Győry Attila: Sztrók

Az úgy volt, hogy a fatert a nyáron lecsapta valami jöttment szélütés.

Egy sztrók.

A nagy kánikulában éppen kint bolondoztam a lányaimmal meg az asszonnyal a kerti medencében, fröcsköltünk, lubickoltunk, amikor, nocsak, megszólalt a telefonom.

A fater kertszomszédja hívott.

Azonnal nyugtalan lettem, mert  megéreztem a nénike hangjában a zavart, a nyers pánikot, hogy most aztán tényleg valami történt, gond támadt. A mama hadarva beszélt, vibrált a hangjában a feszültség, igyekezett túllenni rajta, s mondta, hogy baj van, jöjjön, jöjjön, szabódta nekem, mert nem lesz ennek jó vége.

A fatert hazahoztam.

Ránézésre azt gondoltam először, hogy megint nem ivott elég vizet az öreg. Kint zónázhatott a kertben egész nap a rózsái között, s közben megfeledkezett mindenről.

Egy korsónyi vizet adtam neki. Fater szó nélkül ivott, egy szuszra lehúzta a korsó vizet, szomjasan, mint aki már tényleg napok óta nem ivott.

Elhozom a gyógyszereidet, itt maradsz nálunk, alszol egyet, mondtam neki, kicsit furcsa vagy, papa, jegyezte meg, kontrázva az asszony is, szerintem napszúrást kaptál, bólogattam neki oldalról. Nem mehetsz ki holnap a kertbe, emeltem fel a mutatóujjamat, mert tudtam, muszáj átütnöm az üzenetemet a barikádján túlra.

Az öreg a rózsáival kelt és aludt, ideje nagy részét ezzel a szöszmötölésével töltötte, a rózsákról jegyzetelt, fotózta őket oldalról, közelről, mindenféle megközelítésben.

Fater csendesen beletörődött a sorsába, ahogy végignézte, ahogy az asszonyát ledöntötte a betegség, ez a rejtélyes Alzheimer-kór, aztán pedig eltemette. Eltelt egy kis idő is, mire megtudta nekem fogalmazni azt, ami a legjobban zavarta ebben a történetben. Azt remélte, hogy majd egyszer Ő is elegánsan infarktot kap, milyen jó lesz az, gyorsan, rövidre vágva.

Úgy képzelte, hogy majd a rózsái tövében kapja el a pillanatot, majd megrándul, vagy valami ilyesmi, csak bedől majd a rózsák közé, az arcát megsértik majd a tövisek, finom, véres csíkokat vájnak a bőrébe, de akkor már nem fogja érezni.

De most még nem…

A fatert azonnal bevittem a kórházba.

Ültem ott egyedül, a kiürült, fehér, fertőtlenítőtől bűzlő kórházi folyosón, figyeltem a jövő-menő szerencsétlen betegeket, azok csak jöttek. Az egyiknek bekapta valami a kezét, úgy hozták be véresen, egy törülközőbe csavarva, a másik páciens lábszára romokban volt, míg a harmadikat vérbe fagyva egy hordágyon tolták be a folyosóra a rohammentősök.

Kijött a doktor.

A bácsinak sztrókja van, mondta. Mi az, hogy sztrók, kérdeztem értetlenül. Agyi érkatasztrófa, válaszolta tárgyilagosan, rutinosan, amitől majdnem lefordultam a székről.

Egy katasztrófa.

Bentfogjuk a bácsit, most bemehet hozzá, suttogta az orvos.

Fater odabent feküdt egy kórházi ágyon.

Egészen halvány lett, szinte áttetsző. Gyámoltalan és kiszolgáltatott. Éppen szundikált.

Az öregséggel csak gond van.

Vagyis, inkább ezzel az elmúlással van a gond…

A kezdeti sokkhatás után idő kellett, mire feldolgoztam, hogy innentől kezdve minden más lesz.

A faterból gyámoltalan, akváriumi hal lett.

Egésznapos felügyelet szükséges a papájához, mondta az orvos, miután egy hét után hazaengedték a kórházból. Egész nap figyelni kell majd őt, mert bármit művelhet, mondta. Ön- és közveszélyes lehet. Leesik a lépcsőn. Leforrázza magát. Kimegy az utcára és eltéved. Elüti az autó.

Nem iszik, nem eszik. Érti, kérdezte.

Megértettem.

Nem és nem akartam valahogy ezt a kialakult új helyzetet, ezt az új ritmust tudomásul venni.

Rosszul voltam tőle. Napokon át, éjszakákon keresztül csak forgolódtam kialvatlanul. A semmiből egy szélütöttel éltem együtt. Lelassult az életem, ugyanakkor mintha egy rohanó lovakkal

befogott hintón ültem volna, fent, a bakon, úgy éreztem magam.

Tucatnyi gyógyszert rakosgattam egy gyógyszertartó edénykébe, ki, be, félre, oldalra, reggelire, ebédre, vacsorára, amelyek férgek módjára kezdtek nyüzsögni bennem.

Olanzapin, Tebokan, Xarelto, Cavinton, Stadamet…

Végtelenségig tudnám sorolni ezeket a nehézsúlyú gyógyszereket, ezek aztán igazi nehézfiúknak számítottak már a többi gyógyszer között, ezek nem szórakoztak, nem kérdeztek, ütöttek azonnal.

A múlt és a jövő megszűnt létezni, megmaradt csak a merev jelen.

A szélütötte fater valósága sivár pusztasággá, tundrává vált. Az ő jelenében már csak a szél süvített, ahol se állat, se madár nem maradt életben. Se hegyek, se tavak. Csak a kopár sziklák látványa maradt, kiszáradt, üres kórókkal…

Eltűnt a lakása.

A kedvenc festményei.

A halpreparátumai.

A garázsa a semmiben ragadt.

Eltűntek a rokonok és az ismerősök.

Az alumíniumkanala.

A kanapéja.

A nagy semmi felzabálta végül a rózsakertjét is.

Fater, az orvosok szerint demens lett.

A demencia azt jelenti, hogy az ember – idős korára – elbutul.

Sztrókossá, szélütötté válni egy olyan betegség, hogy az ember a végén egyszerűen csak elbutul.

Olyan butácska lesz.

Olyan, mintha egy toronyházban a házmester végigkutyagolna az emeleteken, de úgy, hogy végigjár minden zegzugot, folyamatosan kapcsolja ki a biztosítékokat. Csak gyalogol lefelé, sorra veszi a szinteket, s ahogy halad lefelé, mindent kikapcsol, elnémít, s közben úgy butul bele az életbe a páciens.

Vagyis az apám.

Összeszorult szívvel néztem, ahogy a faterból valami lassú, egyszerű, nem túl karakteres akváriumi halacska válik. Segíteni kellett rajta a nap minden szakaszában, s mint egy

gyermekkel, úgy kellett vele minden nap törődni. Fárasztó, egyre idegtépőbb napokat éltem, s közben egyre kimerültebb, feszültebb lettem. A tudat, hogy minden energiánk egy láthatatlan centrifugába került, aminek végkifejlete számomra ismeretlennek tűnt, elkeserített, nemcsak engem, hanem az ideg, a tanácstalan düh átragadt az egész családra is.

Nem telt el sok idő, amikor rájöttem végre, mi a döbbenetes megoldás a helyzetre, arra, ami minden családot utolér egyszer, ha egy elbutult, szélütötte hozzátartozóval kell megosztania az életterét.

A megoldás megrohamozott, zordan, tárgyilagosan, s nem volt pardon. Eldöntöttük. Közösen.

A fatert egy öregotthonban helyezzük el.

Fater, szólítottam meg egy reggel. El kell menned, mondtam neki.

Hova, kérdezte kikerekedett, félelemmel teli szemekkel, mintha azonnal megértette volna, hogy amiről beszélek, azzal egy másik, újabb valóság kezdődik nemcsak számára, hanem számunkra is.

Egy ilyen otthonba. Olyan, mint egy kórház, dadogtam zavartan. Nem tudunk veled itthon lenni, szabadkoztam, tudod, a lányok iskolába járnak, mi dolgozunk, s rád pedig folyamatosan figyelni kell. Tudod, ezt mondta az orvos is, érted, kérdeztem.

Értette.

Azon a reggelen, amikor eljött az idő, hogy az öregek otthonába dugjam, s örökre elvigyem, fater hosszasan maga elé nézett.

Néztem ezt a demens – szélütötte – sztrókos – elbutult – apámat, ahogy ott ül a gangon, a házam, a fia teraszán.

Ledolgozta az életét.

Felnevelt két gyereket.

Férjhez adta a lányát.

Eltemette a feleségét.

Lett egy családja, lakása, kertje, autója.

Most elnézett zavartan a kertünk irányába.

Kerülte a szemkontaktust.

Csendesen, suttogva, rekedten megszólalt.

…Tudod, az a baj, hogy valahogy sikerült túlélnem önmagamat.