Bódi Péter regényrészlete

Kerosin felvétele

25.12.29. – Kijiv

Épp van áram és meleg víz, de a tegnapi támadás miatt továbbra is érvényes a vészhelyzeti protokoll. Nem tudjuk, mikorra várhatók az esetleges kimaradások. Mi szerencsések vagyunk, a lakás tizennégy fokra is fel tudott melegedni, viszont a környező negyedekben már elkezdték felállítani a melegedő sátrakat, ahol a lakosok összegyűlhetnek, ha nem akarnak otthon fagyoskodni, ha meginnának egy forró teát, esetleg ha fel kéne tölteniük egy-egy elektromos készüléket.

A vészhelyzet előidézése nyilván egyfajta pszichológiai hadviselés a civilek ellen, ám a lakosság nem törik meg. Ha Putyin nem saját magából és az orosz népből indulna ki, hanem megpróbálná megérteni az ukránokat, nagyobb katonai sikereket érhetne el. Persze, ha megkülönböztetné az oroszokat és az ukránokat, azzal elismerné a két nép szuverenitását is.

Ez a gondolat már nem Anasztaszijáék konyhájában, hanem Ukrajna Nemzeti Történeti Múzeumában fogalmazódik meg bennem. Valamivel később ugyanis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városba. A hideg miatt nem volt kedvünk az utcákat járni, művészeti múzeumhoz pedig annak ellenére sem volt hangulatunk, hogy mindkettőnknek van művészeti végzettsége.

A kiállítás a Kijiv megalapítása előtti időkig vezet vissza. Az első teremben látható az ukrán címerben is szereplő, háromágú szigonyként ismert trizub egyik legkorábbi, több mint ezer éves ábrázolása, egy égetett agyagtéglán. Nem vagyok az az alkat, aki órákig képes őszinte lelkesedéssel pénzérméket és nyílhegyeket nézegetni, így különösebben nem köt le az ilyesmi, az viszont igen, ahogy a kortárs események beágyazódnak a tárlat felhozatalába. A következő teremben például időrendi sorrendben mutatják be a különböző korok fegyverzetét. Az első vitrin a kilencedik századdal kezdi: a korai kijivi állam kardjaival, lándzsáival és nyílhegyeivel. Ahogy haladunk tovább, megjelennek a kifinomultabb íjak és nyilak, majd a mongol hódítás korának fegyverei; később a késő középkor és a kozák korszak szablyái, pisztolyai és muskétái. A következő vitrinekben már a 18–19. század haditechnikája látható – puskák, bajonettek –, majd az első világháború lövészárok-fegyverei, a második világháború géppisztolyai és kézigránátjai. A sor végén a szovjet korszak fegyverei jelennek meg, végül pedig egy vitrin, amelyet a múzeum dolgozói azoknak a kollégáiknak szenteltek, akik az elmúlt években a fronton szolgáltak vagy szolgálnak. Néhányan logisztikai vagy egészségügyi beosztásban tevékenykednek, de a legtöbben fegyverekkel szerepelnek a képeken. Fiatal és középkorú értelmiségiek, történészek, kutatók, kurátorok, levéltárosok, férfiak és nők. Ahogy nézem, a legtöbben önkéntesként vonultak be. A múzeum gyűjteménye nem teljes, sok értékes kiállítási tárgyat őriznek biztonságosabb helyeken, hogy egy esetleges támadás során ne sérülhessenek meg – erre itt bőven van esély, mivel a múzeum a város egyik magaslati pontján, az Ókijivi-dombon helyezkedik el.

Ahogy a múzeumban sétálunk, folyton azok az írások ugranak be, melyeket a közösségi médiában szoktam látni Ukrajna vélt vagy valós múltjáról. Anasztaszija miatt az elmúlt években nyitottabbá váltam a téma iránt, elolvastam néhány könyvet, aminek következtében rákerestem erre-arra, és a szemem is hamarabb megakadt egy-egy idevonatkozó poszton. Idővel az algoritmusok rengeteg dezinformációval és cáfolattal láttak el, és bár úgy gondolom, külön tudom választani a narratívákat, a múzeumot járva mégis mindenről az orosz propaganda ugrik be. És ekkor rájövök, hogy a „magamfajtákkal” épp ez a céljuk; a pillanatnyi elbizonytalanodás, amelyet érzek. Könnyű lenne azt mondani, hogy egyszerű a megoldás: kevesebb időt kéne töltenem a közösségi médián. A valóság azonban az, hogy a dezinformáció az élet minden területébe beférkőzik. Mióta Anasztasziját megismertem, volt, hogy közeli barátaim oktattak ki arról, hogy Ukrajna kiprovokálta a saját lerohanását, nem egy cinikus megjegyzést kaptam, miszerint az ukrán hadsereg népirtást végez a saját civil lakosságában, és még olyan is előfordult, hogy közvetlen családtagjaim kezdtek velem torkuk szakadtából ordibálni, mondván, az ukránok megérdemlik a háborút, mivel alapvetően nácik – néhány perccel azt követően, hogy megkérdezték, van-e már valakim. A közösségi média az ilyen helyzetekhez viszonyítva legalább azzal a kiváltsággal kecsegtet, hogy bármikor foghatom magam, és továbbgörgethetem a hazugságokat, hogy aztán aranyos állatkákról nézzek fotókat.

Az utolsó termek a kétezertízes évekig vezetnek, ahol hirtelen nagyon öregnek érzem magam. Olyan tárgyakat látok a vitrinekben, melyeket én is használtam gyerekként vagy kamaszként; nyomógombos mobiltelefonokat, sőt még korai iPhone-okat is. A következő terembe olyan zászlókat helyeztek, melyeket 2014 óta gyűjtöttek az ütközetek helyszínein. Némelyikkel fiatal katonák holttestét takarták le. A megbarnult vérfoltok absztrakt festményekre és Rorschach-tesztekre emlékeztetnek. Bár a teremben látni űrbe kijutott, olimpiai ünnepségen magasba emelt és a Himalája csúcsát is megjárt lobogókat,még Uszik zászlója iránt sem érzek különösebb lelkesedést a csatatérről gyűjtött darabokat követően.

Percek óta mászkálunk a teremben, amikor a teremőr, egy idős nő, odalép hozzánk, majd szól, hogy a következő szintre még mindenképp szánjunk időt, mivel lassan zárnak.

A múzeum legfelső emelete néhány nagyobb egymásba nyíló térből áll, és már teljes egészében a jelenre koncentrál; elsősorban Mariupolra és a város ostromára, tehát a 2022. február 24-ei eseményeket követő időkre.

Mariupol az első megszállt városok között volt, és az orosz hadsereg a lakosságot sem kímélte. Menekülő civilek autóit is érte támadás – sok esetben a hátsó ablakokra céloztak, mivel ott ültek a gyerekek. Akik nem tudtak elmenekülni, a helyi színházban kerestek menedéket. Az épület műemléknek számított, és nem volt katonai objektum a közvetlen közelében.

Néhány helyi lakos hatalmas fehér betűkkel felírta a színház előtti térre, hogy gyerekek[1]. Abban bíztak, hogy a „testvérnépük” így legalább erre az épületre nem fog célozni – annak ellenére, hogy néhány nappal korábban már elpusztítottak egy közeli szülészeti kórházat.

Az oroszok 2022. március 16-án a színházat is lebombázták.

Több száz halottról szólnak a becslések, egyes források ennél is magasabb számot említenek. Az biztos, hogy sok gyerek is tartózkodott az épületben.

A romokat ledózerolták, a területet feltöltötték, majd megkezdődött az újjáépítés. A holttesteket sosem temethette el a családjuk. A színházat három napja, december 25-én újranyitották. Lefekvés előtt az ünnepségről szóló videókat néztem. A zenés-táncos giccsparádé annyira ízléstelen volt, hogy igyekeztem magamban tartani az érzéseimet és nem mutattam meg Anasztaszijának a videókat. A legemlékezetesebb motívum talán a hatalmas vörös csillag volt a karácsonyfa tetején.

Anasztaszija 2022. március 16-áról beszél. Ahogy a színház lebombázása, úgy a születésnapja is erre a napra esik. A mariupoli terror mellett fel kellett dolgoznia az édesapja bevonulását és a lakhelyüktől körülbelül harminc kilométerre lévő Bucsában éppen akkor zajló mészárlást is – itt nem bombázták a várost; a nyílt utcán vagy a saját lakásuk udvarán lőtték tarkón a civileket, és tömegesen erőszakolták meg a nőket, sőt olykor a gyerekeket is.

A leghátsó, sötétebb terem teljes egészében az Azovistal erőmű védőire koncentrál, tehát az Azov-dandárra. Az elesett katonák fényképei mellett a születésük és halálozásuk időpontja, valamint néhány személyes tárgyuk szerepel. Az Azov-dandár témája valószínűleg a legmegosztóbbá vált a háború 2022 óta tartó szakaszában. Bárki, aki az oroszokkal szimpatizál, a nyakát tenné rá, hogy az azovosok egytől egyig neonácik, egyébként nem véletlenül. Egyrészt az orosz propaganda elképesztő erővel támadta és támadja őket, sokszor manipulált tartalmakkal, másrészt a szervezet valóban vont be radikális szélsőjobboldali fiatalokat a tagjai közé. Az Azov-dandár szimbolikája például nem idéz kellemes emlékeket azokban, akik akár felületesen is ismerik a történelmet, sőt sok tag valóban erősen nacionalista. Érdemes azonban különbséget tennünk a nacionalizmus két főtípusa között. A patrióta tisztában van vele, hogy érzelmi alapon jobban szereti a saját hazáját a többinél, a soviniszták vagy exkluzív nacionalisták viszont felsőbbrendűnek is tartják azt.

Nekem a témáról kamaszkori haverjaim ugranak be. Olyan gimnáziumba jártam ugyanis, ahol sokszor én voltam a taknyosképű liberális, amiért nem buzizom vagy zsidózom, és általában felszólaltam az ellen, ha valaki nekiállt cigánybűnözésről beszélni. Volt bennem valami ösztönös ellenérzés ezzel kapcsolatban, habár azt nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért. Sok akkori ismerősömmel ma is tartom a kapcsolatot, némelyikkel még együtt is dolgozunk. A legtöbbnek azóta lettek meleg barátai, mindenféle származású, nagyra tartott kollégái, van köztük olyan, aki roma szegregátumokban önkénteskedik, és sokan őszintén kiállnak a kisebbségek jogai mellett. A jobboldali közegből érkező fiatalok kamaszos lázadása sokszor fejeződik ki a szélsőséghez való vonzódásban – balos közegből érkező fiataloknál pont az ellenkező irányba való kilengést figyelhetjük meg, pláne olyan országokban, melyekben a kommunizmusnak nincsen valós történelmi lenyomata. Az Azov-dandár egyszerűen beengedte a köreibe a nacionalista fiatalokat, akik aztán együtt nőttek fel. Ezt önmagában én nem érzem bűnnek, sőt ha nem is hadászati célokkal, de az ifjúságsegítők is ugyanígy járnak el, mikor szélsőséges hátterű kamaszokkal dolgoznak együtt. Amikor a különböző online megmondóemberek az Azov-dandár nácizmusa mellett érvelnek, általában egy-egy fényképet mutatnak magányos idiótákról, akik horogkeresztekkel és Azov-zászlókkal pózolnak, esetleg néhány fős símaszkos kamaszbandákat, akik hasonló szimbólumokat lobogtatnak. Nem is beszélve arról, hogy sokan ezekkel a képekkel próbálnak érvelni amellett is, hogy az egész ukrán nép náci. Tiltott szimbólumokkal parádézó fiatalokat a mi hazánkban is lehet találni, sőt lényegében minden nemzetnek megvan a maga söpredéke, mégsem nácizunk le miattuk komplett országokat. A másik oldalról nem is beszélve: a Wagner zsoldoscsoport alapítója, Dmitrij Utkin például nem éppen az egyetemes emberi jogokért vívott küzdelme mentén vált világszerte ismertté, és az orosz propagandagépezetről sem gondolhatja senki komolyan, hogy nehezükre esne legyártani néhány fotót olyan eltakart arcú fiatalokról, akik az egyik kezükbe Azov-logós, a másikba szvasztikás zászlót tartanak.

Amikor nem írok, többnyire fiatalokkal végzek közösségi munkát, és többször előfordult már, hogy egy-egy kamaszon észrevettem valamely szélsőség jeleit. Az ilyen fiatalokra hatással kell lenni. Nem érdemes őket győzködni arról, hogy hülyék, hanem egy olyan teret kell számukra megteremteni, ahol békés és természetes közegben lehet beszélgetni a gondolkodásuk hibáiról. Ha nem így járunk el, lépnek helyettünk a szélsőséges szerveztek, akik megfelelő empátiával fogják őket befogadni a köreikbe – és akkor a kamaszok valószínűleg végleg ott ragadnak. Ez különösen igaz a szélsőjobboldali érzelműekre. Eddigi életem során több tucat rasszista, fehér felsőbbrendűséget valló kortársammal vitatkoztam már, és van, ami közös bennük: sosem voltak ingerültek a véleményem miatt, többnyire csak legyintettek rá, olyanokat mondva, hogy majd magamtól is rájövök, mi a helyzet. Az igazság az, hogy a legtöbb neonáci szervezet még egy meleg fiatalt is a soraikba fogadna, mivel úgy gondolnák, hogy közöttük majd úgyis kinövi ezt a „hóbortot”. És ami szintén tagadhatatlanul közös volt ezekben a kortársaimban: kivétel nélkül mind rajongtak a hazájukért. Ez amúgy olyasmi, ami nem változott azoknál az ismerőseimnél sem, akik mára levetkőzték a rasszista-homofób-szexista baromságaikat. A hazaszeretet pedig nem árt, ha az ember honvédőnek áll.

Az Azov-dandár 2014 óta védte Mariupolt, beleértve a nagyszámú orosz anyanyelvű lakosságot is. Nem végeztek etnikai tisztogatásokat, a műveleteik nem ideológiai, hanem katonai célzatúak voltak. A szervezet már az alapításának évében integrálódott Ukrajna Nemzeti Gárdájába, tehát a parancsnoki láncuk állami ellenőrzés szerint zajlik, a tagösszetételük pedig teljesen megváltozott a kezdeti időkhöz képest. Az pedig, hogy az orosz propaganda kit nevez nácinak, önmagában nem jelent sokat; az ő nézőpontjukból minden ukrán nacionalista (vagy csak szimplán: minden függetlenségre törekvő ukrán) nácinak minősül, még Zelenszkij is, aki történetesen zsidó származású.

A kiállítást egy szűkösebb folyosón tudjuk elhagyni, ahol a jahidnei általános iskolában történtekre emlékeztetnek a kurátorok. 2022. március 5-én az orosz katonák az iskola pincéjébe terelték be a helyi civil lakosságot, mintegy háromszázhatvan embert, majd huszonöt napig nem engedték ki őket. Olyan szűkös volt a tér, hogy mindannyian egyszerre nem is tudtak lefeküdni. Az első áldozat négy nap múlvahunyt el, őt körülbelül egy tucat társa követte. Az oroszok emellett kivégzéseket tartottak, és természetesen a falut is kifosztották.

Miután elhagyjuk a múzeumot, a Dnyepert és a város éjszakai fényeit nézzük. Olyan tiszta az időjárás, hogy azt is látni, mely városrészekben nincs áram. Fázunk, úgyhogy elindulunk. A múzeum körüli dombról gyerekek és kamaszok szánkóznak le, majd valamivel odébb embernagyságú színes puttók állnak sorban, és mind boltívet vizelnek. A közelben százlábú, kék macskák kúsznak a falon, nyitott szájukban emberek pózolnak, miközben a párjaik fotót készítenek róluk. Egy másik macska a magasból vicsorog ránk, az oldalából csúszda áll ki, a fogsora alatt hatalmas csésze düledezik. Egy mozaikból kirakott kislány kerámia párnatornyon ül, a távolba mutat,közeléből egy tátott szájú zöld lény bámul ránk, miközben szétálló fogait fitogtatja. Nem sokkal odébb két nevető zebra nyaka kulcsolódik össze. Egy bronzkislány egy elefánt ormányának segítségével mos kezet, nem messze tőle a Kis herceg néz a távolba, a kabátját neki is fényes mozaikdarabkák díszítik. Mikor elérünk a Peyzazhna-, azaz a Tájkép-sétány végére, egy rozoga szabadtéri kondipark zárja a sort, tetején hatalmas, kövér madárszobrokkal. Ez lehet a város leginkább turistacsalogató negyede, az egyik oldalon színesre vakolt homlokzatú eklektikus, neoreneszánsz és szecessziós lakóházakat, díszes erkélyeket és stukkókat látni, a másik oldalról a Podil-negyed és a Dnyeper széles völgye köszön vissza ránk. Maga a park elvileg egy játszótér, de ránézésre inkább a felnőtteket szórakoztathatja – gyerekként talán még ijesztőnek is találnám a szürreális rémálmokat idéző szoborkompozíciókat. Mikor elhagyjuk a parkot, egy Tarasz Sevcsenko mural mellett megyünk el. Ez lehet talán a harmadik, amit Kijivben látok. Sevcsenkóról tereket, utcákat, intézményeket neveztek el, az arcképe visszaköszön pólókon, felvarrókon és plakátokon, a támadott városokban gondosan védik a róla készült szobrokat, a visszanyert területeken az elsők között restaurálják az emlékműveit. Még Anasztaszija laptopján is található az arcképével egy matrica. Tarasz Sevcsenko rabszolgasorból származó író, költő és festő volt, az ukrán irodalmi nyelv létrehozója. Olyan lehet ő a számukra, mint számunkra Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály együttvéve.

Az utca túloldalán egy hóban fekvő embert veszünk észre. Végignézzük, ahogy három járókelő is odasétál hozzá megkérdezni, szüksége van-e segítségre, de mindegyiket elküldi. Az eget bámulja, valószínűleg magatehetetlenre itta magát. Miután egy fiatal katonát is elküld, mi is továbbmegyünk. Beülünk egy kocsmába, és amíg Anasztaszija meglátogatja a mosdót, rendelek két sört. A pultoslány úgy csinál, mintha nem értene, de kiszolgál. Leülök egy ablakhoz, és a bejárat melletti tablót nézem, melyen nagyjából száz-százötven felvarró lehet, különböző katonai egységek emblémáival. Jurij még korábban írt, hogy szóljak neki, hova ülünk be az este folyamán, és valamikor csatlakozik. Ránézek a telefonomra, hogy írjak neki, de már megelőzött: le kell mondja a kocsmázást, mivel a vártnál korábban rendelték vissza Harkivba, ahol szolgál. Már bepakolt, a maradék néhány órát a családjával tölti. Ösztönösen írnám vissza, hogy sebaj, majd máskor, de rájövök, hogy abszurd lenne most elsütni ezt a közhelyet.

[1] Ukránul: Діти.

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021.; Hexagon, Napkút, Bp., 2026. Portréját Nagy Elena készítette.