Petneki Noémi: Lengyel női szerzők III. – Maria Konopnicka

A 20. században minden lengyel gyerek megismerkedett egy-két művével, de ezek a szövegek már nem részei a tananyagnak. Eskü című versét viszont, amely tartalmában inkább a Nemzeti dal, funkciójában inkább a Szózat lengyel megfelelője, nemzeti és egyházi ünnepeken gyakran szokás énekelni. „Nem köphet minket arcul a német (…), Isten minket úgy segéljen!” – zúgja a tömeg a fülbemászó, indulószerű dallamot. A verekedésbe és gyújtogatásba fulladt 2020-as nemzeti radikális felvonulásnak ő volt az egyik „védnöke”. Másrészt a melegjogi mozgalom is a zászlajára tűzi, egy magazin színes hűtőmágneses portréjával jutalmazza az előfizetőit. De ki is volt valójában a ma már alig olvasott, mégis ennyire különbözőképpen értelmezett szerző, Maria Konopnicka?

Maria Wasiłowska 1842-ben született Suwałkiban, a mai Lengyelország északkeleti csücskében, ahol apja hivatalnokként dolgozott. A család később sok száz kilométerre nyugatra, a porosz-orosz határon fekvő Kaliszba költözött. Maria tizenkét éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Egy évet töltött a varsói bencés nővérek intézetében, ahová Eliza Orzeszkowa is járt. Ezt az évet leszámítva özvegy édesapja otthon nevelte Mariát és a testvéreit. Latinul és görögül tanította őket, bibliai történetekről és költészetről vitázott velük, és többek között Adam Mickiewicz verseit is olvasták, aki tiltólistán volt Lengyelországnak a cári birodalomhoz tartozó részén. Maria aránylag későn, húszévesen ment férjhez Jarosław Konopnickihoz, aki – Orzeszkowa férjéhez hasonlóan – tékozló gavalléréletet élt. Sorban egymás után nyolc gyermekük született, ebből hat maradt életben.

Közben viszont Maria egyre szűkebbnek érezte az életüket. A birtok a jobbágyok felszabadítása után veszteségessé vált. De a férje sem a gazdasági átállással, sem a gyerekek neveltetésével nem foglalkozott; a vadászat, a pereskedés és az italozás kötötte le az idejét. Történelmi filmsorozatba illő pillanat, amikor Maria az udvarház padlásán megtalálja férje rokonának poros, penészes könyveit. Innentől kezdve többek között Montaigne Esszéivel, John Stuart Mill műveivel, Meyer híres „társalgási lexikonjával” mélyítette el ismereteit. Közben saját verseit is publikálni kezdte. Szintén filmforgatókönyvbe illő fordulat, hogy egyik művéről nem más írt rendkívül hízelgő kritikát, mint Henryk Sienkiewicz. Valószínűleg ez a pozitív visszajelzés adta meg a végső lökést a költőnő számára, hogy harmincöt évesen elköltözzön otthonról. Magával vitte mind a hat iskoláskorú gyerekét, hiszen Konopnicki sem a megélhetésüket, sem a tanulásukat nem tudta volna biztosítani. Először apja varsói lakásába költözött be, ám Józef Wasiłowski hamarosan meghalt. Így a pályakezdő szerzőnek a saját lábára kellett állnia. Nem volt könnyű dolga – emlékezzünk csak vissza Orzeszkowa Martájára! Napközben tanított, éjjel varrt, közben verseket írt. Irodalmi útját Eliza Orzeszkowa is egyengette, sőt ő adta ki Konopnicka hosszabb egyházellenes művét (A múltból – Z przeszłości). A három drámai jelenet a következő: Alexandriai Hüpatiát népszerűsége miatt megölik a keresztények (Leconte de Lisle több művet szentelt a filozófusnőnek, Konopnickát nyilván ez ihlette), Galilei visszavonja tanait, Vesaliust elfogja az inkvizíció (a monda szerint a modern anatómia megteremtőjének haláláért közvetve az egyház volt a felelős). A múltból nagy botrányt keltett. Konopnicka műveit nem akarták publikálni egészen addig, amíg – Galileihez hasonlóan és Orzeszkowa jelenlétében – egy templomban nyilvánosan meg nem alázkodott. A konzervatív sajtó később is sokat ostorozta, jobban, mint agnosztikus írótársait – valószínűleg azért, mert Konopnicka hívő embernek érezte magát, és nemegyszer írt vallásos verseket, ám azok tartalma jelentősen eltért az egyház tanításától. Szűz Mária például nála az Életet, illetve az idő keresztjén függő Embert szülő Minden-anyát vagy Ősanyát jelenti. Sőt, a világteremtő kozmikus női princípium önmagában is megjelenik egy négysorosában:

„Van egy nagy öl, ahol minden megszületik,
Van egy nagy út, azon jut az enyészetig.
Van nagy háború, hol minden küzd, sebesül,
Van egy nagy békesség, hol minden egyesül.”

Megélhetési okok miatt Konopnicka műfordítással is foglalkozott. Ő ültette át lengyelre kortársa, Edmondo de Amicis híres gyermekregényét, a Szívet. Mind a fordítóhoz, mind az olvasókhoz közel állt egyrészt a tanulás és a munka étosza, amelyet a könyv fennen hirdet, másrészt a hazafias tartalmak, az egységes Olaszország megteremtőinek dicsérete (ami reménnyel tölthette el a lengyeleket). De Konopnicka maga is írt gyermekverseket és meséket. Hangsúlyozni szokás, hogy ezen művei a kor divatja ellenére nem tanmesék: céljuk a szórakoztatás és a képzelőerő fejlesztése. Az Áfonyaszedés (Na jagody) című verses mese gyerekhőse, Janek, az édesanyja névnapjára szeretne gyümölcsöt szedni az erdőben, de nem talál. Ekkor megjelenik előtte egy törpe, az Áfonyakirály, akinek a fiai körbeutaztatják Janeket az egész Áfonyabirodalomban, és mire magához tér, már tele is vannak a kosarai. Egy másik Janek (Vándor Jancsiról – O Janku Wędrowniczku) azt játssza, hogy utazik, és bejárja falusi háza környezetét. Nincs tanulság, csak gyermeki rácsodálkozás a világra. Baj nem éri, meg sem szidják a szülei. Az Eskü mellett máig ezek Konopnicka legnépszerűbb művei. A legértékesebbek pedig kétségkívül a novellái, melyeket olykor Maupassant műveihez szoktak hasonlítani. Általában a falusi és városi szegények életét jelenítette meg, mi több: sokszor egyenesen átadta a szót azoknak – a társadalom perifériáján élő nőknek, gyerekeknek és öregeknek –, akiknek a hangja korábban nem szerepelt az irodalomban. Rendkívül érzékletes portrét festett az idős zsidó könyvkötőről is (Mendel Gdański), aki egész életét Varsóban töltötte, kiváló szimbiózisban él keresztény szomszédaival és ügyfeleivel, és értetlenül áll a pogrommal szemben. Kár, hogy ezt a művét nem olvassák egyesek, akik ma az Esküt szokták énekelni.

Az Eskü egyébként nem véletlenül németellenes: Poroszországban a lengyel gyerekek az iskolában még egymással sem beszélhettek az anyanyelvükön, a lengyel hittan bevezetésének kísérlete pedig széles körű repressziót váltott ki 1901-ben. A tét valóban az anyanyelv megőrzése volt, erre tesz fogadalmat a függetlenségi mozgalomban népszerűséget nyert, majd a II. világháborúban, a német megszállás idején is sajnálatosan aktuálissá vált vers kollektív alanya.

1890-ben, amikor gyermekei elérték a felnőttkort, Konopnicka ismét változtatott az életmódján: utazgatni kezdett Európában. Valószínűleg egyik lányától, Helenától menekült ilyen módon, aki mentális betegségben szenvedett, ráadásul leányanya is lett. Tudjuk, hogyan viszonyult a 19. század az „őrültekhez”, de gyógyszer és terápia akkor még nem volt, és ma, ezeknek az eszközöknek a birtokában sem könnyű a pszichés betegséggel élők és családtagjaik helyzete. Ráadásul Konopnicka gondosan épített nemzeti költőnői imázsába egyszerűen nem fért bele, hogy a lánya meglopja a munkaadóit, vagy végigjárja a varsói értelmiséget, és elpanaszolja, hogy a szülei nem tartják el a gyermekét. A költő már külföldön élt, amikor kiharcolta, hogy Helena elmegyógyintézetbe kerüljön. Jellemző, hogy miközben azt intézi, hogy a lányát megfosszák cselekvőképességétől, nagy átéléssel látogatja meg Tasso sírját, akinek szintén „elborult az elméje” (de ő „romantikus őrült” volt, ráadásul biztonságos időbeli távolságban). Későbbi leveleiben már nem emlegeti Helenát, így azt sem tudjuk, hogy a szerencsétlen lány mikor halt meg.

Legkisebb lánya, Laura szintén imázsproblémákat okozott a költőnek. Színésznő szeretett volna lenni, de ezt a szakmát a korban kétes hír övezte. Konopnicka biztonsági okokból férjhez adta a lányt, ám ez sem segített: Laura már asszonyként összebarátkozott a lengyel századforduló irodalmi gurujával, a „bús sátánnal”, Stanisław Przybyszewskivel. Az ő biztatására próbálkozott tovább álma megvalósításával. Anyja már külföldről zsaroló levelet írt a krakkói színház igazgatójának, amely alkalmazni kívánta a lányát. Végül Laura győzött, szerepeit pedig nagyra értékelték a korabeli kritikusok.

Maria Konopnicka minden más magánéleti nyomot is eltüntetett a környezetéből, amely kompromittáló lehetett volna rá nézve. Halála után a lányai folytatták a cenzúrát. Tudjuk, hogy még közös családi élete alkalmával fel-felbukkantak körülötte fiatal férfiak, de nincs egyértelmű bizonyítékunk arra, hogy viszonyuk lett volna. Csak egy későbbi hódolója esetéről rendelkezünk pontos beszámolókkal. A fiatalember mai szóval brutálisan stalkolta az ünnepelt költőnőt, aki az anyja lehetett volna, és amikor megértette, hogy nem remélhet semmit tőle, öngyilkos lett.

Nem tudjuk azt sem, mi kötötte pontosan Maria Dulębianka festőnőhöz, aki 1890-től szinte állandó útitársa lett. Amíg Dulębianka anyja élt, külön szállást foglaltak, halála után azonban már közös lakást vagy – ínségesebb időkben – szobát béreltek. A barátnő Konopnicka gyerekeivel is jó viszonyt ápolt. Egy ritka alkalommal, amikor együtt volt a család, az emlékbe készült képen ott látjuk Laura mellett, míg az írónő tüntetően a háttérben húzódik meg.

Azok, akik a szivárványkapcsolat mellett érvelnek, arra hivatkoznak, hogy Konopnicka Piotreknek vagy Pietreknek („Petinek”) nevezte társát. A valóságban csak ritkán emlegette így a gyermekeinek írt levelezésében. Különben szinte mindig a vezetéknevén említi, amely a nemesi névhasználat szabályai szerint egyértelműen jelzi, hogy hajadon nőről van szó („Dulęba lánya”). Az viszont tény, hogy Dulębianka férfiasan öltözködött, feminista publikációkat írt, sőt 1908-ban a galíciai tartományi gyűlés (szejm) képviselőválasztásán is indult. 511 szavazatot kapott, pedig csak férfiak szavazhattak rá, és tudták, hogy ezzel más esélyes jelöltek esnek el a szavazataiktól. Dulębianka, kizárólag formai okokból, mégsem került be a szejmbe.

Negyvennyolc éves korától két évtizeden keresztül Konopnicka igazi vándoréletet folytatott. Néhány hónapot töltött egy-egy európai városban (München, Zürich, Firenze, Róma, Rimini, Nizza, Párizs stb.), azután mindig továbbállt. Az európai helyszínek közül több is megihlette: Normandiáról és Svájcról például novellákat írt, Itáliáról pedig egy egész verseskötetet. Vándoréveinek életvitele a mai távmunkához hasonlított, bár neki nem álltak a rendelkezésére online eszközök. Mindenkivel levélben tartotta a kapcsolatot, műveit is postán küldte haza, és így kapta honoráriumait. Általában szerény körülmények között élt és utazott, mert gyakran küldött pénzt férjének, akitől soha nem vált el, valamint a gyerekeit is támogatta (később ők is segítették az anyjukat). 1902-ben jórészt Orzeszkowa kezdeményezésére szerzői jubileumot szerveztek a számára. A „nemzet” egy kis udvarházat is adományozott váteszének a galíciai Żarnowiecben, a mai Lengyelország délkeleti csücskében, ahol ma az emlékmúzeuma van, melyben virtuális sétát is tehetünk. De Konopnicka itt is legfeljebb csak nyáron időzött barátnőjével együtt, különben utazgattak tovább.

1910-ben nagy megrázkódtatást jelentett a költőnő számára Orzeszkowa halála. Eddig is voltak stressz okozta szomatikus problémái és visszatérő légúti fertőzései, de erős, fürdőzéssel és velocipédezéssel edzett szervezete mindig ellenállt, ebben az évben azonban legyőzte a tüdőgyulladás. Dulębianka, aki végigkísérte utolsó napjait, nagy nemzeti tüntetésként is felfogható temetést szervezett a számára, bár a lembergi püspök először nem akarta megszentelt földbe helyezni az „istentelen” költő testét (Orzeszkowa temetését is hasonló okokból akarta megtagadni a grodnói plébános).

Maria Dulębianka még megérte a lengyel függetlenséget, és vele a nők szavazati és képviseleti jogának megszerzését. A lengyel-ukrán határért ezután is tovább folyt a háború. 1919 elején Dulębianka a Lengyel Vöröskereszt küldöttjeként veszélyes expedícióra vállalkozott: a kemény télben, lóháton a keleten maradt lengyel hadifoglyok megsegítésére indult. A beteg foglyoktól tífuszt kapott, és egy nappal a nőnap előtt meghalt. Egy sírba temették Konopnickával; az utókor exhumálta és helyezte át földi maradványait Lemberg védőinek temetőjébe.

Maria Konopnicka személyes megnyilatkozásaiban elhatárolódott az Ifjú Lengyelország – vagyis a lengyel századforduló – esztétikájától, mégis nagy hatással volt a következő költőnemzedékre. Verseiben romantikus máz nélkül, őszintén, mégis különös szépséggel szólt a parasztság életéről. Ritmus- és zenei érzéke is kiváló volt. Akár azt is mondhatnánk, hogy szinte már bartóki füllel használta a folklórt, amely a századfordulós és a 20. század eleji lengyel művészek számára is „tiszta forrássá” vált.

Petneki Noémi (1978, Budapest)

Fordító. Az ELTE latin és lengyel szakán szerzett diplomát, doktori tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen végezte. Fontosabb fordításai: Latinitas Polona. A latin nyelv szerepe és jelentősége a történelmi Lengyelország kora újkori irodalmában, reciti 2014; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek, Vince Kiadó, 2018; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (Alan Walker: Chopin. Ford. Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és Társa, 2020), Bolesław Leśmian és más lengyel költők versei (1749, Versum, Irodalmi Szemle stb.). Krakkóban él, most újra blogot ír a város történeti és kulturális érdekességeiről (facebook.com/KrakkoBlog). Portréját Piotr Szewczyk készítette.