást párosítani az empirikus kutatással, „igazi terepmunka, nem csak alibizés”. Élvezték az együtt töltött időt, boldogok voltak, azt remélték, ez most már örökre így marad. Esténként leroskadt megszokott helyére a kanapéra, szemben a fotellel, amelyben mindig Csilla ült. Az üresség fojtogatta. Elmélkedhetett azon, hogy megérte-e. A kísértés. Csak magát okolhatja. Persze próbálta Évát is, tipikus felelősségáthárítás, de hamar belátta, hogy ez meddő önáltatás. Az első pillanattól tisztában volt vele, hogy Éva vérében több hiúság van, mint vörös vértest. Eszébe ötlött, megkérdezi tőle: egyáltalán érzett-e iránta valamit egy pillanatig is, de aztán rájött, tulajdonképpen nem érdekli a válasz. A válóper bonyolításáért a kollégája kapta a honoráriumot. Természetesen próbálta elérni Csillát, lehetetlen volt. Az egyetlen mondat, amit hallott tőle, az volt, hogy ha még egyszer feltűnik a munkahelyén, távoltartási végzést fog kérni. Nézte a filmrészletet, mint akit hipnotizáltak. Pedig gyűlölte. Az első megvágott darabot Csilla a születésnapjára időzítve küldte. A másodikat a megismerkedésük napjának emlékére. Tizenhárom éve. Egyetemi buli volt. Zaj, tömeg, tolongás, techno. András leöntötte Csilla ruháját vörösborral. „Nem tudtam jobbat kitalálni”, vallotta be később. „Gondoltam, ha muszáj, megveszem a blúzt, százszor megéri.” Kalapált a szíve, ahogy a filmet nézte. Képzelegni arról, hogy esetleg Csilla is… Nincs ennél szörnyűbb érzés. Kollégája említette, látta őt a Viola bárban egy ismeretlen férfival. Közeledett a házassági évfordulójuk.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/2-es lapszámában.

Mátyás Győző (Budapest)

Író, egyetemi oktató, filmesztéta