Hetényi Zsuzsa: Danyiil Harmsz öt verse elé

Az alább közreadott öt vers újdonságot fog jelenteni azoknak is, akik számára már ismerősen hangzik Danyiil Harmsz (1905–1942), a világirodalom egyik első abszurd szerzőjének neve. Eddigi olvasói magyarul vagy a gyerekverseit (Negyvennégy pici pinty, Móra kiadó, 1974 és Holnap kiadó, 2014), vagy a 2013-as, rövid prózai műveiből válogatást közlő gyűjteményes kötetet (Esetek, Typotex kiadó) tarthatták kezükben. Ez utóbbiban ugyan szerepelt két rövid komolyabb tárgyú verse is, de most először lép elénk magyarul a létkérdéseket józsefattilásan, egyszerűen és mellbevágóan leltározó, mondhatnánk, bölcseleti lírikusként. Ezekből a komolyabb, nem gyerekversekből Harmsz életében mindössze kettő jelenhetett meg, noha egy vastag kötetnyit alkotott. Ezek kézírásos lapokon és füzetekben maradtak fent, egy évtizedekig rejtegetett bőröndben, amelybe a teljes életmű belefért.

Harmszot már felfedezte a magyar alternatív színház is, elsőként a Hólyagcirkusz Társulat, amelyet Szőke Szabolcs nemrégen Közmunka Színház néven szervezett újjá, és főleg a Patyolatban lépnek fel, e nyolcadik kerületi, Harmszhoz illő helyszínen. De játsszák amatőrök Budaörsön, és idén, 2015-ben készült műveiből egy teljes órás rádiószínházi kompozíció is.
Noha bármely írót akkor közelíthetünk meg jobban, ha művei mögé el tudjuk képzelni egy kicsit az életét, a kort, amelyben élt, annak kultúráját, Harmsz esetében ez fokozottan igaz. József Attilával volt egyidős, 1905-ben született Pétervárott.1 „Oly korban” élt ő is, amelyben a művészet és az élet fenyegetettsége napi, húsba vágó és bőrre menő tapasztalat volt. Noha életük során más és más formában tapasztalták meg a nyomort, a lelki labilitást, a szellemi kereséseket és zsákutcákat, van bennük valami alapvetően hasonló: mindketten a végsőkig elmenő következetességgel néztek szembe az elvont létkérdésekkel. Ez a személyessé tett számadás óhatatlanul felszámolta az egyébként szigorú logikát kitűző gondolatmenetüket, annak a valósághoz, a semmihez, a hiányokhoz való kapcsolódását, és ezért talajvesztéshez vezetett. Feljegyzései tanúsága szerint Harmsz a keleti filozófiai rendszerek, a holt nyelvek kultúrái és az asztrológia irányában is keresett szellemi támpontokat (mint ezt Az ég című vers is jól mutatja). Betiltás, száműzetés, börtön, elmegyógyintézet – Harmsznak mindezt meg kellett élnie.

Harmsz az avantgárd művészet közegében érett művésszé. A társaival alkotott Reális Művészet Egyesülés csoport az egyetlen kiutat a „reális művészetnek” nevezett abszurd műfajában látta. Az abszurd és a reális között feszülő paradoxon röviden úgy magyarázható, hogy ha a valóság maga abszurd – amilyen a korabeli, az 1920–1930-as évek szovjet élete volt –, akkor ezt csakis az abszurd művészet adhatja vissza reális, megfelelő módon.
Harmsz  egyetlen hosszabb prózai műve A vénasszony című elbeszélés. Jellemző műfajának rövid prózai írásait tekinthetjük, amelyet neveznek novellának, karcolatnak, etűdnek, de valójában egyik sem. Leginkább Örkény István egyperceseire emlékeztetnek, csak éppen kegyetlenebb, kevésbé intellektuális, durvább a hangnemük, és az inkább groteszk szemléletű magyar íróval szemben az éles abszurd az ő műfaja. A komikumból nála hiányzik mindenféle derű, a nevetést a logika, a támpontok eltűnéséből fakadó kényszeredett, kínos, kényelmetlen érzés szüli.
Harmsz verses műveiben elkülönülnek a gyerekeknek szóló darabok, amelyekre jellemző a ritmusos, ismétlésekben gazdag forma, de tartalmukban nem ritkán kétértelműek (például az eltűnt emberről szóló nyilvánvalóan az 1930-as évek végének letartóztatásaira utal). Harmsz „felnőtt” verseiben sem adja föl a naiv szemléletet, és itt a prózánál szelídebben gyilkos a szavak csapdája. Gyorsan váltakozó életképei és mikrojelenetei látszólag valóságos eseményeket írnak le – de ahogy az alább szereplő első vers refrénjében a mocskos házmester sötét bálványszerű alakja még a kozmikus folyamatokat is túlnőve mitikus, fenyegető alakká növekszik, úgy tevődik át az idő és mozgás dimenziója is a nemlétezőbe, a nyomasztó irrealitásba.

A közelképekből kiinduló tűnődések láncolata József Attilán kívül magyar fordításban engem kicsit emlékeztet a nyugatosok (Kosztolányi: Hajnali részegség; Babits: Esti kérdés), illetve Radnóti létkérdésekre rácsodálkozó soraira, mert ebből a szókészletből merített az eredetinél kevésbé nyers, valamelyest intellektuálisabbnak ható, ugyanakkor érzékeny, szép magyar fordítás.

1 Harmsz életrajzát lásd: Holmi, 2012/4, http://www.holmi.org/2012/04/hetenyi-zsuzsa-nehany-szo-harmsz-eleterol.