Ayhan Gökhan: Tinibugyi és cicalekvár (beszélgetés Lackfi Jánossal)

Ayhan  Gökhan:   Az   egyik  legis­mertebb és  legtermékenyebb gyerek­könyvszerző vagy. Soha nem tartottál attól, hogy elfogy a téma, az ötlet? Leg­utóbb Máté Angi nyilatkozta, hogy töb­bé nem ír. Az ettől való félelem téged soha nem fogott el?

Lackfi  János:  Mindig több ötletem van, mint amennyit egyáltalán meg lehet írni. Füzet füzet hátán hever idehaza is,
tele szövegfoszlányokkal, ötletekkel, és napról napra szembejönnek az újabbak. Például amikor Szatymazra tartok íróolvasó találkozóra, és az előttem hala­dó kamion koszos hátuljára egy szót írt valaki az ujjával: CICALEKVÁR. Miért pont ezt, miért pont oda? Szép, szeszé­
lyes  algoritmus, kompakt líra!  És  bár csak egy idétlen kis graffitiféle, legalább háromféle jelentésréteget feltár. Ha va­lami boszorkány tényleg lekvárt főzne a macskáiból, alighanem köpködni kéne a szőröket, míg eszegetjük. Lehet persze, hogy a cicalekvár a cipőnkre ragad in­kább egy macskák lakta kertben. De ha figyelembe vesszük, hogy teherautó há­táról származik a lelet, talán az a legva­lószínűbb megoldás, hogy a kocsik előtt átszaladó, de a túloldalra át nem jutó négylábúakból lesz a cicalekvár. Esetleg aszfaltmatrica. No, nem a macskarajon­ gók érzéseivel szeretnék játszani, ez csak egy példa volt. Mondok másikat! Egypár földre pottyant almában igazán semmi különös jelentés nem lakozik. Múltkor azonban azt mesélte valaki, hogy mikor baleset miatt leállt a forgalom, őt az rázta meg a legjobban, hogy a zebrán egy sza­ tyor hevert szétszakadva, melyből min­ denfelé elgurultak az almák. Íme a tragé­ dia, rejtjelekben elmesélve. És napjában hányszor találkozik ilyesmikkel az em­ ber! Nem is lehet mindet megírni. Szóval amikor a világ ekkora téma-tömegterme­ lésben tobzódik, nehezen tudom elkép­ zelni, hogy semmi versbe vagy prózába kívánkozó ne jusson az eszembe. Más kérdés, hogy vannak az írás folyamatá­ ban aszályosabb periódusok, de ez ter­ mészetes. Nem mehet mindig minden ugyanolyan jól. Majd csak jön az esős évszak!

AG: Milyen gyerekkönyveken nőttél fel? Felnőttként hogyan értékeled azo­ kat a könyveket?

LJ: Hatéves koromból emlékszem első olvasmányélményemre. Elolvastam egy hat és fél oldalas népmesét, iszonyú fáradt, felajzott és büszke voltam tőle. Móra Ferenc könyveitől, a Bambitól és hasonlóktól nagyon gyorsan eljutottam aztán a Verne-regényekig, Ransome, Wal­ ter Scott, Balzac, London, Csehov, Coo­ per, Karl May, Gárdonyi, Defoe, Tatay és mások világáig. Nyolcadik nyarán elol­ vastam a Háború és békét. Menekvés volt, kaland, utazás, álmodozás. Bevettem va­ lahová magamat egy könyvvel, olvastam hason, háton, fűbe dőlve, padon, széken, kanapén. Minden lehetséges pozícióban. Ez volt az én Káma Szútrám a könyvek- kel. Emlékszem néhány fura olvasmány- élményre. Nagyanyámtól kölcsön kap- tam Edmondo de Amicis jó szándékú, giccses novellagyűjteményét, a Szív című könyvet. Ebben csupa épületes történet van titokban becsületes és önfeláldozó emberekről, akik akár életüket is adják a többiekért. Jól széjjelbőgtem rajta ma- gamat. Egyáltalán, vonzott a hősiesség, a rátermettség minden példája és megnyil- vánulása. Múltkor véletlenül majdnem becsaptam a boltost a visszajáróval, majd egy jól sikerült poént elsütve egyszerre lepleztem le akaratlan csalásomat és ne- vettettem meg egy mögöttem sorban álló helyes hölgyet. Ekkor döbbentem meg, hogy sikerült ennyi év után egy pilla- natra megvalósítanom gyerekkoromból, olvasmányélményeimből hozott ideálo- mat. Úgy foglalnám össze a dolgot, hogy az a hős, aki mindig is lenni szerettem volna, egyszerre torokszorítóan becsüle- tes és sziporkázóan spontán. Voltaképp életprogramnak se rossz.

AG: Az első gyerekversek, mesék írása- kor milyen meglévő minták mentén in- dultál el, miket vettél figyelembe? Vagy igyekeztél a meseírói hagyományoknak hátat fordítani, s azonnal a saját hang megtalálása foglalkoztatott?

LJ: Kezdetben sem ez, sem az nem ér- dekelt igazán. Ahogy öt gyermekem sor- ban megszületett, én, az áhítatos lelkű és vérmesen komoly ifjú költő, felfedeztem, hogy milyen robbanékonyan nézik ők a világot, milyen elképesztő leleménnyel fedezik fel a nyelvet. Emellett rájöttem, hogy még igazából semmit sem írtam, ami őket és korosztályukat érdekelhetné. Mások verseit persze szavalgattam nekik elalvás előtt… csíjja, csicsíjja rózsa… futrobog a kicsi kocsi… iciri-piciri ökröcs- ke… Laci te, hallod-e… Volt egy egész hosszú menü, amiből választhattak. Ekkor lépett be a képbe az az elképesz- tő erős gyerekirodalmi hagyományunk, amellyel tudatosan addig nem vetettem számot. Vagyis hogy legjobb költőink, Weöres (akinél gyerekként jártam is), Tamkó Sirató, Zelk, Szabó Lőrinc, Kor- mos, Kányádi, Csukás mind-mind írtak gyerekeknek, és nem esett le az arany- gyűrű az ujjukról. Ahogy a nyugatosok- tól automatikusan örököltük a sok lábon állás, a sokféle műfaj gazdagságát (tárca, fordítás, kritika, alkalmi vers, naplójegy- zet, esszé, novella, egyperces, rögtönzés, kisszínes), ugyanígy hagyták ránk az elődök azt, hogy kölköknek írni nem iro- dalmi hübrisz, nem halálos bűn. Egyfajta irigységgel vegyes lenézés azért mind a mai napig létezik irodalmi körökben, de hát emberek vagyunk… Aztán később fokozatosan, a rengeteg gyerekeknek szóló író-olvasó találkozóval párhuza- mosan bontakozott ki bennem, hogy a szinte kimeríthetetlenül gazdag magyar formakultúrát, a nyelv állandó faragását és a gyerekvilággal való élő kapcsolatot valahogy saját megszólalássá ötvözhe- tem.

AG: Meséket, gyerekverseket koráb- ban komoly szerző a szilencium idején írt, akár Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes. Emiatt is talán sokáig a gyerekirodalom megtűrt kategóriának számított. Milyen szerinted a mostani megítélése? A gyerekíró felzárkózott a felnőtt szövegeket alkotó szerző mellé, s a kettő közt nem tesz már senki kü- lönbséget?

LJ: A viszony ambivalens, az irodal- márok is éhezik és szomjazzák a dicsősé- get. Korábban tizenegy író-költő-kritikus mellett minden évben egy-egy műfordító és gyermekíró is kapott József Attila-dí- jat, igaz, többnyire olyan, aki ír „normá- lis” verseket, prózákat. Ja, felnőtteknek is? Akkor mehet. Marék Veronika és Berg Judit jelentette az áttörést, ők kapták meg elsőkként az elismerést csak gyerekek- nek szóló munkákért. Ehhez képest idén megint felülkerekedett a  felnőttes író- düh: se műfordító, se gyermekíró nem kapott semmit. A gyerekirodalomnak nincsenek hivatalos tanszékei, kutatóin- tézetei, mint  tőlünk nyugatabbra, nincs komoly állami díja, nincsenek ösztöndí- jak, csak csupa magánkezdeményezés, partizánakció. Úgyhogy kicsit zabigye- rek státuszban rostokol a magyar gyerek- író, egyedüli vigasza, hogy a kiadó vevő rá, az olvasó támogatja: komoly példány- számok, gyönyörű kiállítású könyvek vannak ezen a területen. És persze el- kötelezett tanárok, könyvtárosok soka- sága tartja a lelket az irodalomperemre szorított szerzőkben… Jó, legyünk azért igazságosak, az interneten egyre több a gyerekes fórum, komoly irodalmi lapok is indítanak virtuális gyerekmellékletet. Akadnak biztató jelek.

AG: Gyerekverseid, meséid szabad szá- júak, nem irtóznak a kényes témáktól sem, amit több szülő eltitkolna a gyerek elől. Szerinted fontos mindent megosz- tani a gyerekkel, legyen szó életről, ha- lálról, hajléktalanságról, szegénységről, szexualitásról?

LJ: Ne legyünk képmutatók, ők ezzel mind  bőségesen találkoznak. Nem  az a kérdés, mikor fogjuk be gyermekeink szemét, mint a világ önjelölt biztonsági őrei, hanem hogy milyen fénytörésben mutatjuk nekik azt, amibe akarva-aka- ratlan úgyis belefutnak. Menjenek a suli- ba csövesmentes útvonalon? Lesötétített üvegű Lexus hátsó ülésén kaputól ka- puig? Zárazzuk az internetet, kódoljuk a tévékapcsolót, vegyük ki őket a suliból, járassunk hozzájuk magántanárokat? És milyen világra nevelnénk így őket? Egy kedves tanárnő azt írta, már nagyon vár- ják, hogy meghívhassanak a sulijukba, amint nyugdíjba megy az a veterán pe- dagógus, aki kijelentette, ide olyan költő nem teszi be a lábát, aki a szent papírra nem átallotta leírni azt a szót, hogy: PISI! Feltételezem, hogy az illető pórusain ke- resztül párologtatja a nevezett folyadé- kot, úgyhogy vécét se látott soha közel- ről. Jó, nem állítom, hogy ilyen témákban kell tucskolni, tapicskolni reggeltől estig, csak azt, hogy nem szabad megfutamod- ni tőlük. Nyilván ezek verték ki a biz- tosítékot, amikor egy másik suliban az osztályfőnök közölte, hogy versmondóra bármit lehet tanulni, Lackfit is, Varrót is, csak jelzi, hogy ezekkel aztán nem fog továbbjutni a gyerek. Ami inkább kirívó eset, rengeteg helyen szavalják a verse- ket, nyernek is vele, de mutatja egyfajta idegenkedés maradékát. Szerencsére a szülők, tanárok, gyerekek jó részére nem ez a jellemző.

AG: Hogy érzékeled, a gyerekek min- dig veszik a szövegeidben felbukkanó poént és fricskát? Vagy velük semmi gond nincs, s inkább a szülők háborod- nak fel, mint azt a Véletlen című versed tankönyvbe kerülése alkalmával ta- pasztalhattuk?

LJ: Vicces eset volt, nagy port vert fel, s mint tudjuk, a negatív reklám is reklám. A Morning show-tól kezdve sok helyütt kérdeztek a dologról, mondhat- ni, nem jöttem ki rosszul belőle. Izgal- mas politikai felhang volt az is, hogy több ízben baloldali olvasók támadták szélső-konzervatív állásponttal a (sze- rintük) mostani kormány létrehozta tan- könyvet. Csakhogy a vers már évekkel ezelőtt megjelent a  tankönyvben, úgy látszik, valaki idén jutott el addig, hogy kinyissa. Kétféle szélsőség volt jellemző, az egyikfajta hozzászóló szemében egy állat voltam, akit irtani kéne, másik ré- szük védelmébe vett, és zseninek kiáltott ki. Mármost ezt a verset kikalapáltam én tisztességgel, de zsenialitás nincs benne, afféle hangpróba, skicc, játék az egész. Belecsempészve némi társadalomkritika és egy szomorkás emberi portré. Volt, aki azt írta az interneten: meglátta ezt a verset, és okádnia kellett tőle, aztán elhűlve tapasztalta egy tévéműsorban, hogy én értelmes lény vagyok, viszony- lag művelt, és egyáltalán nem plázaci- ca. Most akkor hogy van ez? Az egyik fórumon ellenem legjobban tajtékzó két emberkének, miután a vihar a biliben lecsillapodott, írtam levelet magánban, mondván, úgy érzem, kérdéseik vannak a kortárs irodalommal kapcsolatosan, ha rosszul gondolom, vegyék levelem tárgytalannak, ha ellenben van kedvük, szívesen válaszolok nekik. Zavartan, nyuszi módjára reagáltak, és alig futot- ta  egy-két  bátortalan  kérdésre,  holott a nagy nyilvánosság előtt nemrég még anyámba küldtek. Érdekes dolog ez a net! Egy biztos: az irodalom halála nem a szeretet, és nem is a gyűlölet, hanem a közöny, úgyhogy mindig öröm átugrán- dozni a mai magyar valóságtól elválasz- tó szakadékon. Ha egy-két szemétkedő komment az ára, ám legyen. Indulatok nélkül mit ér az egész vircsaft? Ülünk egy könyvtár mélyén, és csendben pe- nészedünk? Az igaz, hogy a gyerekek többségének nem okoz gondot, ami a felnőtteknek olykor igen. Lazák, felsza- badultak tudnak lenni a diákok, ha az ember szólhat hozzájuk, hathat rájuk.

AG: A szülők sok esetben azért akadnak fenn egy-egy szélesebb látókört igénylő szövegnél, mert az iskolai oktatás során nem tanulták meg az iróniában rejlő le- hetőségeket, s a rétegzett olvasás helyett az azonnal magukat megadó szövegeket preferálták. Ezt erősítette az általános és középiskolai irodalomoktatásban gya- kori szájbarágós tanítás. Mit lehet eny- nyi idő után tenni, hogy a szülők előtt megnyíljanak a kortárs szövegek, s akár a vagányabb gyerekszövegek is?

LJ: Sokszor a néma papír, a néma pixel okozza a félreértéseket. Ugyanezt a tündi-bündi nyelven megszólaló ver- set („csomizom a ruciba / a habtestem / tinibugyi gumija / bemélyedten”) Kubik Anna is szavalja, jellemzően konzervatív közönség előtt, Kárpát-medence-szerte. És arról számol be, hogy hatalmas a si- kere. Én is rengetegszer tálaltam már a legváltozatosabb helyeken, és nem igazán jöttek negatív visszhangok. A Szín- művészeti Egyetemre felvételizőknek különben volt állítólag egy olyan felada- ta, melynek során ugyanazt a mondatot kellett elmondani a lehető legtöbbféle- képpen. Az  egyik  ilyen  így  hangzott:

„Apa, küldj pénzt!”. Apai értelmezés: „a büdös kölyke mit parancsolgat?” Mire az anya: „hát nem érzed, hogy könyö- rög szegény”. Az írott szó becsapós, és mivel a magyar oktatási rendszer jel- lemzően egykimenetű, az egyedül üd- vözítő „helyes” megoldásra van kihe- gyezve, nem tanuljuk meg sokféleképp érteni a dolgokat. Vagyis zömmel nem azt keressük, minek mi az értelme, mik a lehetséges olvasatai, hanem hogy mit
„jelent”, „mond”, még rosszabb esetben mit „üzen”, mi a „tanulsága”. Márpedig ez alapos egyszerűsítés. Mert a legtöbb jó irodalmi szöveg sokkal többet sugall, jelez, célozgat, mint amennyit szájba rág. Azt, hogy „és választottunk magunknak csillagot”, lehet ábrándos naivitással vagy értelmi fogyatékos gyerekesség- gel szavalni, de lehet perverz sejtelmes- séggel vagy cinikus közömbösséggel, elárulva a hajdani lángolást. A giccs mindig megráz, érzelmileg zsarol, a ké- pedbe fröcsög, hogy „hatódjál már meg, te állat!…” Azt mondja rögtön az elején,
„millió, millió, millió rózsaszál”. Ez nem hárommillió rózsaszál plusz ÁFA, nem, ez milliómilliómillió! Tóth Árpád ezzel szemben mennyit finomkodik: „Billió mérföldekről jött e fény… jeges, fekete és kopár… terek sötétjén lankadatlanul… a jégen, éjen s messzeségen át… mért sírsz, te csillag?… küldözzük a szem csüggedt sugarát”. És a végére eléri, hogy kitör- lünk egy könnyet a szemünk sarkából,
„ej, te Árpi, de megríkattál”. Addigra a millió rózsaszáltól már össze kellett bőg- jük a teljes papírzsepikészletünket.

AG: A Lackfi-humor pimasz, szemte- len és vakmerő, de mindig szerethető. A humor az egyik legöregebb gyógy- szer. Fontos, hogy éljen vele az ember, s testvérei, az irónia, a szarkazmus is megjelenjenek egy-egy szövegben?

LJ: A humor ezer árnyalatú, lehet har- sány, abszurd, sejtelmes, közönséges, vá- sott, furfangos. Mindnek megvan a maga szerepe. Ha mechanikusan erőltetjük, akkor besül, falssá válik, erőltetetté. Ezért van, hogy jó pár humorista ellaposodik, mihelyt reflektorfény vetül rá, bekerül a humorgépezetbe, és kénytelen hétről hétre termelni, mindig viccesnek lenni. Annyi vicc nincs a világon. Ami engem illet, kicsit csalóka a látszat, hiszen sze- repléseimen elég sok könnyedebb, vic- cesebb szöveget olvasok, ehhez képest a keletkező versek jelentős része nem feltétlenül vicces, még ha tartalmaz is nyomelemekben, egyes mozzanataiban humort. Nemrég nagyon jó élmény volt a Dumaszínházban Nényei Palival, Drago- mán Gyurival írói sztendapolni. Ugyan- akkor örülök, hogy korábban, amikor rendszeres együttműködésre  kértek fel, nem szegődtem végül a humoriparhoz. Eredendően íróféle vagyok, még ha  a vidámabb fajtából is. És ha kijelentem, hogy mostantól 100%-ban humoríró lettem, oda a meglepetés-effektus,  az a kontraszt, ami egy hagyományos, búval aszott, elkalapált fejű költőkép és az én nagyjából kedélyes imidzsem között fe- szül. Vagyis senki nem lepődik meg rajta, hogy jé, az irodalom kedves, vidám, köz- vetlen dolog is lehet. Ha elvárás a vicces- ség, könnyen kényszerré válik.

AG: Szerinted mennyire bátor a kortárs gyerekirodalom? Külföldön minden- féle témát feldolgozó könyvet találha- tunk, a leghajmeresztőbb és legextré-

mebb könyvek sorakoznak az angol, német, francia könyvesboltok polcain, míg nálunk kevés a bátor és merész kö- tet. Ha ez így van, mi az oka ennek, s szerinted vannak-e elmozdulások?
LJ: A külföldi gyerekirodalmak régebb óta űzik az ipart, az ingerkü- szöb is magasabban van, időnként nagyon agyatlant, kakikönyvet vagy kukikönyvet kell produkálni, hogy fel- figyeljenek rá. Egyébként az extrém-kre- tén vonulat, amennyire én látom, csak az egyik, persze nyilván a leglátványosabb és nekünk legmeglepőbb szelete ennek a termésnek, a francia gyerekkönyv-felho- zatal zöme nagyon jól körberajzolt peda- gógiai célzattal, a korosztályt profin belő- ve és sokszor szerény nyelvi eszköztárral dolgozik. Cselekményes regények kevés szöveggel tizenkét és fél éveseknek. Re- gények tizenhárom és fél éveseknek. Is- meretterjesztés fontos kérdésekről kilenc és háromnegyed éveseknek. A sorozat összes kötete egyben olcsóbb… Satöb- bi. A grafikai világok sokszor jóval me- részebbek, mint a verbális teljesítmény. Persze sok jó író is dolgozik gyerekeknek, és  biztos, hogy összességében a  világ gyerekirodalma színesebb a magyarnál. Egyenként ezt már nem feltétlenül állí- tanám. De nagyon jó, hogy Nordqvist, Erlend Loe, Andrus Kivirähk vagy ép- pen Shel Silverstein művei bepörögnek a magyar könyvpiacra.

AG: Legutóbb Szakimesék címen jelen- tettél meg gyerekkönyvet, amit Margit lányod illusztrált. Számíthatunk-e még hasonló, közös munkákra, vagy ez egy- szeri kísérlet volt?
LJ: Ez az együttműködés valaminek a kezdete volt, Margit intenzív képi világa nagyon inspirál, és persze nem kis büsz- keség, hogy milyen csodákra képes, mit kihoz az illusztrációkból. Mindenképpen tervezünk folytatást, már van is olyan könyv, amihez ő rajzol. És egy könyvso- rozat tervéről is álmodozunk, ez se ma- rad meg ötletszinten.

AG: Járod az országot, felolvasásokat, gyerekirodalmi esteket tartasz. Ezek az „utazások” is alakítják a szövegeidet? A  sok  élményedből kiemelnél egyet, ami nagyon meghatott?

LJ: Sokadszorra is megindító, amikor csak úgy, ismeretlenül az osztályterem- be lépsz, és a nyakadba ugrik egy kicsi lány vagy egy kissrác. Sose találkozta- tok előtte, de ő szoros érzelmi szálakon kötődik hozzád a szövegeiden keresz- tül, tudja, hogy csak jó ember lehetsz. Ez hatalmas felelősség, fel kell kötni a gatyát, és próbálni tényleg jó ember- nek lenni. Kimondottan büszkévé tett, mikor egy fáradt, péntek délután két órára parancsszóval berendelt körmen- di kiskamaszcsapatot sikerült jó han- gulatba hoznom, olyannyira, hogy fe- leségem beszámolója szerint az egyik srác az utcán hitetlenkedő elismeréssel mondta: „öcsém, ez hülyébb volt, mint gondoltam”. A tanárnők mesélték, hogy a gyöngyösi könyvtárban egy kislány a lépcsőn lefelé nagy komolyan magya- rázta: „hát, ilyet nem sokszor láthat éle- tében az ember”. Igazán hálás közönség, gyakorta kapok visszajelzéseket, most is megkeresett valaki, hogy a feleletéhez szeretné elkérni a gimijükben felolvasott egyik verset, nem találja a neten. Mikor pedig a jászberényi Lehel-gimnázium- ban voltam érettségi tétel, a Facebookon az egyik lány átküldte, mit mondana, ha engem húzna. Írtam is neki, hogy nálam ez ötös, mondja nyugodtan a bizottság- nak… Évi száz körüli fellépésem körül- belül fele szól gyerekeknek, havi három-négyezer kilométert autózom, úgyhogy sok energiát visznek el, de még több erőt adnak ezek a találkozások. Mutatják, hogy az irodalom nem saját körébe zárt, öncélú mulatság, hanem közügy, sokak közös élménye is lehet.

AG:    Hatalmas   mesekönyvdömping- gel találkozik a felkészületlen szülő, ha belép egy könyvesboltba. Hogyan tájé- kozódhat, honnan kaphat információt a színvonalas, minőségi gyerekkönyvek- ről és szerzőkről? Érdemes a megérzése- ire hagyatkoznia?

LJ: Az olvasásnál jobb tesztmódszert még nem találtak ki. Ha az első kezünk- be vett könyv nem tetszik, olvassunk bele egy másikba, ízlelgessük, nassoljunk, nyammogjunk, kíváncsiskodjunk. Nem fogjuk megbánni. Sok a gyűjteményes kötet is, én Aranysityak, illetve Nini néni és a többiek címmel két antológiát raktam össze mai gyerekversekből és mesékből. És ott van a Pagony Kiadótól a Friss tinta vagy a Tejbegríz, a Cerkabellától az Érik a nyár vagy az Elfelejtett lények boltja. Bár- melyikből lehet horgászni új kedvence- ket, akiknek nyomába eredhet az ember. Az irodalom nyitott játék, érdemes egy kis időt szánni a válogatásra, nagyon is megéri. Olyan a könyvpiac, mint a ten- ger, nem kiskanállal kell kimérni, hanem lubickolni benne.

AG: Az elkövetkező időszakban milyen gyerekkönyveken dolgozol? Téged is- merve, nem véletlen a többes szám…

LJ: Felnőtteknek szóló regényen dol- gozom most elsősorban, ez teljesen titkos terv, még a feleségem előtt sem fedtem fel, miről szól. Próbáltam kicsit tiltott gyümölccsé tenni, hogy nagyobb kedv- vel vessem rá magamat. Így, negyven munkanap és kétszázhúszezer leírt betű után persze kapcsolatom jóval kevésbé romantikus a művel, mint az elején, de működni látszik a dolog. Emellett persze valószínűleg jön majd a Milyenek a magya- rok? nagy sikerű sorozatának negyedik kötete, az elmúlt öt év felnőttverseiből összeálló könyv, plusz A világ legrövidebb meséinek folytatása, itt szerzőtársam Ijjas Tamás. Új kiadást ér meg hamarosan Kö- vér Lajos színre lép című meseregényem és a Vörös Istvánnal közös, javított-bővített könyvsiker, az Apám kakasa.