Juhász Tibor: Behúzás IX. / Szarkahegy

Meddőhányószerű halom az áthúzott Miskolc tábla után, a lyukóvölgyi szegregátum elejében. Behálózva tüskés folyondárokkal, vadcsapásra emlékeztető ösvényekkel. Szűk, hosszúkás parcelláin hétvégi házak fekszenek, megroppant villanypóznák nőnek feléjük. Öreg vájárok állnak így az elhunyt kollégák sírjai felett.

A szegregátum lakóit „lyukósinak” hívják a városban. Cigányok, mondják róluk, vérszemet kapnak az értékesnek tűnő tárgyak közelében, és mindent hazavisznek, ami nincsen lehegesztve. Az itt élők is „lyukósiként” szoktak bemutatkozni, pedig ők nem született bűnözőként gondolnak magukra. Talán Szarkahegyen a legérzékenyebbek arra, ha valaki így nevezi őket. Mert nekik munkájuk van, vezetékes vizük, nem úgy, mint azoknak, akik a völgy mélyén laknak és a közkutakhoz rohangálnak. Ők rendben tartják a portát, karácsony idején éjszakára sem kapcsolják le az ünnepi égőket. Lássák a szembeszomszédok, hogy a „villanyt már ide is bevezették”.

A határ nemcsak a természeti környezeten figyelhető meg, hanem azokban a kapcsolatokban is, amelyek a város és Szarkahegy lakói között szövődtek. Az előbbiek köszönőviszonyt tartanak fenn az utóbbiakkal, önvédelemből. Az utóbbiak pedig csinosítgatják a házukat, jelezve, hová szeretnének tartozni. Bíznak benne, hogy egyszer végre valaki szarkahegyesinek fogja szólítani őket.