Gyürky Katalin: Fiktív határsértések (Javier Cercas A határ törvényei című kötetéről)

Javier Cercas legújabb, az Európa Könyvkiadó jóvoltából magyarul is olvasható A határ törvényei című alkotása esetében – hasonlóan a szerző magyarra szintén átültetett Szalamiszi katonák című művéhez – ismét egy „beszélgetőkönyvvel” van dolgunk. A műben szereplő, Cercas egyértelmű alteregójának tekinthető író viszont a Szalamiszi katonák írójához képest itt nem elbeszélőként, „pusztán” kérdezőként van jelen, aki a történtek elmesélését három személyre: Pápaszemre, azaz Cañasra, a rendőrfelügyelőre, azaz Cuencára, és a börtönigazgatóra, Requenára bízza.
A három elbeszélő jelenléte azonnal több problémát felvet: mivel a történetben hármójuk közül csak Pápaszem van főhősként jelen, a másik kettő az események megfigyelője és kommentálója, azonnal felmerül a kérdés, hogy egyenrangú elbeszélőknek tekinthetők-e ezek a személyek, vagy Pápaszem fontosabb mesélő, mint a másik kettő? Mert abból, hogy a legtöbbet ő nyilatkozza, ezt nem lehet eldönteni. A sorrendiségük, fontosságuk mellett pedig nagy kérdés, hogy kinek higgyünk? Kinek van igaza? Ki az, aki valósat állít, és van-e olyan, aki függetleníteni tudja magát attól a mítosztól, amely a spanyol kisváros, Girona körül, illetve az itt élők körül kialakult?

A várost egy topográfiai értelemben mindenképp konkrétnak mondható határvonal választja ketté: a Ter folyó, amelynek innenső oldalán többnyire viszonylag jól szituált, jobbára középosztálybeli hivatalnokcsaládok éltek, és a történet egyik fontos időszakában, az 1970-es, 80-as években ide tartozik az egyik elbeszélő és főhős, az ebben az időszakban kamasz Pápaszem is. A folyó túloldalán viszont „gyüttmaradtak” éltek, azok a bevándorlók, „akik Spanyolország távoli vidékeiről érkeztek Katalóniába, ágrólszakadt népség volt, amelyik itt szeretett volna megélni valahogy…” (12.), és az ő számukat gyarapítja a történet másik két, mindhárom elbeszélő által „megidézett” főszereplője, Kékszem és Tere is.

A két világ között elvileg lehetetlen, már-már határsértő jellegű az átjárás, akkora a szakadék a normál polgári életet élő „innenső” és a rablásból, fosztogatásból magukat fenntartani igyekvő „túlsó” lakók életmódja között. Pápaszem azonban, tizenhat évesen, a gimnáziumi iskolatársaitól elszenvedett üldözés és megaláztatás elől menekülve egyszer csak mégis átlépi a Ter folyó határát, s megismerkedik a gyüttmaradtak világával – hisz, amint később, életének erre az időszakára visszatekintve állítja, „amikor tizenhat éves az ember, még minden határ átjárható” (187.), sőt „visszajárható”: „három hónappal korábban egy középosztálybeli bevándorlóból egyik pillanatról a másikra gyüttmaradt lettem, és három hónappal később egyik napról a másikra már nem egy gyüttmaradt voltam, hanem egy középosztálybeli bevándorló. Ilyen egyszerűen ment. És ilyen gyorsan” (uo.). De hogy arra a három hónapra miért marad a bandával, miért rabol, fosztogat velük, s miért szokik rá a kábítószerre, miközben tudja, hogy „a folyó másik partján egy olyan világ tenyészik, amelynek semmi köze sincs az általam ismert világhoz” (50.), arra egyetlen mondat, egyetlen tény a válasz: Tere miatt. A lány miatt, aki Kékszem hírhedt bandájának a tagja, aki a legcsinosabb lány, akivel Pápaszem valaha találkozott, ezért azonnal beleszeret, s úgy érzi, miatta érdemes a túloldalon maradnia.

Ezek azok a tényszerű történések, amelyeket Pápaszem elbeszéléséből ismerünk meg. Innentől kezdve azonban az események kapcsán érzelmileg érintett Pápaszem, de még az érzelmileg érintetlennek vélt rendőrfelügyelő és börtönigazgató is csak találgat, feltevéseket fogalmaz meg, s elkezdi a saját mítoszát fölépíteni a várossal, a gyüttmaradtak bandájával, s főleg annak a vezérével, Kékszemmel kapcsolatban. A kötetben topográfiai határt képező Ter folyó ettől kezdve arra szolgál, hogy általa minden egyes elbeszélő átmenjen a valóságból a fiktivitás szférájába, átlépje a realitás határát, s a saját maga által felépített mítosza szerint kezdje értelmezni a történteket.

A valóságtól a fiktivitásba való átmenetet pedig mindhárom személy esetében fiktív alkotások „segítik”.

A kötet első részében, amely a szimbolikus Odaát címet viseli, a mítoszalkotás Pápaszem és a rendőrfelügyelő „kiváltsága” lesz. Ez az első rész Pápaszem és a banda három hónapját idézi fel, amivel kapcsolatban Pápaszem elsősorban saját maga miatt kezd mítoszt gyártani, hisz tudja, hogy nem olyan, mint Kékszemék, s azzal is tisztában van, hogy Kékszemék világának a törvényeit képtelen teljes mértékben megérteni: „De az is igaz, hogy soha nem éreztem úgy, hogy én is a banda tagja volnék: az is voltam, meg nem is, meg is csináltam mindent, meg nem is, belül is voltam, meg kívül is, mint egy szemtanú vagy egy kukkoló, aki részt vesz mindenben, de leginkább azt figyeli, hogy a többiek mit csinálnak” (69.). Ám hiába figyeli, mert a számára legfontosabbat, tudniillik, hogy Tere és Kékszem milyen kapcsolatban vannak egymással, hogy van-e esélye a lánynál, a banda övéhez képest eltérő életvitele miatt nem fejtheti meg. Ezért – a megfejtés reményében is – egy fiktív alkotáshoz fordul, megpróbálja az első Spanyolországban vetített japán filmsorozat, A kék határ szereplőivel és történéseivel azonosítani, s így megmagyarázni saját magának, hogy mi történik a bandán belül, mi játszódik le a banda tagjai között. A filmbéli történetben, amely a középkori Kínában játszódik, a császár kegyeltje, Kao Csiu kezébe kerül a hatalom, aki ellen egy maroknyi ember Lin Csung vezetésével fellázad, és a lázadók között ott van egy nő, Hu Szan-Niang is. A lázadó csoport tagjait az elnyomó megbélyegzi, és a fővároshoz közeli folyó, a Liang San Po túlpartjára száműzi: „ez a címben szereplő kék határ, amely valóságos, egyben jelképes is: a jó és a rossz, az igazság és az igazságtalanság közötti határvonal” (81.).

Pápaszem a film alapján Kékszeméket a Liang San Po népének kezdi nevezni, Lin Csungot és Hu Szan-Niangot pedig Kékszemmel és Terével azonosítja. A film alapján teremt mítoszt róluk és velük kapcsolatban, a filmbéli kapcsolatukat vetíti rá a reális életre, s mivel a fiktivitással a realitás határsértését is elköveti, sokszor már azt is fiktív történésként vagy álomként éli meg, ami valójában megtörténik: azt a két szexuális együttlétet, amelyet Terével a három hónap alatt – Kékszem ide vagy oda – mégis átélhet.

A mítoszgyártás alól Cuenca rendőrfelügyelő sem mentesül. A kérdésre, hogy miért lett rendőr, így válaszol: „akkoriban éppolyan idealista és romantikus voltam, mint bármelyik velem egykorú srác; gondolom, érti: a filmekben a rendőr volt a jófiú, aki megvédi a jókat a gonoszoktól, és én is erre vágytam” (34.). A filmekből vett idealizmusát pedig nála is egy fiktív mű: Galdós Girona című regénye táplálja tovább, amely alapján úgy dönt, hogy a gyakorlati idejének lejárta után ezt a kisvárost választja rendőri ténykedése színhelyéül. A regény a várost a napóleoni háborúk idején ábrázolja, benne Álvarez de Castro tábornokkal, akinek városvédő hősiessége mitikus magasságokba emelkedik. Cuenca tehát némiképp Álvarez de Castrónak érzi magát, amikor Gironában marad, hogy az addigra bizonyos körökben – a gyüttmaradtak és Pápaszem körében mindenképp – szintén mitikus magasságokba emelkedő Kékszem bandája ellen felvegye a harcot, s megvédje a várost tőle.

Pápaszem és Cuenca első részben tett vallomásai így önmagukban is cáfolják egymást: az egyikük Kékszemet, a másikuk a várost, valamint Kékszem legyőzése érdekében tett erőfeszítései miatt önmagát mitizálja. Nézőpontjuk szöges ellentétéből következik, hogy egészen más elképzelésük van Kékszem és Tere személyiségéről is.

Mígnem elérkezünk a történet második részéig, az Ideátig, amikor Pápaszem már a felnőttkoráról nyilatkozik: arról számol be, hogy mikor és milyen körülmények között látta viszont Kékszemet és Terét. Ekkorra a szereplők már jóval túl vannak a szimbolikusan ugyan, de a történetben szintén határt képező bordilsi bankrabláson, amely Kékszem bandájának végét, Pápaszem Ter folyó képezte tényleges és képletes határon való újbóli át-, pontosabban visszalépését, azaz a normális világba való visszatérését jelentette: Pápaszem ebben a részben már Cañas ügyvédként, ráadásul az ekkorra már Gamallo néven emlegetett Kékszem ügyvédjeként van jelen. Az Odaát és az Ideát című rész – mindez a kötet és a történet tökéletes szerkezetét mutatja – sok tekintetben tükre egymásnak: az első részben Kékszem volt sikeres, mitikus figura, a második részben viszont őt már úgy látjuk viszont, mint egy lecsúszott, folyamatosan hol az egyik, hol a másik börtön életét megkeserítő, menthetetlen, a kábítószertől teljesen lezüllött figurát. A csetlő-botló, idétlen kamaszból viszont, mint amilyen Pápaszem volt az első részben, a második részben sikeres sztárügyvéd lesz, aki a rendőrfelügyelővel együtt tudja, hogy Kékszem mítoszának befellegzett. Ennek ellenére sem ő, sem pedig Cuenca felügyelő nem tud kívül maradni azon a világon, ami mostanra köréjük és Kékszem köré épült: a minden oldalról nagyon erős vágyon, Kékszem rehabilitálásának a vágyán. A második rész így a mítoszképzés szempontjából is tükre az elsőnek: mert amíg az első részben fiktív alkotások befolyásolták a valóságot, s így keletkezett Kékszem mítosza, addig a második részben a valóság, Kékszem jelenlegi állapota szüli a különböző fikciókat: regényt, filmsorozatot készítenek az életéből, amelyekből most is mítosz épül, csak az elsőhöz képest fordított mítosz: itt nem a bűnözőből vagy az őellene folytatott küzdelemből teremtenek mítoszt, hanem abból az alakból, aki megbánta a bűneit, s megtört. Erről az új személyiségről, erről az új Kékszem-Gamallóról a harmadik elbeszélő, a börtönigazgató fog beszélni: „Tudja, hogy van ez: fiatalon nemes szívű bandita, örökös lázadó, korának Billy kölyke vagy Robin Hoodja, azután pedig – ugyanaz, csak ellenkező előjellel – a bűnös lélek, aki megérti, mennyi rosszat cselekedett, és megbánta a bűneit; egyszóval ezt a történetet találták ki az újságírók, hogy el lehessen adni az újságokat, amelyeket aztán annyian megvásároltak, és elsősorban maga Gamallo” (234.).

Ám nemcsak az újságírók, a filmrendezők, a regényírók, hanem paradox módon saját érdekéből fakadóan a börtönigazgató is erősen táplálja Kékszem-Gamallóról ezt az újfajta mítoszt: „Gamallo társadalomba való visszavezetésének a kudarca nemcsak Gamallo személyes kudarca lett volna, hanem Cañasé és a főigazgatóé is, de ugyanúgy az én kudarcom is lett volna, mert Gamallo a gondjaimra volt bízva. Ne felejtse el: Gamallo kudarca az én kudarcom volt, de sikere az én sikerem is. Én is érdekelt voltam abban, hogy minden jól menjen” (320.).

Három elbeszélő, három „határsértő”, aki a valóság és a fiktív szféra határait feszegetve gondol, képzel valamit Kékszemről. Ami vagy igaz, vagy nem. S gondolataik igazságtartalmának megkérdőjelezhetőségét egy megkerülhetetlen tény támasztja alá: az, hogy a legfontosabb s a műben újból és újból felmerülő kérdésekre a történet végéig, sőt, még Kékszem halála után sem kapunk választ: arra, hogy milyen kapcsolat volt Tere és Kékszem között, mit érzett Tere Pápaszem iránt, s ki volt a Kékszem és a banda vesztét okozó bordilsi bankrablás besúgója, azaz ki „köpött” a rendőrségnek?

Talán nem véletlen, hogy ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. A válasznélküliség itt is a fikció és a valóság határainak feszegetésével, megsértésével, a közöttük való átjárhatóság lehetőségével, sőt, azzal van összefüggésben, hogy a kettő nem működhet egymás nélkül. Vagyis fikció nélkül nem ismerhetjük meg a valóságot, valóságismeret nélkül pedig nem érthetjük meg a fikciót. A fikció működésbe lépésével a valóságtartalom azonban azonnal megkérdőjeleződik. A kérdezőként jelen lévő író mindezt ezzel a konklúziónak is beillő mondattal foglalja össze: „…én is azok közé tartozom, akik szerint az irodalom mindig felülmúlja a valóságot, de a valóság mindig gazdagabb, mint az irodalom” (403–404.).

(Javier Cercas: A határ törvényei. Pál Ferenc fordítása. Európa, Budapest, 2015, 419 oldal, 3590 Ft)