Kulcsár Ferenc – Hazáról, nacionalizmusról, kultúráról

Az elmúlt évek és hónapok történései arra ösztönöznek, hogy ismét visszatérjek a bársonyos forradalom utáni hónapokban, években született jegyzeteimhez, s kifejtsem, mit is gondolok nacionalizmusról, intoleranciáról, elvakultságról, szolgalelkűségről, illetve kultúráról, szabadságról, hazáról.

Ki lehet-e mondani a hazát? És ha igen, melyiket? Azt-e, amely bennünk lüktet, avagy azt, amely kívülünk lélegzik, a magasban? Esetleg egy továbbit, amely beburkol, mint magzatot az anyaméh, s amelyet vajúdás és vérverejték árán napvilágra hoz a képzelet – egyénenként más és más módon?
Nem is olyan régen kétségbeesetten próbáltam megvallani magamnak, mi a haza. Kétségbeesetten, két okból; egyrészt, mert nem engedett magához, vagyis minden emberi és etikai jóra visszautasító és süket maradt, másrészt szükségét éreztem egyfajta oltalomnak, egy olyan Létezőnek, akinek a keblére sírva ráborulhatok, s akinek nem kell percenként megköszönnöm, hogy levegőt vehetek. S ez a megtalált haza – Kosztolányival szólva, életem legnagyobb eseménye – az anya-nyelvem: a teremtés és teremtődés láthatatlan, ám mindenütt jelenlévő vérvonala – a kötelék Anyához, Léthez, Istenhez.

Ki ne tudná? Önnön létének legmélyén mindig és mindenki tudja: a haza – szabadság. Az a hely, ahol az egyetemes emberi szabadon elgondolható, kimondható és megvalósítható. Mert a szabadság a lélek természete. Az a kimeríthetetlen ihlet, amely teret nyit az élet növekedésének, jövőt ad, eljövőt: az Élet szellemének megfelelően végtelen lehetőséget.
Mire?
MINDENRE.
Íme, a megtalált és megtisztított Szó: itt áll előttünk, lehántva róla dogma, tabu, eszme, sárba húzó anyag és szolgaság – ragyog, mint a megvilágosító Abszolútum tudatunk és létünk mélyén. S fényében milyen pontosan látható az Ember, a halottak millióinak hídján álló Örök Ember, a világegyetem szívében álló Egyetemes Ember, aki mégis és mindenek dacára felismeri, hogy ő a történelem, akinek kezdete, iránya és célja van!
S ez a felismerés: MINDEN.
Igen, mert általa etikai világosság járja át belső és külső világunkat; valami-féle ontológiai Jó frissítő szellőjébe kerülünk, s látókká leszünk: megérezzük, hogy szabadságokból vagyunk teremtve, szellemből és gondolatból, és ez árad ki belőlünk, ez a rendezett világosság a világra, hogy egy önmagunknál nagyobb Valóság legyen köztünk jelen és haladjon előre, végtelen emberi szolidaritás által.

* * *

Úgy is mondhatnám: a haza szüntelen és kölcsönös erőfeszítés, hogy egyensúlyban maradjon a sokaság egysége és az egység sokasága, ez a kétféle, de egy-minőségű méltóság. Vagyis a haza: a személyes és az egyetemes ölelkezése, az emberi méltóságok és szabadságok szolidáris egymás mellettisége. Igen, a haza: az etnikai, a nacionális meghaladása az etikai által. Végső soron tehát a haza: minőség. Olyan minőség, mely minden súlyos próbát kiáll, mert szabadságra nyitott, előre irányuló, vagyis toleráns, nem determináló; szellemi, nem pedig anyagi.

Paradox módon, amikor a fanatikus, intoleráns nacionalista a nemzete nevé-ben sérteget más nemzetet, ezzel öntudatlanul is a saját nemzetét sértegeti és feketíti be, mivel a nemzet elsősorban és mindenekfelett kultúra, ezért más nemzetet megbántani a kultúra hiányát jelenti: kultúratagadó életellenesség ez, szolgalelkűség, a szabadság tagadása, az élet elárulása, a szolidaritás és nagylelkűség sárba taposása, a kishitűség kitüntetése, azaz tulajdonképpen diktatúra és totalitarizmus. Igen, a fanatikus nacionalista, miközben a hitre és megváltásra utaló kettős keresztet állít, egy másik etnikum sértegetése által istentagadást gyakorol, bort iszik és vizet prédikál.
Olvasható a Bibliában egy csodálatos történet; tömörségével példaadó, tartalmával útmutató. Így hangzik: Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé. Ennyit mond róla Mózes első könyve, a Börésit, a keletkezés és születés Igéje; mindössze ennyit, de ez – MINDEN.
Ne keressünk most szavakat e végtelenül forró szimbólum kibontására, mégis annyit mondjunk el: Isten tökéletességet kíván az embertől (Én a mindenható Isten vagyok, járj énelőttem, és légy tökéletes.), holott tudjuk, hogy az ember sosem lehet sem igazán jó, sem igazán tökéletes, mert jó és tökéletes csak az Isten. (Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten.)
A lehetetlent kéri hát Isten az embertől?
Igen.

Noé Isten igéje által, teljes hitbeli átadással igyekszik Istenhez közelíteni, mégpedig állandósult egyidejűséggel, ezért lelki fejlődése minden fokán tökéletes, hiszen tökéletesen igyekszik Teremtője felé, azaz: Istennel jár vala Noé. Így, ilyen értelemben a bibliai Noé-életrajz tökéletesen igaz. Noé hisz egy értékben, ezért hisz annak megvalósíthatóságában is: a mélyén ragyogó Abszolútum törvényei szerint él, ezért színtiszta etikai életet él.
Miért e kitérő? Van-e eme gyönyörű bibliai példázatnak lefordíthatósága a hazára és a 21. század emberére?
Igen, a hívő ember számára elsőrendűen és egyedülvalóan. A „nem hívő” ember számára pedig szimbólumként, ha így gondolkodik: az én hazám a tökéletesség-re való törekvés, abban az etikai értelemben, hogy én a haza által, a haza pedig énáltalam tökéletesedik. Mert ha életem során növelem a minőségemet, azáltal a haza minőségét növelem, s ez a magasabb minőségű haza visszahat rám: mégpedig a jó, a jobb irányában – előre visz, illetve fölfelé, az emberi jövő és az isteni teljesség felé.
S aki ezt vallja, az hisz.

Ezért nincs „nem hívő” ember, csak balgatagok vannak, esendők és bölcses-séget keresők: olyanok, akiknek szívük a jobb kezüknél van, és olyanok, akiknek szívük a bal kezüknél van.