Fülöp Antal: Egy ripacs följegyzései (regényrészlet)

* Folytatás 2015. július–augusztusi számunkból.

Utóbbi néhány szavának már nem is az értelmét, inkább csak sötét tónusú intonációját regisztráltam, lélekben messze járva, mintegy átvéve a jegyszedő öreghölgy iróniáját, magamban a következőt mondtam volna Papa Torontónak: „Berzsenyi Dánielünk, akit te valószínűleg hírből sem ismersz, mondta valahol: az igazság gyakran oly durván ostromoltatik, hogy az emberiség jobbjainak szinte szakadatlan szüksége van a spártai Miatyánkra: Isten, adj erőt a megbántások tűrésére!…”

Közben háttérduruzsolásként hallottam Papa Toronto szövegét.
– Most akkor odamegyünk? – kérdeztem.
– Persze hogy oda – felelte, majd gyanút fogva még megkérdezte: – Miért, mit gondoltál?…
– Hogyhogy mit gondoltam? Arról volt szó, hogy valutázni…
– Most nem – mondta. – Ez most nem időszerű… Se időm, se kedvem, meg nem is kell, mert pillanatnyilag van pénzünk is…
– Akkor holnap?
– Holnap fontos ügyeket bonyolítok… – mondta titokzatosan. – Legfeljebb holnapután. De akkor már biztosan!…
– Akkor most hova megyünk?
– Most a PETIPÉ-be megyünk – felelte.

A PETIPÉ egy éjszakai pincebár volt, nem a legjobb hírű, bár igen jól szituált külföldi diákok törzshelye. Színes bőrű diákok nagyszámban jártak ide.
– Le a bárba? Most? – kérdeztem. – Papa Toronto, kidobtak a szállóról.
– No végre! – mondta. – Csakhogy megjött az eszed…

Mentünk, ballagtunk… Papa Toronto hangja a vállamnál zümmögött.
– Palacký méltán forog a sírjában… – mondtam magam elé.
– Miért kéne forognia? – kérdezte.
– Palacký, mondom. Palacký… Nem mond neked semmit ez a név?
– No, várjunk csak. Palacký… Nem az a főhuszita?
– Nem, Papa Toronto, Palacký nem volt huszita. Palacký történész volt, meg politikus, de a két szerep súlya és fontossága időnként változott nála… Én az előbb a történészre gondoltam, elsősorban, bár az operaház felépítésének ideája a politikus Palacký fejében született meg…
– No és?… Megszületett! Jó. Attól még nem kell egy, mit tudom én… „polihisztornak” forognia a sírjában. Az ember nem azért hal meg, hogy rotorként forogjon a „dobozában”. Nem igaz?…
– Nem is az a fajta fickó volt – mondtam. – Tudta jól az öregúr, hogy érdemesebb élni a számunkra kedves dolgokért, bár sokkal nehezebb… Egyik nagy álma volt ez az operaház… S ha szelleme valóban ott lebeg fölötte, attól, amit az imént láthatott, szerintem kipottyant a könnye…
– Ne marháskodj, Írókám!
– Egy jelentős torontói delegáció, no meg egy lejtőre lépett csehszlovákiai magyar író a Carmen megtekintése helyett csak imént választotta a PETIPÉ-t, kétes célzatú fényeivel, asztali telefonnal felkérhető, ugyancsak „kétes tartalmú”, bár igazán ex-kluzív nőcikéivel…
– Nem is olyan rossz hely… Egyáltalán nem rossz!… Jó lapjárásnál…
– Ne hülyéskedj, Papa! – mondtam, már-már begurulva. – Az isten áldjon meg!… Csak nem akarod elhitetni velem, hogy a „jó lapjárástól” függ minden a világon?…
– Miért, talán mástól?… – mondta ravaszul, majd azonnal torontósan sejtelmesre váltott: – Álmodj, Írókám: Tűzoltó leszel s katona…
– Vadakat terelő juhász… – feleltem, ráállva az ő sejtető hullámhosszára.
– Hagyjuk a világmegváltást, Írókám! Az mindig túl távoli eredménnyel kecsegtet – mondta, egy pillanatra félelmetesen világos fejjel… – Nézzük, mi lesz holnapután?…
– Mi lesz holnapután? – kérdeztem.
– Ha elfogy a pénzünk, valutázni fogunk. Mert hirtelen nincs jobb! Te meg azt sem tudod, hogyan kell…
– Hogyan kell?…
– Megyünk valami forgalmas helyen, ahol sok a külföldi… Hallod, hogy angolul beszélnek… A szád sarkából – mintha nem is szóltál volna – mormogva jelzed, hogy: „Dollár?…”, közben meg sem állsz… csak megfordulsz, úgy a sarkadon, s visszafelé jövet megint szignalizálsz: „Dollár?” – de mintha nem is szóltál volna. Ha „titkos” járkálna a közelben, még azt is letagadhasd, hogy levegőt vettél…
– Jó, értem. Ez minden?…
– Nem, mert a dollárt még bonira is kell váltani, de ez már a dolog könnyebbik fele: a „megfelelő” bankban egy árva szóval sem kérdezik: honnan? stb., csak hamis ne legyen a dollár. Mindez Guszti bácsi rezsimében – félelmetes a dollár ereje, Írókám!… A bonival meg a szocialista polgár csak belép egy Tuzexbe vagy Darexbe, s fogyasztói kánaánban érzi magát. Csupa számára – különben! – elérhetetlen holmi…
Ezt a részét a dolognak már ismertem.
– Rendben – mondtam. – Nem lesz gond… Tudod mit, Papa Toronto. Őszintén mondom, szinte csiklandó érzés – ha csak rágondolok – a bűn útjaira tévedni…
– Uramisten!… Akár egy szüzecske: az első csókra gondolva megborzong, már benne érzi az első kefélés gyönyörteljes kísértését…
Már a PETIPÉ-hez közeledtünk… Kilenc óra múlt, az „Este” éppen beindult.
Papa Toronto új témába kezdett: erre mondják, hogy a legjobbkor!… Olyasmit kezdett pedzegetni, ami nyitott ablaknál még otthoni magányban is veszélyes lehet, ha meghallja valaki – hát még a Vencel téren!…

Legutóbb, hogy elváltunk, még síkraszállt a „szegény, gyámoltalan” öregek igazáért, új módokon törve a fejét – főleg egy-egy füves cigi után –, hogyan lehetne könnyíteni az aggkor keservein… Most elég volt így, még kissé messzebbről megpillantania az öreg libériás ajtónállót a PETIPÉ bejáratában, hogy fölszisszenjen:
– Vén geci! Legutóbb nem engedett le!… „Spanyolviasznak” képzeli magát!… Szaros…
Mindössze négy vagy öt napja nem találkoztunk, s a fordulat lélegzetelállító volt!…
– A vén gatyarohasztókat le kéne hányni a buszokról, villamosokról is, tulajdonképpen az élet akadályai, nem szabad hagyni, hogy az öregség jogán folyton csak zsaroljanak bennünket: ha megvénült, hát megvénült, maradjon veszteg a sorvadt valagán!
– Papa Toronto – mondtam –, miről beszélsz te tulajdonképpen?…
– Tudod te azt nagyon jól!… Ha nem folyton csak Jókait meg… meg… mit tudom én, ki az istent olvasnál, akkor tudnád, hogy ki a „legnagyobb” filozófus a világon!

Ahogy közeledtünk – már csak pár lépésnyire voltunk a bejárat előtt posztoló öreg libériás ajtónállótól, akinek a ki-bejárkáló fiatalság csak megmutatta PETIPÉ-s kitűzőjét, s szabadon ki-be közlekedhetett… ahogy közeledtünk, Papa Toronto egyre jobban felhergelte magát – felháborodási spirálján egyre följebb emelkedve… Békéltető válaszon törve a fejem, azt találtam mondani:
– Papa Toronto… mi is megvénülünk egyszer…
– Az más!… – mondta dacosan.

Sejteni kezdtem, s talán nem is jártam olyan messze az igazságtól, hogy Papa Toronto e pillanatban szinte retteg a visszautasítástól, hogy az öreg – miért, miért se? – megint azt mondja: „Nem! Minden hely foglalt!” S most, hogy már ott álltunk, ahelyett, hogy az öregtől megkérdezte volna, van-e még szabad hely, kikelve magából, mintha vitázna vele, kiáltotta:

– Nietzsche a legnagyobb!… Még Hitler is meghunyászkodott előtte, pedig az tényleg nagy rohadék volt!…
Ösztönösen, a további fejleményeket mintegy megelőzve, közbeszóltam.
– Papa Toronto…
– Mi a rossebbet akarsz te is – förmedt rám, s ezzel megragadta a galléromat. (Ismétlem: az én galléromat ragadta meg… nem az öregét…) – Ne idegesíts te is!… – rázogatta volna a galléromat. A két rendőr, aki ilyen helyeken általában mindig ott van, már oda is lépett hozzánk. „No, mondtam magamban, Írókám, most megismerkedhetsz »innatúra« a gumibotozás gyönyörűségével.”
Kiszáradt torokkal láttam hirtelen magam előtt egy hónapokkal korábbi esetet, amely – ha nem csal az emlékezetem – éjfél és két óra között játszódott le a pozsonyi nagyállomáson… s egyben azt a markáns különbséget is kifejezte, amely Prága és Pozsony kulturális nívója közt (talán nem túlzás azt mondanom, nyájas olvasó, hogy: szakadékként) tátongott:
A Pannónia expresszről, Prágából hazafelé tartva, Pozsonyban (éjféltájt) át kellett szállni, majd egy jó órás éjszakai várakozás várt rám a Nagyállomás várótermében… Ismétlem: éjjel egy és két óra között. A váróteremben szinte mindenki álmos – de csak az alulinformáltak mernek szundikálni. Két gumibotos rendőr járja szolgálati útját, időről időre besétálva a váróterembe is, kíméletlenül fölrázva minden szundikálót: van-e érvényes menetjegye? Ha nincs, kifelé a váróteremből!… Ha szundikál, jobb, ha magától felébred… Az egyik utast, aki – szerintem – talán kissé kapatosan, de illemtudó tartásban bóbiskolt, zaklatni kezdték (bár öltözete szerint, amely francia barettsapkából, zöld orkánkabátból állt, a hozzáillő ugyancsak csinos válltáskával, tiszta, rendezett és illemtudó „polgárnak” látszott, szófogadó „szocialista embernek”, csak épp bóbiskolt… De mikor az egyik rendőr belebokszolt a vállába, hirtelen (dezorientáltan?) csapkodni kezdett maga körül. Úgy rántották fel ültéből a gallérjánál fogva (a szocialista rend őrei…), mintha egy pillanattal előbb még nem is ült volna, s vitték kifelé!… S amint eltűntek vele a lengőajtó mögött, kintről máris behallatszott a gumibotsuhogás… De itt, Prágában, a PETIPÉ előtt nem ám!… Itt Švejk szelleme felülírta a szocialista rendvédelem stílusát. A két posztoló, figyelő rendőr csak odasétált hozzánk, és mosolyogva (!) elkezdett lebeszélni bennünket a „bonyodalom helytelen megoldásáról”… S hogy talán jobb lenne, ha most csendben elvonulnánk kialudni magunkat a szállásunkra… A magam részéről ez ellen semmi kifogásom sem lett volna – már ha lett volna szállásom.
– Papa Toronto. Semmi kedvem lemenni…
– Ide ma nem is fogunk! – felelte meggyőzve Toronto… De azért lemondásod szívbemarkoló…
– Papa… már említettem, kidobtak a munkásszállóról. Nincs hol aludnom…
– Ezt még egyszer ne halljam tőled… Amíg engem látsz, nem vagy vak!… Tudod, mit? Gyerünk Žižkovra!…

Ez valóban olyan megoldásszagú kijelentés volt, s így magam is rádupláztam:
– Rendben, gyerünk Žižkovra!
(Bár hogy ez mit jelentett, csak később tudtam meg, már egy „bohémtanyán” találva magamat!…)
A buszra várva Toronto érdeklődve pillantgatott degeszre tömött táskáimra, bennük a tucatnyi könyvre…
– Mi az isten? „Mellemen házam, hátamon kenyerem?…” Ez minden holmid?… Már úgy értettem, hogy plusz a városi könyvtár! Miket cipelsz?
A buszmegálló máris bizonyos tetőt ígért a fejem fölé, kezdett visszatérni humorosabb kedvem.
– Fontossági sorrendben kívánod, vagy jó lesz csak úgy, ahogy jön?
Papa Toronto, látva, hogy a felsorolásból esetleg frusztráltan kerülhet ki, inkább engem megelőzve kezdett valami felsorolásba: könyvek hosszú sorát ígérve nagy levegőt vett, de aztán csak két, már korábban is emlegetett könyvecske lett belőle:
– Cohent és Ginsberget én is mindenhová magammal cipelem.
De aztán, sehol sem találva őket, egy pakli pókerkártyát húzott elő a zsebéből:
– No, igen… hmmm… – mondta, s mintha – ritka jelenségként – még restelkedett is volna egy kicsit. Ezért a magam részéről tapintatból eltekintettem a teljes felsorolástól… Csak Goethét említettem, azt a korai művét, amely megítélésem szerint kiválóan harmonizált Papa Toronto világával:
– Wilhelm Meister vándorévei – mondtam, Wilhelm Meister tanulóévei helyett. Talán freudi elszólással, bár lehet, hogy szándékosan kerülve a „tanulás” munka- és izzadságszagú kifejezését. S el is találtam a megfelelő hangot:
– Vándorolni?!… Ez az!… – rikkantotta. – Sok hülye közt, ennek a „Meisternek” volt a legtöbb esze!… – mondta, korszakos jelentőségű kijelentésre ragadtatva magát:
– Vándorolni! Ez az ellenszere a sorvasztó helyben maradásnak!
– Ezt mondom én is, Papa – feleltem, már a megálló busz felé lépve, s a le- és felszálló utasok jótékonyan eltakarták mindenáron nevetésre ránduló képem…
Ó, Žižkov!… Még iskolás éveimben micsoda neveket keltettél életre képzeletemben! Micsoda eseményeket!… A „Jánosokat”: Ján Želivský, Ján Jiskra, aztán a legnagyobb (a mindenkinél nagyobb!) Ján Žižka!… aki harcokban sebesült – hősi – félszemével még a kobaltkék 25 koronás bankóra is fölkerült… A Vitkov-hegy!… Legendás csaták színhelye, az emberiség hősi tehetetlenségének egyik szimbóluma a világon található sok közül… Majd a hősök s legendák világából már a žižkovi bohémtanya hangulatát előlegező kép a busz ablakából: melósnak álcázott, álmos ténfergő lények „betonozzák” a leendő žižkovi TV-torony alapzatát. No, innen már nem jelentett olyan éles cezúrát, akkora ugrást: belépni a MÁBA, a žižkovi ÉLET egyik (lehetséges, mert ott volt!) fragmentumába…

– Gyere!… – mondta Papa Toronto, előttem lépve be a „szentélybe”. – Érezd otthon magad.
Hogyan írhatnám le a „lakást”, ahol nekem otthon kellett volna éreznem magam? Egyetlen pillantást vetve a küszöbről befelé, csak kevésen múlott, hogy rögtön sarkon nem fordultam!…
Láttál már, olvasó, végére állított cipős dobozt, melyet egy rekesszel alsó és felső részre osztottak? Így osztotta ketté egy deszkamennyezet ezt az aránytalanul magas szobát (az épület, amelyben jártunk, még az Osztrák–Magyar Monarchia alatt épült…), s az újdonsült deszkaplafont elnevezték galériának, fönt egy „ágynak” titulált szamárfészekkel: mosatlan párnák, pokrócok stb., s lépcső helyett létrán zajlott a le-föl történő közlekedés…

A „földszint” – hát mit mondjak… még ezen is túltett!

Ha jártál már valaha birkózómeccsen, olvasó, könnyen elképzelheted a vászonnal (ponyvával) letakart széles szivacsszőnyeget (a galérián látható szamárfészek megtévesztő pandanját). Itt is: párnák, pokrócok, a „reggel kibújok, este bemászok” tipikus nyomaival, mosóport, vasalót hónapok óta nem láttak… Első látásra is rögtön világos volt, hogy e tágas szivacsmatrac a központja a szobában zajló életnek. A matrac körül: félig telt vagy már kiürült vodkás, gines palackok, szétdobált csikkek… A sarokban apró „Péter-kályha”, hosszú-hosszú csővel, hogy a felérjen a füstnyílásig… mintha a hulladéktelepen guberálták volna össze. S nem kisebb csodát helyettesített, mint egy remekbeszabott, kékzománc cserépkályhát, melyet azzal az elgondolással szedtek darabokra (cserepeire), hogy az Iparművészeti Múzeumban majd „remek lóvét” gombolnak le a megszámozott s így újra összerakható cseréphalomért, amely most még ott várta dicső karrierjét – pillanatnyi mellőzöttségben – a fal tövében halomba rakva…

S ennek a – kétségtelen – izgalmas kéglinek a légterébe olyan „csupasz” villanykörte csüngött alá a deszkamennyezetről (szerény véleményem szerint már-már irodalomtörténeti érvénnyel!…), amilyeneket csak Dosztojevszkij vagy Zola regényeiben találhat az ember… Nos, Papa Toronto invitálására ide léptem most be, hogy „otthon” érezzem magam…
Odabent hárman voltak. Egyikük nő… ő nyitott ajtót. Annyit rögtön láttam az arcán, hogy nem minket vártak, mármint vendégként, hiszen Papa Toronto itt „otthon” volt… (Pontosabban: mostanában itt volt otthon!…)

– Sziasztok! – mondta a nő, majd rögtön produkált felém egy apró pukedlit: – Alena… – mondta.
– Ő meg itt Tono barátom – mutatott be menet közben, kézfogás nélkül stb. Papa Toronto. – Ha rájön a happáré, írogatni szokott…
„No, itt sem fognak García Márqueznek nézni engem – villant át az agyamon –, ilyen bevezető után…”
A két fickó törökülésben ült, seggük alatt külön párnával, bagóztak keményen, bizonyos keményszesz illatok is lebegtek körülöttük, már beljebb a szobában – csodálkoztam is volna, ha itt, ebben a miliőben nem érzem meg rögtön! – azt az immáron régtől ismert (mert Papa Toronto körül gyakran érzett) hevített kutyaszarszagot, a kenderes cigi illatát szagoltam ki – bár még életemben sosem hevítettem kutyaszart, valahogy mégis egyből ez jutott róla eszembe…

– Ők Zdenek meg Robo – mutatta be távolról a két fickót Alena. – Zdenek a bátyám… Robo klasszika-filológus, a bátyám csellós, egyelőre nem kapott helyet a szimfonikusoknál, ezért pillanatnyilag éjjeliőr… Én angoltanár volnék, de volt igazgatóm szerint: gyanúsan tiszta londoni akcentussal beszélem az angol nyelvet ahhoz, hogy ne jártam volna már „ott”… Ezért már két éve jegyszedő vagyok a Gottwald moziban, s villanylámpával kísérgetem helyükre a későn érkezőket… De miket hallok: te meg író vagy?… Miket írsz?
– Novellákkal próbálkozom… – mondtam. – Ha minden igaz, most fog majd megjelenni az első könyvem. Kedvező pillanat a címe.
– Kedvező pillanat?!… – csapta össze a kezét Alena. – Remek cím! – mondta, két pohárral leguggolva a gines üveghez; nekem is töltött.

Sehol sem láttam az apró szobában Zdenek csellóját, ez kissé meglepett, de rögtön megérkezett a magyarázat, mert kopogtak, s belépett dr. Horčica, művészettörténész – egyébként pedig a gyönyörű kékzománcos cserépkályha szétszedésének, és – nota bene!… – „értékesítésének” kiötlője s egyben levezénylője is… Rögtön, első pillantásra művészettörténésznek látszott, ami számomra mindig is gyanús volt… A túlzott szerepszerűség iránti gyanúm dr. Horčica esetében szinte rögtön igazolódott… Ha Alena már korábban nem referált volna róla, joggal hihettem volna, hogy apróáru-kereskedő toppant a szobába: svádája, szövege, az egész viselkedése erre vallott…

– Győzelem!… – rikkantotta, kivéve Alena kezéből a gines poharat, bár az nem is kínálta, majd megtudtuk, hogy Zdenek csellója „mesés áron” kelt el a bazárban!… Hogy ő, dr. Horčica az elárusítónőt percek alatt két vállra fektette alkuszi dumájával, nem volt ellenállás… Jobb áron kelt el, mint amennyiért Zdenek új korában vette.
– Azt te honnan tudod? – mordult fel Zdenek, a csellója árát firtatva. Szinte rögtön szembeötlött, hogy nem nagyon szívelhetik egymást. – Elbasztad ezt a gyönyörű kályhát is!…
De aztán hamar szent lett a béke, mikor dr. Horčica tényleg leperkált a szivacsszőnyegre vagy ötszáz koronát. Nyomban minden rendben lett! S Papa Toronto vette át a szót!
„No – gondoltam magamban –, majd most meglátjuk, hogy boldogul a »nagy« Papa Toronto ezekkel az agyontanult, agyonképzett ipsékkel!…”
De aztán mégsem Toronto rovására alakult a téma… Mert Papa Toronto máris pedzegetni kezdte azt, amiért ma este tulajdonképpen idejöttünk, s amit Papa Toronto még a PETIPÉ-be tartva úgy harangozott be, hogy „fontos ügyeket fog ő bonyolítani…” Mit mondjak, az „ügy”, amit Toronto megpendített, valóban szerfölött komolynak látszott, ha abból indulok ki, hogy Toronto máris a társaság figyelmének központjába került. Zdeneken, Robón s dr. Horčicán a feszültség apró remegései futottak át, ahogy inni kezdték a szavait, miközben Papa Toronto aprólékosan ecsetelte nekik, hogy fogja őket másnap éjjel, egy vonatfülke (ládaszerű) ülésében nyugatra csempészni, már persze, ha hajlandók lesznek ebbe a ládába egy palack vízzel becsücsülni, és Münchenig ott kibírni, aztán Münchenben már a kalauz majd mindent rendben elintéz… A vonat holnap éjjel egy és két óra között indul a Praha Stredről! Papa Toronto ezek után – örök tanulságul a hiszékeny és álmokat kergető lelkeknek! – szinte megdicsőült! S ezt követően a többiek már nem csak Toronto szavait itták… Szaporán emelgették a gines palackot (mert az még szinte tele volt), hogy újra meg újra teletöltsék a poharakat. Még Alenát is elfogta az ismétlődő csirió láza, újra meg újra odatartotta ő is a poharát, amitől (egy röpke negyedóra alatt) olyan bátor s főleg olyan kacér lett, hogy már rám kacsingatott, s talán nem is csak tréfából…

– Csirió! – kiáltotta, poharát magasba emelve dr. Horčica. – Én a pénzt bármikor előteremtem! – Hirtelen gondolt egyet, és egy ötlettel fordult Papa Torontóhoz:
– Papa! És mi lenne, ha lóvé helyett itt hagynánk neked a kéglit?!…
– Jaj, de jó! Jaj, de jó! – ujjongott Alena. – Hagyjátok itt neki! Akkor én, lehet, nem is megyek veletek!

Az cseppet sem zavarta, hogy a lakásátörökítés Torontóra vonatkozott (legalábbis a szöveg szerint), ő, Alena meg ujjongás közben folyton rám kacsingatott…

A lelkesült (lassan-lassan hőzöngő dumává fajuló) tárgyalás közben ezt a kacsingatást szúrta ki Alena bátyja, Zdenek.
– Alena! – mondta –, jobb lesz, ha te már fölmész az ágyadra.
Éjfél is elmúlt.
Alena kicsit még szabódott, de Zdenek hajlíthatatlan volt:
– Menj, míg szépen mondom!… Ha bedurvulok, tudod…
Alena valószínűleg tudta, milyen az, mikor Zdenek bedurvul, mert szó nélkül fölmászott a létrán, odafönt elhelyezkedett, de úgy, hogy most onnan tarthassa velem a szemkontaktust…
– Papa Toronto – mondtam, attól tartva, hogy ebből még tényleg botrány lehet –, holnap is nap van, s még temérdek dolog vár ránk… Szerintem eltehetnénk magunkat holnapra…
Papa Toronto, aki feltűnően józanabb maradt, mint a többiek, bár szemre mintha ő is ugyanannyit ivott volna, rögtön bele is egyezett.
– Szerintem – mondta – mindent megbeszéltünk. – A többit majd holnap „in natúra!…” Tegyük el magunkat holnapra!…
Papa Toronto szavainak varázslatos hatása volt e néhány „értelmiségire”, akikhez képest pedig „faragatlannak” számított, de sejtetni tudott valamit, amiről ezek a valójában jóravaló (jobb sorsra érdemes emberek) álmodtak.

E pillanatban a szesz kábulatához saját fantáziájuk túlhajtott képei is hozzáadták a plusz eufóriát, amitől szinte beleszédültek mesés jövőképükbe…
Aztán szinte egyszerre kidőltek, egyik ide, a másik oda dőlt el a szivacsszőnyegen… Dr. Horčica máris markáns horkolásba kezdett. Talán ezen bátorodott föl Alena, remélve, hogy odalent „avatatlan fülek” nem hallják, és alig halkított hangon hívogatni kezdett, föl, a szamárfészekbe…

Mivel – mint már említettem – tartottam kicsit a botránytól, oda feküdtem, ahol első látásra alkalmasnak vélt helyet találtam: az ablak alá, s magamra húztam a bőséges redőkben, hullámokban a padlóra aláhulló horgolt függönyt, csak észrevétlen maradjak… Ezt a lehető legjobban tettem, mert Zdenek – dacára a fejében kavargó tömény mámornak, egyszer csak mintegy felhorkant:
– A francba! A létra meg ott maradt!… – Mármint a deszkamennyezet pereméhez támasztva… – Valamelyik szemétláda még megkúrja nekem!… – mondta, és álomittasan odatámolygott a létrához, majd az alvó testek fölött balanszírozva úgy fektette a fal tövébe, hogy a létra vége alvás közben a fejénél legyen…
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszafeküdt a helyére…

Bármilyen furcsán hangzik is, de hirtelen magam is elaludtam, majd talán egy félórányi alvás után hirtelen fölriadtam! Nem történt semmi különös, csak a feszült idegeim rakoncátlankodtak. Még mindenki aludt. Halkan elröhögtem magam, mert az jutott eszembe, hogy lám, most akár három létrát is odatámaszthatnék Alena szamárfészkéhez, Zdenek „háremőri” funkciójából kiesve igen mély álomba merült. Aludtak, mint az agyonvertek. Aztán megállapítottam, hogy a fülbántó horkolás éppen onnan jött, ahonnan – köznapi beidegződéseink szerint – nem kellett volna jönnie: Alena irgalmatlanul húzta odafönt a lóbőrt. Megint elröhögtem magam, de most már az iménti, létrával kapcsolatos gondolatomon, aztán sietve fölálltam, halkan rendbe szedtem magamon a ruhát, s mint a tolvaj (?…), kiléptem a szobából.

Megkönnyebbülve mentem le az utcára. Kilenc óra volt. Egy pillanatra megálltam a kapuban, s visszatekintve az éjszakára: Bohumil Hrabal szellemalakját pillantottam meg az elhagyott szoba sarkában, ott ült „újhullámos” szellemszékén, ujját cicerói mozdulattal föltartva, megbocsátó szeretettel korholta az alámerült társaságot: „Ó szerelem, szerelem… – mondta groteszk ízzel a hangjában –, a szerelem, fiúk, nem ismer korlátokat. Ha elveszed a létrát, a szerelmes a saját hajából fon majd hágcsót magának. S még az sem jelenthet akadályt, ha a szerelmes éppen kopasz…”
Föllélegezve léptem föl a begördülő buszra, s megkönnyebbülve láttam a busz hátsó ablakán át, hogy távolodom a bohémtanyától…

…s egyúttal Papa Toronto közelségétől… Úgy tűnt, mintha a busz kiadós vargabetűkkel haladt volna a centrum felé, bár valószínűleg csak türelmetlenségem miatt hittem aránytalanul hosszúnak az utat… minél előbb minél messzebbre szerettem volna már kerülni az „éjszakai Babilon” színhelyétől, zsebemben azzal a plusz százötven koronával, amit Papa Toronto kölcsönzött a tervezett nagy „embercsempészet” honoráriumából. Ez az összegecske a fizetésem maradékával együtt kitett annyit (háromszázat?), hogy legényesen érezzem magam!… Másfelől, már tényleg alig vártam, hogy végre találkozhassam Dúdor Pistával… Majd egyszerre olyan benyomásom támadt, rossz járatra szálltam. Megszólítottam a sofőrt, de ő vagy nem szeretett, vagy félt beszélni… Ezért elég furcsán rám mordult, hogy „vezetés közben tilos a sofőrt zavarni!…” Most engem szólítottak meg… Egy idősebb hölgy, szinte ugyanazzal a „monarchiabeli” arccal, amellyel már az operaházban is találkoztam, s amilyenből Pozsonyban már alig-alig akad itt-ott mutatóban…

– Hol szeretne leszállni, fiatalember? – kérdezte.

– A Karolinum főépületénél! – feleltem, érezhető önérzettel, részben válaszul a sofőr elutasító magatartására… Azt hiszem, a „főépületénél” szót a kelleténél kicsit jobban meg is nyomtam. Nem tudom, milyen képzettársítást vártam volna el a kedves idős hölgytől e verbális „kitételemre”, de a rám törő sznobságomban nem sértődtem volna meg, ha valaki ott a buszban így fejezi be a gondolatot: „Ó, igen, a görög-latin filozófia szak most a főépületben székel…” De ehelyett a kedves, finom arcú idős hölgy azt mondta, szeretettel:
– Milyen szépen beszél már csehül, gyermekem…

Ez a „már” volt az, amire a legkevésbé vágytam ebben a percben. Az idős hölgy honnan tudhatja, hogy alig fél éve koslatok Prágában, és ahhoz képest már tényleg szépen beszélek… Bár nem annyira, amennyire szerettem volna, s lám, a környezeti ártalmak ördöge, mármint Papa Toronto környezeti ártalmaié: e pillanatban nekem is Nietzsche jutott eszembe, afféle fülembe ültetett bogárként, bár nekem most nem „az erkölcstelenség erkölcsének” apostolaként jelentkezett, hanem az önmagunkkal való elégedetlenség legpozitívabb hirdetőjeként: „Ha ott érezzük kevesebbnek magunkat, ahol tényleg kevesebbet tudunk, még nincs olyan nagy baj…”

Így történt, hogy A filozófia vigasztalása helyett (Boethius műve), a filozófia támogatásával szálltam le végül is jó helyen: mert közben a busz már meg is állt, majd szépen tovább is indult, s én arra lettem figyelmes, hogy az idős hölgy azt mondja:
– De hát nem szállt le, fiatalember! – csodálkozott a tréfás helyzeten. – Le kellett volna szállnia… A Karolinum melléképületénél majd ne felejtse el!… Ott is érdeklődhet…
Így nem szálltam le ott, ahol vélelmeim szerint le kellett volna szállnom, hanem ott, ahol nem kellett volna, majd kiderült, hogy mindez épp fordítva van: mert épp a megfelelő portásfülke előtt álltam!…
– Co je, hoku? – kérdezte a portás, kinyitva az ablakot. – Co hledáš?…
– Hledám pána malířa Dúdora z Komárna…

Rövid telefonálás, készséges hajlongás (talán volt valami a füle mögött, vagy csupán nem volt munkáskáder?…), aztán már mondta is: Pán Dúdort hiába keresem, mert pán Dúdor tegnap (nota bene!…) a Komáromi Jókai Napokra – Dereskbe utazott!…
„Így se rossz!…” – gondoltam elköszönve… De hát miért is ment volna könnyebben vagy egyszerűbben valami, ami Dúdor Pistával volt kapcsolatos?