Szilágyi H. István: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Visszatekintés (Jog és irodalom /tanulmány)

„Nemrég végezte el az egyetemet, és még mindig a jogi kar fekete posztó egyenruhájában járt; ujján ott volt a doktori aranygyűrű, és egész lényéből a boldog zöldfülű önteltsége és lírai hevülete áradt.”1

Egy csavarás

Az irodalmi művek helyes értelmezéséhez vezető utat általában három lépésben javasolják bejárni: a kontextualizáció, a dekontextualizáció, végül pedig a rekontextualizáció fázisain keresztül.2 A kontextualizáció azokat a szellemi erőfeszítéseket jelenti, amelyek segítségével a mű jelentését a keletkezésének körülményeire tekintettel igyekszünk feltárni. Ide tartozik a szerzőnek az irodalmi hagyományhoz, kora társadalmi problémáihoz való viszonyának felderítése éppúgy, mint a műnek a szerző életművében elfoglalt helyének, a szerzőt foglalkoztató irodalmi témáknak, esztétikai kérdéseknek a megvilágítása. Röviden a kontextualizáció célja tehát a szerző szándékainak körvonalazása, vagy legalábbis a helytállóként elfogadható értelmezések horizontjának felrajzolása, ami természetesen a lehetséges értelmezések sokaságát fogja át, hiszen a szerzői szándék sohasem tisztázható pontosan.

Az értelmezés második fázisában, a dekontextualizáció szakaszában figyelmünket magára a műre mint esztétikai, intellektuális egységre és egészre összpontosítjuk, mintegy kiszakítva azt a keletkezés kontextusából. Egy regény esetében ez hagyományosan magában foglalja például a cselekmény szálainak felfejtését; a szereplők jelentőségének, jellemének vizsgálatát; az elbeszélő és a szereplők viszonyának, a mű dramaturgiai szerkezetének elemzését. Vizsgálódásaink tulajdonképpeni célja ekkor a műben az eredeti szerzői szándéktól függetlenül benne rejlő jelentésváltozatok felszínre hozása.

Végezetül a mű rekontextualizációja azoknak az aktuális irodalmi hagyományból és társadalmi körülményekből adódó szempontoknak a meghatározását kívánja, amelyekre tekintettel behatárolhatjuk a mű számunkra szóló jelentésének változatait, s ezáltal egyúttal megalapozhatjuk esztétikai értékítéleteinket.

Az interpretáció menetének e vázlata természetesen nem adhat teljes képet az értelmezés folyamatának bonyolult belső összefüggéseiről, mégis alkalmas arra, hogy rámutassunk két bennünket közelebbről érintő problémára, a nyitottság és a folyamat dinamikájának kérdéseire.

A nyitottság az értelmezés összefüggésében azt jelenti, hogy az irodalmi művek esetében, még ha betartjuk is a „helyes értelmezésre” vonatkozó instrukciókat, akkor sem juthatunk el egyetlen, kizárólagosan helyes jelentéshez, hanem csupán autentikus olvasatok sokaságához.3 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a helyes értelmezésre tett erőfeszítéseink értelmetlenek lennének. Két okból sem azok. Egyrészt azért, mert így még mindig kizárhatjuk a téves értelmezések sokaságát. Másrészt − s ez talán az előbbinél is fontosabb indok − éppen a nyitottság teszi kétirányúvá az értelmezés aktusát. Hiszen a mű sokféle olvasata közül a számunkra való jelentésének megragadása egyszersmind saját pozíciónk − az író, illetve az értelmező (olvasó) közösség többi tagjának pozíciójához képest elfoglalt helyzetünk − kijelölését is eredményezi. Ezért minden mű felkínálja az önismeret fejlesztésének lehetőségét, sőt, minden műben burkoltan benne foglaltatik egy, az olvasóhoz szóló felhívás az önmeghatározásra. Éppen ez az egyik legfontosabb hajtóereje az értelmezés dinamikájának.

A kontextualizáció-dekontextualizáció-rekontextualizáció szerkezete már eleve implikálja az időben előrehaladó mozgás képzetét. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy egy egyenes vonalú mozgást látunk, mely áthaladva a „helyes értelmezés” fázisain eljuttat minket a mű számunkra való jelentésének megragadásához. Valójában az időlegesen megválaszolt, eldöntött kérdésekhez való sorozatos visszatérésekkel jellemezhető, egymásba kapcsolódó körmozgások ciklusairól, egy sajátos meanderezésről van szó. Hiszen a számunkra szóló jelentés megragadásához szükséges viszonyítási pontok folyamatos mozgásban vannak az idő előrehaladtával: állandóan változik, formálódik az irodalmi hagyomány, az olvasót körülvevő társadalmi közeg, az olvasónak az értelmezői közösségben elfoglalt helye. Ezért fordulhat elő, hogy egy irodalmi műről kialakított véleményünk akár anélkül is megváltozhat idővel, hogy újraolvasnánk azt, mert pusztán az értelmezői pozíciónk megváltozása folytán módosulhat a mű számunkra való jelentése.

Az értelmezés dinamikus, körmozgásszerű jellegéből következik az is, hogy valójában nem szükséges tartanunk magunkat a kontextualizáció-dekontextualizáció-rekontextualizáció egymás utáni sorrendjéhez. S tényleg elég gyakran megesik például, hogy egy-egy művet anélkül veszünk kézbe, hogy alaposabban utánajárnánk a szerző kilétének, s csak esetleg később − ha a mű felkeltette érdeklődésünket − kíséreljük meg a kontextualizációt.

Nos, éppen ez a belátás képezi az alapját e tanulmány koncepciójának, mivel García Márquez címben szereplő kisregényének elemzésekor nem fogom magam tartani a fentiekben javasolt sorrendhez, hanem a dekontextualizáció fázisában fogom felvenni az értelmezés fonalát. E mögött a döntés mögött didaktikai megfontolások állnak, ugyanis a mű elemzése valójában a joghallgatók számára tartott „Jog és irodalom” szeminárium anyagát képezi, s a jelen tanulmány tulajdonképpeni célja, hogy beszámoljak ennek az immár több mint egy évtizede rendszeresen tartott kurzusnak a tapasztalatairól.4

Dekontextualizáció

A hallgatók számára az egyik legizgalmasabb feladat a történet, a regénybeli események menetének rekonstrukciója. Jogi oktatásunk jelenlegi rendszerében, amely alapvetően a szabályok elsajátítására és dogmatikai elemzésére koncentrál, szinte elvétve találkoznak a hallgatók a ténymegállapítás – fact finding – feladatával. Még azokon a tételes jogi kurzusokon is, ahol bírósági döntéseket elemeznek, már előre „megrágott”, a jogilag releváns elemeket kiemelő történeti tényállásokkal van dolguk, ezért magának a tényfeltárásnak a nehézségeiről és buktatóiról vajmi kevés fogalmuk van a hallgatóknak. Holott a történeti tényállás felállítása a jogászi munka egyik alappillére, nem csupán az ítélkezésben, hanem szinte mindenféle gyakorlati jogi munkában.5
Márpedig a Krónika történetének rekonstrukciója nem egyszerű feladat, mert a címmel ellentétben a regény egyáltalán nem „krónika”, abban az értelemben, hogy az eseményeket időrendben haladva mondaná el egy elfogulatlan, semleges, kívülálló narrátor. Az elbeszélő ugyanis maga az író, aki húsz év elteltével tér vissza abba a kolumbiai kisvárosba, ahol ifjúkorát töltötte. A városka életét alapvetően átalakította az a tragédia,6 amelynek eseményeit utólag igyekszik feltárni, s megmagyarázni az író, aki egyébként maga is az események egyik – jóllehet csupán „mellék-” – szereplője volt. A mű öt fejezetének mindegyike más-más szempontból meséli el a drámát, mindegyik fejezet időben előre-hátra ugrálva térképezi fel az eseményeket, bár mindegyik rész a történet tragikus csúcspontjával, Santiago Nasar meggyilkolásával zárul. A történet egésze, az események gyakran párhuzamosan futó szálai tehát csupán az öt elbeszélés – amelyek maguk is a legkülönbözőbb tanúk és cselekvők visszaemlékezéseiből, „tanúvallomásaiból” kerekednek ki – egymásra vetítéséből állítható össze, gyakran nem kis nehézségek árán.

A Krónika történetének középpontjában egy becsületbeli ügy áll, amely az 1930-as években játszódik.7 A kisvárosba egy fiatalember érkezik − Bayardo San Román −, akiről néhány hónap múlva kiderül, hogy tulajdonképpen feleséget keres magának. Végül egy elszegényedett család8 legkisebb lányát, Angela Vicariót szemeli ki magának,9 aki a család nyomására elfogadja kérőjét. A hosszas előkészületek után megrendezett menyegző szinte karneváli ünnepséggé növekszik, amelyen a városka egész lakossága részt vesz, s homályba borítja még a következő napi püspöki látogatást is. A nászéjszakán azonban Bayardo felfedezi, hogy Angela már nem szűz, s hajnalban visszaviszi szüleihez. A lány két ikertestvére a becsület helyreállítása végett elhatározza, hogy megölik húguk szüzességének elrablóját. A megfélemlített Angela bátyjai unszolására10 Santiago Nasart, egy, az arab bevándorlók csoportjába tartozó gazdag fiatalembert nevezi meg „bűnösként”. Az ikrek − akik maguk is gyerekkoruk óta ismerik Santiagót − mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen vérrel lemosniuk a család becsületén esett sérelmet. Vasárnap reggel a városka főterén, a hajón érkező püspök üdvözlésére siető tömeg forgatagában fűnek-fának elmesélik, hogy mire készülnek. Mire a püspök elhajózik, Santiagón kívül jószerint már mindenki értesül az ikrek tervéről, a gyilkosságot azonban − gyűlölet, hanyagság, gyávaság, közömbösség és a véletlenek összejátszása miatt − mégsem akadályozza meg senki. A tragédiát követően az ikreket, akik önként feladják magukat, három év vizsgálati fogság letöltése után a bíróság felmenti. A Vicario család már a tragédia másnapján elhagyja a várost, majd néhány nap múlva a szégyentől a részegségbe menekülő Bayardót is elviszik rokonai. Angela Vicario, akit tulajdonképpen hozzákényszerítettek kérőjéhez, a tragédia nyomán ébred rá, hogy beleszeretett Bayardóba, és húsz esztendőn keresztül írja reménytelen szerelmes leveleit férjének, aki végül mégis visszatér hozzá.

A gyilkosságot megelőző néhány óra eseményeinek rekonstruálása valóban izgalmas feladat a hallgatók számára, hiszen tucatnyi szereplő és szemtanú „vallomásából” kell kirakosgatni a tényállást, s a szemináriumon még képzeletbeli térképeket is rajzolunk, hogy a szereplők mozgását jobban áttekinthessük. A legfontosabb tanulság a hallgatók számára azonban az a felismerés, hogy a fáradságos munkával összeállított kép bizonytalan, homályos és ellentmondásos: mindenki mást látott, másképpen emlékezik ugyanarra az eseményre. Még az olyan jelentéktelen részletekben sincs összhang, hogy a végzetes vasárnap reggelen sütött-e a nap, vagy éppen esett az eső. A legnagyobb bizonytalanság azonban éppen a legfontosabb kérdésben mutatkozik: vajon tényleg Santiago Nasar volt-e Angela Vicario szüzességének elrablója?11 García Márquez a Krónikában mesteri módon mutatja meg az „objektív” valóság megragadásának lehetetlenségét, és a jogi tényállás megállapításában rejlő inherens bizonytalanságot.12

Ezzel érkezünk el a szövegen belüli értelmezés másik érdekfeszítő problémacsoportjához, a felelősség vizsgálatának kérdéseihez, amely egyúttal módot ad a tucatnyi szereplő jellemének elemzésére is, cselekedeteik motívumának feltárására.13

Vajon mennyire hibáztatható Plácida Li-nero − Santiago Nasar anyja −, aki a gyilkosság előtti pillanatokban − abban a hiszemben, hogy fia már biztonságban van − maga rakta fel a keresztvasat a ház kapujára, elzárva a menekülés lehetőségét fia elől? S aki csak azért hibáztatta magát hátralévő életében, mert nem sikerült megfejtenie Santiago veszedelmet jelző előző napi álmát. Victoria Guzmán − Santiagóék szakácsnője −, aki Santiago Nasar apjának ágyasa volt, s ettől a sorstól féltette lányát, Égi Virágszálat, akire Santiago már szemet vetett, s amiért szívből gyűlölte a fiatalembert. Victoria Guzmán az elsők között értesült az ikrek tervéről, de szándékosan elmulasztotta figyelmeztetni erre Santiago Nasart. Égi Virágszál, aki kamaszlány létére félelemből cselekedett ugyanígy, és a gyilkosság előtti percekben azt képzelte, hogy Santiago bejön a házba, s felmegy az emeleti szobájába − holott még kint a téren menekült gyilkosai elől. Clotilde Armenta, a tejesasszony, aki az üzenetet küldte Santiago Nasarék házába, s aki megpróbálta leitatni az ikreket, s rávette őket, hogy elmulasszák a tervük végrehajtására kínálkozó első alkalmat: irgalmazzanak a püspök köszöntésére siető Santiagónak. Lázaro Aponte ezredes, a falu elöljárója, aki nem vette komolyan az ikrek fenyegetőzését, s beérte annyival, hogy a püspök elé menet elkobozta késüket, ahelyett hogy őrizetbe vette volna őket. Carmen Amador atya, aki szintén az elsők között szerzett tudomást a készülő gyilkosságról, de csak a püspöki látogatással volt hajlandó foglalkozni. Cristo Beyoda − Santiago Nasar kebelbarátja −, aki értesülve a Santiagót fenyegető veszélyről, beosont Santiago Nasar szobájába, magához vette Santiago pisztolyát, de az utolsó pillanatban a félelem megakadályozta abban, hogy barátja segítségére siessen. Akárcsak Santiago másik barátja, Indalecio Pardo, akiről pedig az ikrek is úgy vélték, hogy a legalkalmasabb személy arra, hogy figyelmeztesse Santiagót, és megakadályozza a tragédiát. Vagy Nahir Miguel − Santiago Nasar jegyesének az apja −, aki ugyan felajánlotta Santiago Nasarnak, hogy maradjon a biztonságot jelentő házukban, de mégsem akadályozta meg, hogy Santiago a vesztébe rohanjon.

Rátérve a dráma főszereplőire, vajon ártatlannak tekinthető-e Angela Vicario, aki elhallgatta szüzessége elvesztését családja és jegyese előtt, s aki arra készült, hogy becsapja jövendőbelijét a nászéjszakán? Nem lehetséges-e, hogy csupán azért nevezte meg csábítójaként Santiago Nasart, hogy leplezze lánykori szeretőjét, s mert abban bízott, hogy testvérei nem mernek majd bosszút állni egy vagyonos, magasabb társadalmi helyzetben lévő személyen, mint arra a történet más szereplői is célozgattak?

Valóban Bayardo San Román volt-e az ügy „igazi áldozata”, ahogy azt a városka lakói mondogatták később? Tényleg nem volt számára más megoldás, mint visszavinnie Angelát a szülői házba, mint egy hibás árut az eladónak? Holott tudhatta, hogy ha más életét nem is, de Angeláét bizonyosan örökre tönkreteszi ezzel.

Beszélhetünk-e az áldozat közrehatásáról Santiago Nasar esetében? Mint arra utaltunk, tényszerűen nem lehet eldönteni, hogy valóban ő csábította-e el Angela Vicariót. Számos részletből úgy tűnik, hogy Santiagót sohasem vonzotta különösebben Angela Vicario. Maga az elbeszélő is inkább Santiago ártatlanságának elfogadása felé hajlik, sőt még bizonyos művészi eszközökkel is hangsúlyozza ezt a szerző: Santiago mindig fehér lenvászon ruhában jár, és a gyilkosok által okozott sebek leírása Krisztus stigmáit idézik. Másfelől viszont, amit Santiago Nasar jelleméről megtudunk, az bizonyos fokig magyarázza, hogy az ikrek miért fogadták el kétely nélkül húguktól az ő nevét. Santiago Nasar a családok közötti megállapodással Flora Miguelt jegyezte el, akihez nem fűzték különösebben erős érzelmek, nem úgy a helyi bordély tulajdonosnőjéhez, María Alejandrina Cervanteshez, akivel viharos szerelmi viszonya volt. Egyébként pedig köztudomású volt róla, hogy − akárcsak az apja − ő is „afféle tyúkleső karvaly volt”, aki „ahány kóbor cselédlány csak felbukkant a hegyekben, mindet lekapta a lábáról”.

Végezetül, valóban ártatlanok voltak-e Santiago Nasar gyilkosai, Pedro és Pablo Vicario? Az ikrek egy percig sem kételkedtek abban, hogy valóban Santiago becstelenítette meg húgukat, s hogy saját kezükbe kell venniük az igazságszolgáltatást, bár mindent megtettek azért, hogy erre ne kerüljön sor. Mindenesetre a regénybeli bíróság ártatlannak nyilvánította őket.

Az író a felelősség megállapítása körüli nyugtalanító bizonytalanságot azzal is fokozza, hogy egymással ellentétes hatású művészi eszközöket használ. Egyfelől azt sugallja, a dráma „sorsszerű” volt − megtörtént, aminek meg kellett történnie −, vagyis tulajdonképpen személyesen senki sem felelős az eseményekért. Másfelől azonban a közösség egészének felelősségét kifejező allegóriát és elszórt utalásokat fűz a szövegbe.

A hallgatókat általában megragadja a felelősség problémája, s a szemináriumi dolgozatok legalább fele boncolgatja ezt a kérdést. Általánosnak mondható az egyetértés abban, hogy a diákok nem tartják helyesnek az ikrek bíróság általi felmentését, noha olvastam olyan dolgozatokat is, amelyek szerzői kifejezetten szimpatizáltak a Vicario-testvérekkel: szerintük egyedül ők viselkedtek tisztességesen, mikor tartották magukat a közösség íratlan becsületkódexéhez, s amellett mindent megtettek, hogy ne kerüljön sor a véres megtorlásra. Szintén egyetértés mutatkozik abban is, hogy a hallgatók vétkes gondatlanságot látnak a falu vezetőinek − Aponte ezredes és Amador atya − magatartásában. Az általános vélekedés szerint elsősorban nekik kellett volna határozott közbelépésükkel megakadályozni a tragikus fejleményeket.

Ehhez képest meglehetős bizonytalanság tapasztalható a diákok körében a közösség mint egész felelősségének kérdésében. A „senki sem felelős” (a közösség vezetőin kívül), illetve a „mindenki felelős” alternatívájában elég bizonytalanul foglalnak állást a hallgatók. Az előbbi válasz mellett érvelve kiemelik, hogy a szerelmi ügyek a magánszférába tartoznak, és a gyilkosság tulajdonképpen egy sor véletlen összejátszásának köszönhetően következett be, míg az utóbbi álláspontot elfoglalók azzal érvelnek, hogy a falu lakói vétkes nemtörődömséggel hagyták bekövetkezni a tragédiát. Viszonylag sok hallgató jut el azonban e két végletes és ellentmondó alternatíva mérlegelése nyomán a szereplők viselkedését meghatározó értékrend vizsgálatához.

De mit tudhatunk meg a műből erről az értékrendről? Első pillantásra úgy tűnik, teljesen homogén abban az értelemben, hogy a közösség egésze osztja, sőt, még az állami jog is elismeri. A városka lakossága társadalmilag nem túlságosan differenciált: a vagyoni különbségek nem akkorák, hogy a jómódúak elzárkózhatnának a szegényektől, és a többségtől viszonylag elkülönülő arab bevándorlók katolikus hitre tért leszármazottjainak csoportja is − melybe Santiago Nasar is tartozik − beilleszkedett a közösségbe.

Közelebbről vizsgálva persze felfedezhető, hogy a vagyonosokra azért „mégsem annyira” érvényesek az általános szabályok. Jól mutatja ezt, hogy többen úgy gondolták, Angela Vicario éppen abban a reményben mondta Santiago Nasar nevét fivéreinek, hogy azok nem mernek kezet emelni egy gazdag emberre. Másfelől a Vicario testvérek pedig talán éppen azért ragaszkodtak olyan vehemensen az íratlan becsületkódexhez, mert egy valamikor jobb napokat látott, de elszegényedett család sarjai voltak.

Az értékrend legnyilvánvalóbb belső ellentmondása azonban a férfi–nő viszonylatok egyenlőtlensége, ami a társadalmi érintkezés, a párválasztás és a családi élet minden terén megnyilvánul. Egy patriarchális,14 macsó,15 képmutató16 és álszent17 értékrend határozza meg a szereplők viselkedését, s így az egész történet tulajdonképpen ennek az értékrendnek a belső ellentmondásosságát dramatizálja. E probléma részletes elemzése azonban már átvezet minket az értelmezés következő, a fentiekben rekontextualizációnak nevezett fázisába, hiszen a regényben megjelenő értékrend értékelése elválaszthatatlan a mű számunkra való jelentésének megragadásától.

Rekontextualizáció

A mű jogi szempontból érdekes olvasatait számba véve elsőként a feminista jogelmélet perspektívája kínálkozik a történetből kirajzolódó értékrend vizsgálatához.
A Critical Legal Studies feminista vonulata − az angol jogtudomány kivételével − Európa-szerte viszonylag kevéssé tárgyalt és művelt irányzat az amerikai jogtudományban elfoglalt pozíciójához képest,18 s még kevésbé az a magyar jogtudomány berkeiben:19 e tény persze nyilván összefügg a nőmozgalom általában vett helyzetével is. A következőkben én elsősorban Ian Ward összefoglalására20 támaszkodom elemzésemben.

A feminista jogelmélet által felvetett szerteágazó tematikából a mű elemzése kapcsán két meglátást érdemes játékba hozni: az egyik, hogy a modern jogrendszerek − a common law és a római germán jogcsaládhoz tartozók is − a nők társadalmi helyzetét olyan jogi kategóriákkal írják körül, melyek még őrzik a jogfejlődés korábbi, patriarchális korszakának szemléletét, ezáltal a nőt, illetve a nő személyi integritását hajlamosak a tulajdonjog fogalmaival meghatározni. Így például az angol jogban ma is használatos jogi terminus a nemi erőszakra, a rape szó, a római jogban használt raptusból származik. A kora középkori Európában a „nemi erőszak” fogalmát a férjhez adható nőnek a hozzájárulás nélküli elrablásaként határozták meg. A hozzájárulást azonban nem a nő beleegyezése jelentette, hanem a családé, vagyis a kor családi körülményeire tekintettel, ez a (férfi) családfő beleegyezésével volt azonos. Vagyis a „nemi erőszak” eredeti értelmében lopás volt, és nem szexuális viselkedés, és nem is feltétlenül erőszakos bűncselekmény. Egy nő boldogan eltűnhetett szeretőjével: ettől függetlenül a családot még „megerőszakolták”. A tényleges erőszak eleme csupán a nők fokozatos emancipálódásával kapcsolódott az eredeti jogi terminushoz, s a nemi erőszakról folyó hétköznapi beszélyre még mindig árnyékot vet az eredeti fogalmi képződmény, amely a nő ellen elkövetett erőszakot a tulajdonos férfit ért veszteségként láttatja.21

A másik felvetés egy tágabb horizonton arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy mivel a nyelv alakulása tükrözi a társadalom hatalmi viszonyait − vagyis a férfiuralom esetén a nyelv a férfiak „fallogocentrikus” gondolkodásához idomul −, ezért a nők voltaképpen nem is képesek kifejezni sajátos tapasztalataikat. Különösen igaz ez a társadalmi érintkezés olyan, a férfiak által leginkább ellenőrzött területeire, mint a politika és a jog világa.22

Nos, a Krónikában mindkét meglátás bőségesen igazoltnak látszik Angela Vicario alakjában és sorsában. Az, hogy ő tulajdonképpen a család tulajdona, amit (akit) Bayardo egyszerűen megvásárol magának, elég világosan kitűnik a következő részletekből: (1) Angela eredetileg nem akar hozzámenni Bayardóhoz, mert nem ismeri, nagyképűnek tartja stb; (2) Bayardo nem is neki udvarol, hanem a családnak; (3) a házasságról a család dönt Angela helyett; (4) mikor a nászéjszakán kiderül, hogy Angela már nem szűz, akkor Bayardo nem kér semmilyen magyarázatot, hanem egyszerűen visszaviszi a szülői házba az asszonyt − mint valami hibás árut az eladónak; (5) az ikreknek nem Angela érzelmei a fontosak, hanem egyedül a család becsületén esett sérelem; (6) a „rablás” megtorlásáról Angela helyett döntenek; (7) Bayardót nyilvánvalóan nem Angela személyének elvesztése bántotta − hiszen alig ismerte −, hanem a „feleségvásárlásba” befektetett rengeteg pénz látványos és értelmetlen „kidobása”; (8) a közösség megítélése szerint a tragédia „igazi áldozata” nem Angela Vicario, nem is Santiago Nasar, hanem a „becsapott” Bayardo San Román volt.
Természetesen a történet tökéletesen illik a hagyományos patriarchális társadalmak szokásainak megszokott keretébe, hiszen a házasság intézménye eredetileg a nő adásvételének formájához kapcsolódik. Csupán a nők társadalmi helyzetének fokozatos javulásával kezd érvényesülni a nő akarata a párválasztás terén. A modern nyugati kultúrákban mindezt lassanként elfedte a XIX. században kialakuló romantikus szerelem és a „szerelmi házasság” eszménye. Mint tudjuk, valójában ez az ideál csak a nagyjából azonos társadalmi helyzetben lévők − a polgárság és az alsóbb társadalmi osztályok tagjai − közt válhatott valóra. A Krónikában azért lesz Angela helyzete olyan szélsőségesen kiszolgáltatott, s azért degradálódik személye szinte tárggyá, mert közte és Bayardo San Román között óriási társadalmi különbségek vannak, másrészt az „istenhátamögötti”, határ menti kisváros zárt közösségében még sokkal elevenebb a tradicionális patriarchális értékrend: pontosabban már mindenki a romantikus szerelemről beszél, miközben a hagyományos patriarchális értékrend szerint gondolkodik és cselekszik − az értékrend hamisságának éppen ez az egyik vonatkozása.

Rátérve a második szempontra, látható, hogy Angela Vicario nemcsak az akaratnyilvánítás és a cselekvés terén van passzivitásra kárhoztatva, hanem tulajdonképpen „nincs hangja”. Az egyetlen esetben, mikor megpróbál szót emelni saját érdekében a házasságot eldöntő családi tanácskozáson, anyja beléfojtja a szót. Aztán már csak egy nevet, Santiago Nasar nevét halljuk tőle a sorsdöntő hajnalon. Később a vizsgálóbírónak sem sikerül többet kiszednie belőle vallomásának jegyzőkönyvbevételekor.23 A nyelvi önkifejezés képtelenségének legmegragadóbb metaforája azonban az, hogy amikor a tragédia után Angela ráébred, hogy beleszeretett Bayardóba, akkor képtelen közölni vele érzelmeit: hiába írja szerelmes leveleit hosszú éveken keresztül, mikor Bayardo végül mégiscsak visszatér hozzá, akkor kiderül – egyetlen egyet sem olvasott közülük.24

A feminista jogelmélet perspektívájából való elemzés lezárásaként végezetül még ki kell emelnünk, hogy azáltal, hogy a bíróság felmentette az ikreket, voltaképpen megerősítette a hagyományos patriarchális értékrendet, melynek belső ellentmondása okozta a tragédiát. Ez azonban átvezet bennünket a jog társadalmi konfliktusok rendezésében betöltött szerepének általánosabb vizsgálatához, vagyis a történet jogszociológiai olvasatához.

A jogszociológiában széles körben elfogadott az az álláspont, hogy a bíróságok tényleges társadalmi szerepe nem annyira az egyes társadalmi konfliktusok rendezésében − vagyis a hivatalosan kinyilvánított, manifeszt funkciójában − rejlik, hanem sokkal inkább a jog által képviselt értékek, eszmék terjesztésének közvetettebb − látens – funkciójában.25 A Krónika története példázatszerűen világítja meg e tétel mindkét felét: a jogi konfliktusrendezés hatékonytalanságát, s az ideológiai funkció működését egyaránt.

A jog inefektivitását a történet következő mozzanatai mutatják: (1) a rendészeti hatalmat megtestesítő Aponte ezredes hanyagsága, aki megelőzhette volna a tragédia bekövetkeztét; (2) a gyilkosságot követően a boncolás teljesen értelmetlen és felesleges elrendelése, amit ráadásul nem is orvosszakértő, hanem Amador atya végez el;26 (3) a vizsgálóbíró tizenkét nappal a gyilkosság után érkezik a helyszínre; (4) a vizsgálóbíró egy „zöldfülű” kezdő, akinek nem sikerül tisztáznia, hogy valójában mi történt; (5) a tárgyalás kitűzésére három év múlva kerül sor, amit az ikrek vizsgálati fogságban töltenek, mert nincs pénzük óvadékot fizetni.27 Ráadásul Marquez e részleteket hol ironikus, hol pedig kifejezetten gúnyos, szatirikus hangnemben írja le, aminek betetőzése a tragikomikus bohózatba forduló boncolás naturalisztikus aprólékossággal való ábrázolása.

Ami a jog ideológiai funkcióját illeti, az utolsóként említett (5) mozzanat azt is jelzi, hogy történetünkben a jog nem csupán a férfiak és a nők közötti egyenlőségre épülő patriarchális értékrendet, hanem a vagyoni alapú társadalmi különbségeket is megerősíti, hiszen − tekintettel a felmentő ítéletre − az ikrek csupán azért szenvednek hátrányt az eljárás elhúzódása miatt, mert nem áll módjukban óvadékot fizetni.

Visszatérve a jog hatékonytalanságának problémájához, felvethető, hogy az részben az államszervezet infrastrukturális gyengeségével magyarázható: a történetbeli városka az ország egy eldugott csücskében, a határ közelében, távol a tartományi és a központi kormányzat székhelyeitől28 fekszik, kezdetlegesek a közlekedési és távközlési eszközök,29 és mint az a (2) részletből kiderül, Aponte ezredesnek katonai képzettsége van, s fogalma sincs a polgári igazságszolgáltatás menetéről.

Az állami jog viszonylagos gyengeségének perspektívájából viszont a probléma elemzésébe vonhatóvá válik a jogi pluralizmus szociológiai elmélete, ami rávilágít az állami joggal versengő magatartásirányítási rendszereknek az egyéni cselekvés szabályozásában játszott versengő szerepére.30 Világos, hogy a Krónika szereplői számára az elsődlegesek a patriarchális értékrendet szentesítő szokáserkölcs szabályai, amihez képest csak másodlagos, periférikus jellegű tényezők az állami jog előírásai. Ennek szembeszökő jelképe, hogy a Vicario testvérek a gyilkosság után a templomba, Amador atyához rohannak feladni s ártatlannak vallani magukat, nem pedig az elöljáróhoz.31

Az állami jog gyengesége és a jogi pluralizmus problémája elvezet bennünket a jogot kiváltó konfliktusrendezési eszközök vizsgálatához, s ezzel a jogi antropológia terrénumára lépünk. Történetünk elemzése szempontjából elsősorban a bosszú és a rituális konfliktuskezelés kutatásának eredményeit érdemes tematizálni.

A bosszú nyilvánvalóan az egyik központi motívuma a Krónika történetének: a Vicario testvérek a szokáserkölcs által meghatározott becsületkódex alapján döntenek a családon esett sérelem vérbosszúval való megtorlása mellett, s a gyilkosság végrehajtása után éppen e törvények miatt rettegnek az arab közösség bosszújától. A bosszú „protojogi” intézményének kutatására vonatkozó jogantropológiai irodalom ismertetése32 mellett itt még kézenfekvő felidézni Richard Posner mikro-ökonómiai elemzését, melyben kimutatja, hogy a bosszú a jognál társadalmilag mennyivel költségesebb és bizonytalanabb eszköze a rend fenntartásának. Az általa felsorolt kilenc érv közül a Krónika főként a nyolcadikként említettet illusztrálja: a bosszú rendszerének egyik lényeges hátránya, hogy differenciált intézmények hiányában nincsenek megfelelő eszközök a felróható és az igazolható jogsértések megkülönböztetésére33 ­– a Vicario testvérek valójában nem bizonyosodtak meg Santiago Nasar „bűnösségéről”, s a történet drámai feszültségének egyik forrása, hogy nemcsak az ikrek, hanem a történetbeli vizsgálóbíró, a nyomozást újrakezdő narrátor s végül mi magunk, az olvasók sem lehetünk biztosak abban, hogy nem egy ártatlan ember értelmetlen halálának lehettünk tanúi.

Végezetül az antropológia perspektívájából a Krónika történetét úgy is olvashatjuk, mint egy véres rítusokkal34 kísért társadalmi dráma lezajlásának „sűrű leírását”.35 Ebből a szempontból elsőként érdemes Max Gluckman meglátását felidéznünk, aki a törzsi társadalmak tanulmányozása kapcsán ismerte fel a rítusoknak a társadalmi konfliktusok rendezésében betöltött szerepét. Gluckman szerint ez a vitarendezési módszer abban az esetben lép működésbe, mikor a politikai és a jogi eljárások csődöt mondanak, mert az ilyen jellegű konfliktus a törzsi társadalmak belső szerkezeti feszültségeiből − például a nemek közötti egyenlőtlenségből, a nemzetségek hierarchikus viszonyából vagy a törzsi arisztokrácia létéből – fakad.36 Mint arra − mások mellett − Victor Turner és Clifford Geertz is rávilágított, éppen az ilyen természetű konfliktusokból alakul ki a társadalmi dráma, amely rituális formák között jeleníti meg a társadalmi szerkezet és az azt legitimáló értékrend belső antagonizmusait.37 A társadalmi dráma tehát a különféle rituális folyamatok csomópontja, amely egyszerre erősíti meg a közösségi összetartozás érzését, s vezeti le a leküzdhetetlennek vélt ellentmondásokból a társadalom tagjaiban keletkező lelki feszültségeket. Turner azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a rítusok nem csupán a társadalmi rend folyamatosságát biztosítják, hanem az − elsősorban a rituális folyamat liminális szakaszában megtapasztalt communitas, az eredeti közösség élményéből táplálkozó38 − újítás, a társadalmi változás forrásai is.

A Krónikában megörökített társadalmi dráma voltaképpen két rítus − a házasság és a bosszú szertartásának − összekapcsolódásából alakul ki. A házasság rítusa a liminális szakaszban „elakad”, s mielőtt eljutna a beilleszkedés fázisába, közbeékelődik a rituális bosszú folyamata. A házasság rítusában az „utasok” Bayardo San Román és Angela Vicario, míg a bosszú esetében a Vicario testvérek. Ahhoz azonban, hogy Santiago Nasar meggyilkolásának rituális jellegét jobban megvilágíthassuk, ki kell emelnünk a rítus jelenségének egy lényegi jellegvonását: a rítus olyan formalizált cselekménysor, amelynek nincs önmagában vett értelme − éppen e tartalmi üressége teszi lehetővé, hogy a legkülönfélébb nézeteket valló, különböző érdekek és indulatok által motivált embereket képes összekapcsolni egy közös cselekvéssorozatba.39

A történetbeli házasság szertartásos jellege két vonatkozásban is lényegessé válik: egyrészt mert ez ad lehetőséget Bayardo San Román számára, hogy nyilvánvalóvá tegye gazdagságát és magasabb társadalmi státusát, másrészt mert Angela Vicariót szándéka ellenére kényszerítik bele a házasságba. Miután Bayardo és Angela bejárják az elkülönítés szakaszát − mely maga is az udvarlás, a jegyesség és a menyegző egymást követő s egyre formalizáltabb szertartásaira bontható −, a nászéjszakán lépnek be a liminális szakaszba. Mivel azonban Bayardo a „vér hiánya” miatt visszaviszi Angelát a szőlői házba, így a liminális fázisra jellemző bizonytalan társadalmi helyzetbe kerülnek mindketten: forma szerint házastársakká válnak, de nyomban el is válnak egymástól. A házasság liminális szakasza, ami a normális esetben az elhálást jelentő nászéjszakára korlátozódik, amit nyomban követ a társadalmi szerkezet immáron magasabb státusába való beilleszkedés, az ő esetükben egy hosszú évekig tartó és sok egyéni szenvedéssel járó korszakká válik. Ez a hosszúra nyúlt beavatás azonban mindkettőjüket megváltoztatja: Angela felfedezi a szerelmet, és felszabadítja magát anyja zsarnoki befolyása alól, az öntelt és hidegszívű Bayardo pedig végül megbocsát neki, és visszatér hozzá.

Az ikrek számára a bosszú rítusának első szakasza a gyilkosság elkövetése előtt eltelt néhány órára korlátozódik, mikor megtudják, hogy Angela szüzességét Santiago Nasar vette el, s várják, hogy áldozatuk megjelenjen a főtéren. A rituális elkülönítés két irányban is megfigyelhető: az ikrek mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbb emberrel közöljék szándékukat, hátha megakadályozza őket valaki abban, hogy végre kelljen hajtaniuk a gyilkosságot − de mintha légüres tér venné őket körül, senki nem veszi komolyan a fenyegetésüket. Ugyanilyen „buborék” borul azonban áldozatra, Santiago Nasarra is:40 miközben már az egész város tudja, hogy mire készülnek az ikrek, egyedül ő nem értesül róla. Az ikrek a gyilkosság aktusával lépnek a bosszú rítusának liminális szakaszába, ami a jogi eljárás lezárásáig, a vizsgálati fogság után hozott felmentő ítélet kihirdetéséig tart. Ekkor következik számukra a beilleszkedés fázisa: mivel bebizonyították, hogy „igazi férfiak”, így magasabb társadalmi státusba kerülnek.41

García Márquez többféle művészi eszközzel is hangsúlyozza az események rituális jellegét: elsőként említhetjük a sajátos García Márquez-i „mágikus realista” stílust,42 ami a történések menetének sorsszerű jelleget kölcsönöz − ez egyrészt eposzi árnyalatokat kever az egyébként a „Latin-Amerikában amúgy meglehetősen hétköznapi drámába”,43 másrészt viszont éppen a cselekvések értelmetlenségét világítja meg.

Külön figyelmet érdemel ezen kívül a szereplők „felcserélhetőségének” mozzanata, amely több vonatkozásban is felerősíti az események rituális jellegét. A karakterek felcserélhetősége egyrészt utal a rítus első szakaszára, amelyben a beavatandók elveszítik individualitásukat, egyformákká s ezáltal felcserélhetőkké válnak. Ugyanakkor a felcserélhetőség mozzanata is hangsúlyozza az események kiszámíthatatlan, sorsszerű jellegét.

A felcserélhetőség az ikrek esetében természetesen metaforikus formában is jelentkezik. A megjelenésükben összetéveszthetőségig egyforma testvérek eltérő jelleme ugyanakkor együttesen jeleníti meg a férfiasság két eltérő aspektusát: Pablo – aki kitanulja az apja mesterségét, és családot alapít – és Pedro – aki vakmerő, erőszakos és parancsoló természetű44 – a gyilkosság elkövetésében váltogatják egymás között a kezdeményező szerepet,45 mintegy megelevenítve a hegeli filozófiából ismert úr-szolga viszony dialektikáját.

Nem ennyire nyilvánvaló, de dramaturgiai szempontból talán még fontosabb a két áldozat, Santiago Nasar és Bayardo San Román hasonlósága: mindketten fiatalemberek, gazdagok, anyagiasak, hideg szívűek46 és tökéletes megtestesítői az „igazi férfi” patriarchális értékének. Az áldozat és a „valódi” áldozat felcserélhetősége kapcsolja össze a házasság és a bosszú rítusát. Santiago Nasar e felcserélhetőség révén változik át a gyilkosság áldozatából a házasság megtámadójává, s lép helyébe Bayardo San Román mint a dráma „igazi” áldozata. Santiago metamorfózisára utal az a szimbolikus vonása is, hogy éppen az átváltoztatás varázslatos képességével bír: a bordélyban kedvenc szórakozása, hogy a lányokat egymás ruháiba öltözteti olyan fortéllyal, hogy azok magukra sem ismernek.47

Kontextualizáció

A mű értelmezésének utolsó fázisába érkezve, a hermeneutikai kör (átmeneti) lezárásaként vizsgáljuk meg most, hogy az eddigiekben feltárt jelentésrétegek hogyan viszonyulnak a szerző eredeti szándékához − természetesen szem előtt tartva e vállalkozásnak a bevezetésben már jelzett korlátait: vagyis hogy a szerző szándéka sohasem határozható meg pontosan. Ennek egyik oka, hogy mindazok a belső lelki motívumok és külső kényszerítő körülmények − kezdve a szerző társadalmi és vagyoni helyzetétől egészen a korszellem és az irodalmi élet éghajlatáig −, melyek a szerzői szándékot alakítják, a műben sohasem jelennek meg közvetlenül, hanem csupán a valóságot művészetté alakító alkotói folyamat belső törvényszerűségei által uralt közvetettségben. Ez a magyarázata például a García Márquez-i életmű egyik közismert paradoxonának: miközben az író baráti kapcsolatot ápolt Fidel Castróval, művészetének egyik alaptémája a zsarnoki hatalom embertelenségének, a hatalom magányosságának bemutatása, melyből olyan nagyszerű művek születtek, mint a Baljós óra, A pátriárka alkonya vagy Az ezredes útvesztője.
A szerzői szándék meghatározásának másik lényeges akadálya, hogy még annak kutatására is rávetülnek az olvasó, az értelmező érdeklődésének sajátos szempontjai. Nincs ez másképpen a mi esetünkben sem: ez a magyarázata annak például, hogy a következőkben megkülönböztetett figyelmet szentelünk azoknak a körülményeknek, melyek García Márquez jogról kialakított felfogását formálhatták. E mellett − figyelemmel a rekontextualizáció szakaszában bemutatott elméleti perspektívákra − megvizsgáljuk a szerzőnek a regényben ábrázolt patriarchális értékrendhez való személyes viszonyulását és általában a férfi-nő kapcsolatról kialakított véleményét.

Mielőtt azonban e témák elemzéséhez kezdenénk, érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy mekkora a távolság a regény és a szerző valósága között? Vagyis mennyiben tekinthető a mű a szerző személyes élményeit megörökítő „riportnak” és mennyiben a szerzői fantáziát tükröző fikciónak? A válasz már csak azért is fontos, hogy meg tudjuk becsülni, a mű „üzenete” mennyire fejezi ki a szerző szándékait.

Számos jel utal arra, hogy García Márquez a műben elsősorban a valóság megragadására törekedett: vagyis a „mágikus realizmus”-ból itt az utóbbi mozzanaton van a hangsúly. A pályafutás összefüggésében ezt támasztja alá, hogy García Márquez a mű érlelődésének − ami a szerző visszaemlékezései alapján 1951-től, az alapul szolgáló eseményektől, a mű megírásáig, 1981-ig, pontosan három évtizedig tartott48 − első harmadában újságíróként dolgozott,49 s egyik kifejezett írói szándéka éppen a Kolumbiában akkor még szinte ismeretlen „riport” műfajának megteremtése volt.50 Az életmű egészét tekintve ebből a szempontból a Krónika előzményének tekinthető az 1970-ben önálló műként publikált Egy hajótörött története, amit eredetileg tényfeltáró cikksorozatként írt 1955-ben az El Espectadorba. A Krónika utáni periódusból pedig a riportregény műfajához való visszatérésként említhetjük az 1996-ban megjelent Egy emberrablás története című művét. Ugyancsak a realizmus irányába mutat az a tény is, hogy a Krónikában kivételesen egyes szám első személyben szólal meg a narrátor. Ennek önmagában nem volna túlzott jelentősége, mivel azonban a történet szereplői között feltűnnek García Márquez családtagjai51 és felesége is, ez mégis arra utal, hogy a regénybeli elbeszélő és a szerző személye között nagyon is szoros kapcsolat áll fenn.

Noha nyilvánvaló az életrajzi ihletettség és a realizmusra való törekvés, mégsem szabad alábecsülnünk az írói fantázia jelentőségét. Máskor és másképp történt például García Márqueznek a jövendő feleségével való megismerkedése és tréfás leánykérése, amit a Krónikában a lakodalom leírásába illesztett a szerző.52 (Egyébként itt rögtön felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért szerepel egy ennyire személyes emlék a műben? − erre később még visszatérünk.) A regény ideje − mint arra már korábban is utaltunk53 − egyébként sem felel meg az eredeti események valóságos idejének. Még akkor sem, ha 1951-ben, mikor García Márquez Bogotában éppen felhagyott jogi tanulmányaival, hogy az újságírásnak szentelje magát, „Kolumbiában az élet még sok szempontból a XIX században zajlott” − ahogy visszaemlékezéseiben írja.54 Sőt, az egész történet megírásával azért várt olyan sokáig García Márquez, mert előbb egy esztétikai problémát kellett megoldania, mint az visszaemlékezéseiből kiderül.55

Valójában azonban a „valóság” (a megtörtént események, a szerző élményeinek valósága) és a fikció (a regény világának valósága) között nincs is éles határvonal, miként a valóság hű ábrázolására és a művészi megragadására való törekvések között sem.56 Éppen ez az oka annak, hogy bár a Krónika „üzenete” hűen tükrözi a szerző véleményét a megtörtént eseményekkel kapcsolatban, ez az üzenet – talán a szerző szándékainak ellenére is – sokkal ellentmondásosabb, mint azt első pillantásra gondolnánk.

Nos, e megfontolások fényében vizsgáljuk meg most, hogy a regényben a jogról kialakított kép hogyan viszonyul a szerző élményeihez és véleményéhez. Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy García Márquez nem tekinthető teljesen laikusnak a jogot illetően, hiszen – szülei kívánságára – 1947–49 között előbb a Bogotai Nemzeti Egyetem jogi fakultásán, majd Cartagénában tanult jogot, és ismereteit tovább gazdagították élete következő évtizedének újságírói tapasztalatai. A regényben szereplő jogi eljárás leírásának hitelességében tehát nincs okunk kételkedni. Ezzel együtt nyilvánvaló a szerző kritikai szándéka is az eljárás és általában a jog működésének korábban már elemzett gyengeségeit illetően.

Nem ilyen egyértelmű azonban García Márqueznek a joghoz való érzelmi viszonyulása. Visszaemlékezéseiben a jogi tanulmányokról egyértelmű elutasítással nyilatkozik,57 és láttuk, hogy a Krónikában is milyen gúnyos, szatirikus hangnemben ír a jog „rideg hivatásáról”. Ugyanakkor tagadhatatlan szimpátiával rajzolja meg a „zöldfülű” vizsgálóbíró alakját a regényben, s valójában nem nehéz felismernünk az irodalmi vénával megáldott-megvert kezdő jogászban a szerző alteregóját. Talán így látta harminc év távlatából az író a saját, egyik meg nem valósult énjét: ilyen fiatalember lehetett volna belőle, ha nem lázad fel szülei akarata − az „atyai törvény” − ellen, s nem választja a jog „rideg hivatása” helyett az újságírást és az irodalmat.

E belátás fényében azonban egy csapásra átalakul az egész műről kialakított eddigi képünk is: hirtelen láthatóvá válik, hogy a regénynek tulajdonképpen nem is egy, hanem két narrátora van. Az egyik az újságíró és regényíró szerző alakja, amely jól kivehető a történetmesélő hangjának hátterében, a másik pedig a jogász elmosódott (mert meg nem valósult) alakja, akinek hangja csupán a töredékes tárgyalási jegyzőkönyv lapjairól szól hozzánk.

Vajon túl messze megyünk-e, ha feltesszük, hogy García Márqueznek a joghoz való ambivalens viszonya nem csak személyes, egyéni élményein alapul? Az elutasítással szemben álló elfogadás mozzanata nem csupán az érett ember saját ifjúságának meg nem valósult lehetőségei iránti nosztalgiájából vagy az atyai törvény iránti késői elfogadási hajlamból fakad? Vajon kiolvasható-e a jognak ebből a burkolt igenléséből az a − talán a szerző számára nem is tudatosan megfogalmazott − tapasztalat, hogy Kolumbia békéje többek között éppen a joguralom hiánya miatt esett oly sokszor a politikai oligarchiák kíméletlen harcának áldozatául?

Ugyanez az ambivalencia jellemzi a szerzőnek a Krónikában ábrázolt patriarchális értékrendről s általában a férfi–nő kapcsolatról kialakult nézeteit is. Mert ahogy maga a szerző megállapította: „[…]nyilvánvaló: az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, hogy csak egyet említsek könyveim közül, kétségkívül röntgenfelvétel s egyszersmind ítélet a mi társadalmunk hímsoviniszta lényegéről.” Mégis félrevezető volna a művet valamiféle feminista szellemben írt kritikai program-irodalomként olvasni. Már csak azért sem, mert a fent idézett gondolatát a következő mondattal zárja García Márquez: „Társadalmunkról, ami természetesen matriarchális társadalom.”58

Ahhoz, hogy e paradoxont feloldjuk, érdemes közelebbről megvizsgálnunk a szerzőnek a férfi–nő viszonyra vonatkozó felfogását, amit legtömörebben ő maga fogalmazott meg egy beszélgetésben: „a nők vaskézzel irányítják a fajfenntartás rendjét, miközben a férfiak a legváltozatosabb őrültségeket művelik szerte a világon, amelyek előrelendítik a történelmet. Ebből arra következtettem, hogy a nőknek nincs érzékük a történelemhez: csakugyan, ha nem így volna, nem is teljesíthetnék elsődleges feladatukat, hogy fenntartsák a fajt.”59
E szerint García Márquez számára a férfi és női szerepek társadalmi különbsége természetszerűen adott, s bár a hímsovinizmust igazságtalannak tartja − mert az „nem egyéb, mint az idegen jog birtoklása” −, azt mindkét nemre alkalmazható fogalomnak véli. „Vannak például feministák − mondja García Márquez −, akik férfiak szeretnének lenni, ami arra vall, hogy egyszerűen frusztrált hímsoviniszták.”60

A férfi–nő viszonylat igazságtalanságát tehát semmiképpen sem azzal kívánná orvosolni García Márquez, hogy valamiféle absztrakt egyenlőség nevében eltörölné a kétféle szerep közti különbséget. A Krónikában a szerző egyáltalán nem kérdőjelezi meg a történetben szereplő családfők tekintélyét vagy a házasság intézményét. Sőt azt látjuk, hogy a házasság rítusa, mintegy a résztvevők időközben megváltozott szándéka ellenére is, végül mégis csak összekapcsolja Bayardót és Angelát. S talán épp az az oka a szerző személyes élményei szerepeltetésének is, hogy érzelmileg ellenpontozza a tragédiát: miközben az egyik házasság éppen (átmenetileg) zátonyra fut, egy másik boldog kapcsolat éppen abban a pillanatban kezdődik.61

Az egyik lehetséges olvasat szerint tehát García Márquez nem magát a patriarchális értékrendet, hanem sokkal inkább az azt eltorzító, képmutatóvá változtató társadalmi egyenlőtlenségeket bírálja a műben, hiszen láttuk, hogy a Bayardo és az Angela társadalmi helyzete közötti különbségnek milyen lényeges szerepe volt a tragédia kialakulásában. Mélyebbre ásva viszont azt fedezhetjük fel, hogy a bajok gyökerénél nem a patriarchális értékrend vagy a társadalmi különbségek tűnnek ki, hanem egyszerűen a hidegszívűség és a szeretetre való képtelenség.62 Másfelől pedig, hogy a fellobbanó szerelem végül képes legyőzni minden akadályt: nem csupán a társadalmi különbségekből és a hagyományos patriarchális értékrendből fakadókat, mint azt a Krónikában látjuk, hanem még az elszálló idővel és a halállal is képes dacolni − amint azt oly gyönyörűen megírta a Szerelem kolera idején és a Bánatos kurváim emlékezete című műveiben.

—

1 García Márquez, Gabriel: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Székács Vera fordítása. Budapest, 1996, Magvető [a továbbiakban: Krónika]. 97.
2 A „dekontextualizáció” és a „rekon-
textualizáció” fogalmait Paul Ricoeur írásaiból vettem, azonban a fenti vázlatban az övétől bizonyos fokig eltérő jelentéssel használom. „Az irodalmi mű és általában a művészi munka lényegi jellemzője, hogy túllép saját alkotásának pszicho-szociológiai körülményein, ezáltal megnyitja magát az olvasatok korlátlan sorozatának, amelyek eltérő szocio-kulturális feltételek közzé illeszkednek. Röviden, a szövegnek képesnek kell lennie szociológiai és pszichológiai szempontból egyaránt »dekontextualizálnia« magát oly módon, hogy egy új helyzetben »rekontextualizálható« legyen
− mint azt éppen az olvasás aktusa megvalósítja.” Ricoeur, Paul: Hermeneutics and the Human Sciences: Essays on Language, Action and Inter-pre-
tation. Ed., trans. John B. Thompson.
Cambridge, 1981, Cambridge Uni-
versity Press. 139. Lásd még Ricoe-ur, Paul: Hermeneutique et critique des idéologies. In Du texte á l’action. Essais d’hermeneutique II. Paris, Seul, 1986. 366–370.
3 Ezzel a problémával kapcsolatban mutat rá James Boyd White arra, hogy sem az írás aktusa, sem a szöveg jelentése nem ragadható meg teljes mértékben sohasem tisztán leíró vagy analitikai terminusokkal. A legcsekélyebb irodalmi értékkel bíró szöveg is sokkal bonyolultabb szerkezetű annál, semhogy azt az összetett élményt, amit olvasása kivált, egy vagy néhány mondatban parafrazeálni lehetne. Valójában ezért találó az az irodalomkritikai közhely, hogy egy irodalmi mű jelentése nem a mű „üzenete”, hanem az olvasása által nyújtott élmény. Vö.: White, James Boyd: Reading Law and Reading Literature. Law as Language. In Heracles’ Bow. Madison, Wisc., 1985,
University of Wisconsin Press. 77–106.,
különösen 77–84.
4 A jelen tanulmány első verziója a 2008. október 17–18-án, Síkfőkúton II. Jog és irodalom szimpóziumon tartott előadás volt. A szerző ezúton is szeretné kifejezni köszönetét Hörcher Ferencnek és Nagy Tamásnak gondolatébresztő hozzászólásukért.
5 Vö.: Sokolow, David Simon: From Kurosawa to (Duncan) Kennedy: The Lessons from Rashomon for Current Le-
gal Education. 5 Wisconsin Law Review,
1991. 969–987. Sokolow a ténymegállapítás nehézségeire kívánta rávezetni hallgatóit Kuroszava híres filmjének − amit magyarul A vihar kapujában címmel mutattak be − levetítésével. Az amerikai hallgatók körében azonban a kísérlet korántsem vezetett olyan egyértelmű eredményre, mint azt a professzor várta: tapasztalatainak utólagos értékelésekor a ténymegállapítás nehézségeiről inkább az oktatás nehézségeire helyeződött a hangsúly.
6 „Éveken át másról sem tudtunk beszélni. Napi cselekvéseink, melyeket addig egyenes vonalba terelt a sokféle szokás, hirtelen egyazon közös izgalom körül kezdtek forogni. A hajnali kakasszó még ébren talált: azon fáradoztunk, hogy elrendezzük azt a sok-sok egymásba kapcsolódó véletlent, amely lehetővé tette ezt a képtelenséget, és nyilvánvaló volt, hogy nem azért tesszük, mert mindenáron meg akarunk fejteni egy rejtélyt, hanem azért, mert egyikünk se tudott volna tovább élni úgy, hogy ne próbálná tisztázni: hol volt az ő helye, és mi volt az ő szerepe ebben a végzet által rendezett drámában.” Krónika, 95.
7 A valóságban az eset 1951-ben tör-
tént, de a szereplők ruházata, a „dísz-
letek” − lapátkerekes folyami gőzhajó, az automobilok (állami rendszámú Ford-T, Krónika, 34), a gyöngyház berakásos gramofon, a szikratávíró stb. − inkább a szerző gyerekkorát, az 1930-as éveket idézik, melyben egyébként sok más műve is játszódik, köztük a Száz év magány. Vö.: Mendoza, Plinio Apuleyo – Márquez, Gabriel García: A guajava illata. Székács Vera fordítása, Budapest, 1997, Magvető. 40. Az idő meghatározásának problémájára még visszatérünk.
8 „Angela Vicario egy szerény sorban élő család legkisebb lánya volt. Apja, Poncio Vicario, a szegények ötvöse, fenn akarván tartani a tisztes látszatot, addig iparkodott, hogy kihozza az aranyból, ami nincs is benne, amíg bele nem vakult. Purísima del Carmen, az anyja, tanítónő volt, amíg férjhez nem ment egyszer s mindenkorra. Szelíd, mélabús arckifejezése jól leplezte kemény jellemét. […] A két nagyobbik lánya sokáig nem ment férjhez. A két ikerfiún kívül még egy másik lányuk is volt, akit elvitt a váltóláz, és még két év múlva is gyászruhában jártak − odahaza félgyászban, de az utcán talpig feketében. Az ikreket arra nevelték, hogy igazi férfi legyen belőlük, a lányokat pedig a férjhezmenésre: megtanultak rámában hímezni, varrógéppel varrni, csipkét verni, mosni, vasalni, művirágot és cukorfigurákat készíteni és eljegyzési kártyákat fogalmazni. A többi lánnyal ellentétben, akik már nem törődtek a halál kultuszával, a négy nővér mesteri fokon űzte a betegápolás, a haldoklók vigasztalása és a halottöltöztetés ősi tudományát.” Krónika, 32–33.
9 A „kiszemelés” itt tényleg helyénvaló kifejezésnek tűnik. Nagyon jellemző, ahogyan Bayardo kiválasztotta Angelát: egyszerre mutatja, hogy valójában nem érzett szerelmet a lány iránt, s tükrözi azt a macsó értékrendet, amit Bayardo oly tökéletesen képviselt.
„Hogy miképpen ismerkedtek meg egymással, azt soha nem tudtuk pontosan kideríteni. A panzió tulajdonosnője, aki magányos férfiaknak adott ki szobákat, és akinél Bayardo San Román is lakott, úgy mesélte, hogy a férfi egyszer, szep-tember vége felé, éppen a nappali egyik nádfonatú hintaszékében aludta délutáni álmát, amikor meglátta a két nőt talpig feketében − rajtuk kívül sehol egy élőlény a délután kétórai tikkasztó hőségben −, és megkérdezte, hogy ki az a fiatal lány. A panzió tulajdonosnője megmondta, hogy annak az asszonynak a legkisebb lánya, és hogy Angela Vicariónak hívják. Bayardo San Román nézte őket, amíg el nem tűntek a tér túlsó végében.
− Ráillik a neve − mondta.
Aztán visszadőlt a hintaszék támlájára és behunyta a szemét.
− Ha felébredek − mondta − juttasd eszembe, hogy ő lesz a feleségem.” Krónika, 30.
10 „Hogy mit csinált Pura Vicario a következő két órában, azt csak ő maga tudta, és a titkot magával vitte a sírba. »Csak arra emlékszem, hogy az egyik kezével a hajamat fogta, a másikkal megütött, és olyan vadul, hogy azt hittem, megöl« − mesélte Angela Vicario. […] Az ikrek, akiket anyjuk sürgősen hazahívott, valamivel három előtt érkeztek meg. Angela Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt arccal, de már nem zokogott. »Már nem féltem − mondta. − Sőt: úgy éreztem, mintha végre leráztam volna magamról a halál kábulatát, és csak arra vágytam, legyen már vége az egésznek, és lefekhessek aludni.« Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról és az ebédlőasztalra ültette.
− Na, kislány − mondta, remegve a dühtől −, mondd meg, hogy ki volt.” Krónika, 47-48.
11 A regényben több utalás található arra, hogy Santiago Nasar az utolsó pillanatig nem értette, hogy mivel vádolják, s úgy viselkedett, mint aki ártatlan az ügyben (vö.: Krónika 20–21., 24., 42., 46., 66., 98–99., 111–112.). Angela Vicario azonban húsz évvel később is kitartott amellett, hogy Santiago Nasar vette el a szüzességét (Krónika, 88.). Éppen ez a kérdés, Santiago Nasar „bűnösségének” kérdése, nyugtalanította leginkább a regénybeli vizsgálóbírót is (vö.: Krónika, 98–99.).
12 „A gyilkosság után tizenkét nappal a vizsgálóbíró, aki a jegyzőkönyvet felvette, egy egész faluval találta magát szembe. A községháza mocskos irodájában, ahol rumos török kávéval próbálta elhessegetni maga elől a hőség délibábját, rendőri erősítést kellett kérnie, hogy kordában tartsák az odasereglett embereket, akik idézés nélkül is mind tanúskodni akartak, hogy hangsúlyozzák a drámában játszott fontos szerepüket. Nemrég végezte el az egyetemet, és még mindig a jogi kar fekete posztó egyenruhájában járt, ujján ott volt a doktori aranygyűrű, és egész lényéből a boldog zöldfülű önteltsége és lírai hevülete áradt. De a nevét nem sikerült megtudnom. Mindaz, amit a jelleméről tudni lehet, a jegyzőkönyvből derült ki, melyet jó néhány személy segítségével sikerült felkutatnom a riohachai bíróság épületében. Az irattárban nem volt semmiféle rendszer, és szerte a kőpadlón több mint egy évszázad aktacsomói tornyosultak, abban az ódon gyarmati épületben, mely két napon át Francis Drake főhadiszállása volt. A földszinti termeket minden dagálykor elöntötte a tenger, és a kötegekből kiszóródott akták ide-oda úszkáltak az elhagyott irodákban. Sokszor magam is bokáig érő vízben bóklásztam végig a vesztett pereknek ezt a halastavát, s a véletlen műve volt, hogy ötévi keresés után a jegyzőkönyv körülbelül ötszáz lapnyi anyagából háromszázhuszonkettőre sikerült rábukkannom. […] A bíró neve egyiken sem szerepelt, de nyilvánvaló volt, hogy olyan ember volt, akit alaposan megfertőzött az irodalom. Minden bizonnyal olvasta a spanyol klasszikusokat, a latinok közül is egyet-kettőt, és Nietzschét is jól ismerte, aki az akkori jogászok divatos szerzője volt. A lapokon olvasható széljegyzetek olyanok voltak, mintha vérrel írták volna őket, és nem csak a tinta színe miatt. Olyan tanácstalanul állt szemben a rejtéllyel, melyet a sors szeszélye folytán neki kellett volna megfejtenie, hogy szelleme gyakran elkalandozott a líra régiójába, mely sehogy sem illett össze rideg hivatásával. Mindenek fölött azt tartotta elfogadhatatlannak, hogy az élet olyan véletlenekkel operáljon, melyek az irodalom számára megengedhetetlenek, és így tegye lehetővé, hogy akadálytalanul vég-
re lehessen hajtani egy jó előre beje-
lentett gyilkosságot.” Krónika, 96–98.
13 A következőkben a fontosabb mel-
lékszereplőket a regényben való meg-
jelenésük sorrendjében említem.
14 A tekintélyes, a család ügyeiben teljhatalommal rendelkező pátriárkák alakjai mintegy hátterül szolgálnak a történetnek: Ibrahim Nasar, aki szíjjal verte ki fiát szeretője ágyából (Krónika, 65.), Nahír Miguel, akinek házába senki sem léphetett be délelőtt, s parancsára az egész család délig aludt (Krónika, 109.), és persze Bayardo San Román atyja, Petronio San Román, a García Márquez-regények szinte elmaradhatatlan ezredese (Krónika, 35.).
15 Bayardo San Románnak nemcsak megjelenése volt hangsúlyozottan férfias − úgy öltözött, mint egy torreádor (vö.: Krónika, 27., 93.) −, hanem például azzal vívta ki népszerűségét városszerte, hogy „[l]elkes híve volt a hosszú, hangos tivornyáknak, de jól bírta az italt, a veszekedőket kellő eréllyel lecsillapította, és nem engedte, hogy ölre menjenek. Egy vasárnap, mise után kihívta egy kis folyóátúszó versenyre a jobb úszókat, és sok ilyen volt a faluban, aztán húsz tempóval lehagyta a legjobbakat is.” Krónika, 28. Santiago Nasar jelleméről pedig megtudhatjuk, hogy míg az anyjától örökölte ösztöneit, „[a]z apjától viszont a fegyverek használatát, a lovak szeretetét és a sólyomidomítást tanulta meg egészen kicsi korában, de olyan erényeket is, mint a bátorság és óvatosság.” Krónika, 11. S mint később kiderült, a nőkkel való bánásmódot is − vö.: Krónika, 64–65., 75–76., 87–88. A katonaviselt Pedro Vicario folyton a seregben szerzett kankójával hencegett, és disznóölő késsel borotválkozott a piactéren. Lásd Krónika, 59–63.
16 A mindent átszövő képmutatás egyik legjobban megfogalmazott példáját a Vi-cario szülők fent idézett szavai adják, miszerint családjuk „elsősorban szerénysé-
gével büszkélkedhet”. A becsületes szán-
dékok, őszinte érzelmek látszata mögötti hitványság legfontosabb példája azonban Bayardo San Román viselkedése, akit tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt Angela Vicario személye − akit nem is ismerhetett meg igazán, hiszen csak néhány hónapja érkezett a városkába, s a rövid jegyesség ideje alatt is inkább a családnak „udvarolt”, s nem neki (vö.: Krónika, 27–39.) −, hanem egyszerűen egy számára megfelelő feleséget akart vásárolni magának: „Bayardo San Román meg nyilvánvalóan azzal az illúzióval nősült, hogy hatalmának és vagyonának roppant súlyával megvásárolhatja magának a boldogságot.” Krónika, 39. De láthatóan Santiago Nasart sem zavarta jegyessége abban, hogy bordélyházba járjon, és a cselédlányok után kapkodjon. Vö.: Krónika, 75–76., 87–88.
17 Ennek az elsődleges metaforája a püspöki látogatás: az egész falu lázasan várja a püspököt, aki végül nem veszi a fáradtságot, hogy partra szálljon: „Olyan volt az egész, mint egy futó látomás: amikor a püspök szembekerült a kikötőbe gyűlt sokasággal, elkezdte rajzolni a kereszteket a levegőbe, és aztán csak rajzolta őket emlékezetből, nem valami nagy átéléssel, de nem is kajánul, míg a hajó el nem tűnt a láthatáron […]”. Krónika, 20. Másodsorban Amador atya viselkedése, akinek fontosabb volt a püspök üdvözlése, mint a készülő gyilkosság megakadályozása. De nagyon jellemzőek az olyan gesztusok is, mint amivel például Bayardo visszavitte Angelát a szülői házba: „Bayardo San Román nem ment be a házba, csak a feleségét tuszkolta be szelíden, egyetlen szó nélkül. Aztán arcon csókolta Pura Vicariót, és amikor megszólalt, mélységesen bánatos, de nagyon gyengéd volt a hangja.
− Mindent köszönök, anyám − mondta. − Maga egy szent asszony.” Krónika, 47.
18 Vö.: H. Szilágyi István: Néhány megjegyzés a „jog és irodalom” európai recepciójáról. In Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Budapest, 2008, Szent István Társulat. 187–200.
19 Az irányzat bővebb bemutatására és értékelésére a magyar jogirodalomban lásd Bencze Mátyás: A szexuális erőszak és a jog. Vulgo, 6. évf. (2005), 3. 80–101. Lásd még MacKinnon, Cathrine A.: Feminizmus, marxizmus, módszer és állam: úton a feminista jogelmélet felé. In Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. [Prudentia Iuris 5] Miskolc, 1996, Bíbor Kiadó. 127–153. Butler, Judith: Bajos nemek. Somogyi Gyula fordítása, Vulgo, 6. évf. (2005), 3. 102–122.
20 Ward, Ian: Law, literature and femi-
nism. In Law and Literature: Possibili-
ties and Perspectives. Cambridge, 1995,
Cambridge University Press. 119–141.
21 Uo. 130–131
22 Vö.: Ward: i. m. 119–128. Lásd még Nagy Tamás: Narratív tematika a kortárs amerikai jogelméletben. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tom. LXIII., Fasc. 15, Szeged, 2003.
23 „Angela Vicario pedig rendület-
lenül hallgatott. Amikor a vizsgálóbíró a maga oldalazó stílusában megkérdezte: tudja-e, hogy ki volt Santiago Nasar, szenvtelen arccal ezt felelte:
− Ő volt a tettes.
Így áll a jegyzőkönyvben, de arról, hogy hol történt és miképpen, nem esik szó.” Krónika, 98.
24 „Két egyforma bőröndöt is hozott [Bayardo San Román]: az egyikben volt az összes ruhája, a másikban az a majdnem kétezer levél, amit ő írt neki. Ott sorakoztak egymás mellett, dátum szerint összerakva, színes szalagokkal átkötött csomagokban: egy se volt felbontva.” Krónika, 93.
25 Lásd Shapiro, Martin: Courts: A Comparative and Political Ana-lysis. Chicago, 1981, University of
Chicago Press; Cotterrel, Roger: Sociology of Law. London, 1992, Butterworth. 225–232; Badó Attila – Loss Sándor – H. Szilágyi István – Zombor Ferenc: Bevezetés a jogszociológiába. Miskolc, 1997, Bíbor Kiadó. 52–57., 155–161.
26 Vö.: Krónika, 71–75.
27 Lásd Krónika, 50.
28 A műben szereplő − és a valóságban is létező − Ríohacha Kolumbia északi, Karib-tengeri partvidékének keleti csücskében van, légvonalban több mint 600 km-re a fővárostól, Bogotától. Ráadásul az Északi-
Andok két nagy vonulata – a Keleti-kordillerák és a Períjái-kordillerák – is keresztezi a két várost összekötő képzeletbeli egyenest.
29 A közlekedés legfontosabb eszközei − a gyalogszeren kívül − a ló és az öszvér: összesen két automobil tűnik fel a történetben: az egyik a Petronio San Románé, a másik pedig az, amit az ifjú pár kap tőle nászajándékba. A folyami vízi közlekedésben éppen a történet idejében kezdi felváltani a hagyományos lapátkerekes gőzhajót a turbina meghajtású. Lázaro Aponte ezredes a gyilkosság másnapján pedig szikratávíró segítségével veszi fel a kapcsolatot a tartományi kormányzóval.
30 A jogi pluralizmusról lásd Moore, Sally Falk: Law and Social Change: The Semi-Autonomous Social Field as an Appropriate Subject of Study. Law and Society Review, 1973. 719–746.; Griffiths, John: What is Legal Pluralism? 24 Journal of Legal Pluralism, 1986. 1–50.; The Social Working of Legal Rules, 48 Journal of Legal Pluralism, 2003, 1–84.; magyarul: A jogalkotás társadalmi működése. H. Szilágyi István fordítása. In H. Szilágyi István (szerk.): Jog és antropológia. Budapest, 2005, Szent István Társulat. 237–271.; H. Szilágyi István: A jogi antropológia főbb irányai. Budapest, 2005, Szent István Társulat. 39–41., 127–128.
31 Lásd Krónika, 49.
32 A bosszúról lásd Verdier, Raymond (ed.): La Vengeance. Paris, 1981–1984, Cujas;
Grönfors, Marti: Institutional Non-Mar-
riage in the Finnish Roma Community and Its Relationship to the Rom Traditional Law. The American Journal of Comparative Law 2. XLV. (1997) 305–329.
33 Posner érvei röviden a következők: a bosszú rendszere alulspecializált munkamegosztást eredményez (1); olyan etikai rendszert fejleszt ki, mely akadályozza a társadalom tagjai közötti átfogóbb kooperációt, mivel mindenki a saját becsülete iránti érzékenységét hangsúlyozza (2); ez az etikai rendszer elsősorban a szűkebb közösségek iránti lojalitást táplálja, akadályozva a tágabb közösségek – törzs, polisz, nemzet – iránti elköteleződések kialakulását (3); a bosszú aktusai könnyen túlszaladhatnak az eredeti sérelem mértékén, mert egyrészt indulatból fakadnak, másrészt mert mindenki a saját ügyének bírájává válik (4); a bosszúból véres viszály keletkezhet, amiben az eredeti agresszorokból áldozatok, s az áldozatokból vagy az áldozatért bosszúálló személyekből agresszorok válhatnak – az így kialakuló kölcsönös bosszú sokkal pusztítóbbá válhat, mint az eredeti agresszió volt (5); esetenként a bosszúval nem az a probléma, hogy arányaiban meghaladja az eredeti sérelem nagyságát, hanem éppen fordítva, nem biztosítja megfelelően az agresszor megbüntetését (6); a bosszú nemzedékeken átívelő pusztítási láncolattá válhat (7); specializált intézmények hiányában nincs mód a felróható és az igazolható sérelmek megkülönböztetésére (8); ahhoz, hogy a bosszú inkább fenntartsa, mintsem lerontsa a társadalmi rendet, valahogy meg kell fordítani az agresszor és az áldozat természetes pszichológiai tendenciáit: az áldozatoknál vélelmeznünk kell, hogy rendíthetetlenül ragaszkodnak a megtorláshoz −­ függetlenül annak költségeitől –, míg az agresszorok esetében feltételeznünk kell, hogy bölcs, önkorlátozó módon kalkulálják cselekvéseik költségeit, tekintetbe véve az esetleges visszatorlás lehetőségét is. Vö.: Posner, Richard: Law and Literature: A Misunderstood Relation. Cambridge, Mass., 1988, Harvard University Press. 27–33.
34 Ne feledjük, hogy ha a nászéjszakán a menyasszony szűz, akkor a defloráció aktusa a házasságot is „véres” rítussá változtatja. A Krónika történetében a vérbosszú egyik jelentése, hogy az elháláskor hiányzó vért „pótolja” szimbolikusan.
35 Vö.: Geertz, Clifford: Sűrű leírás. In Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Szerk.: Niedermüller Péter. Budapest, 1994, Századvég. 170–199.
36 Gluckman, Max: Politics, Law and Ri-tuals [Tribal Society Series]. Chicago, 1965, Aldine Publ. Co. A jogi rítusokról lásd még: Schreiner, Agnes T. M.: Rítus és jog. [1991] In Jog és antropológia. 314–321.; Winn, Peter A.: Jogi rítus. [1991] In Jog és antropológia. 322–337.; Schreiner, Agnes T. M.: The Ritual Manifesto in Comission of Folk Law and Legal Pluralism. Proceedings of the Comission’s Xth International Symposia (Accra: Ghana 1995). 39–51. H. Szi-
lágyi István: The Roma Way. In Wagner, Anne – Bhatia, Vijay K. (ed.): Diversity and Tolerance in Socio Legal Context: Ex-plorations in the Semiotics of Law. Aldershot, Ashegate, 2009. 65–80.
37 Turner, Victor W.: Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. In Bohannan, Paul – Glazer, Mark (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, 1997, Panem − McGraw-Hill. 675–711. Geertz, Clifford: Elmosódott műfajok: a társadalomtudományi gondolkodás átalakulása. In Az értelmezés hatalma. 268–285., különösen 276–279.
38 Turner a rituális folyamat három fázisát különbözteti meg: az elkülönítés, a határszakasz − amit liminális szakasznak is neveznek − és a beilleszkedés szakaszát. „Az első szakasz, az elkülönítés, olyan szimbolikus viselkedésre utal, amely jelzi az egyén vagy a csoport elszakadását akár a társadalmi struktúra egy addig biztos pontjától, akár egy meghatározott kulturális állapottól. A közbeeső szakasz során a rítus résztvevője (az ‘utas’ vagy a limináris személy) helyzete kétértelművé válik, nincs sem itt, sem ott, olyan köztes állapotba kerül, amely nélkülöz minden határozott klasszifikációt; olyan szimbolikus területen kel át, amely jellemzőinek vajmi kevés közük van korábbi vagy jövendő állapotához. A harmadik szakaszban az átmenet már megtörtént, és a rítus résztvevője, a neofita vagy beavatott, visszatér a társadalmi struktúrába, gyakran, de nem mindig magasabb státusba.” Turner: i. m. 676. Lásd még Turner, Victor W.: A rituális folyamat. Orosz István fordítása. Budapest, 2002, Osiris.
39 A rítus „értelmetlenségéről” lásd Schreiner, Agnes T. M.: Rítus és jog [1991]. In H. Szilágyi: Jog és antropológia. 314–321.; Winn, Peter A.: Jogi rítus. [1991] In Jog és antropológia. 322–337.
40 „A tömeg sűrűn ellepte az utcát, de Escolástica Cisnerosnak feltűnt, hogy a két barát [Santiago Nasar és Cristo Beyoda] akadálytalanul halad előre egy üres kör közepén, mert az emberek tudták, hogy Santiago Nasar meg fog halni, és óvakodtak attól, hogy hozzáérjenek.” Krónika, 101.
41 A bosszú próbájának kiállása egyenesen feltétele volt, hogy Pablo Vicario feleségül vehesse jegyesét, Prudentia Cotest, aki így emlékezett vissza a történtekre: „»Tudtam, hogy mire készülnek […], és nem csak hogy helyeseltem a dolgot, hanem hozzá se mentem volna feleségül, ha nem teszi azt, amit egy férfinak tennie kell.« […] Prudentia Cotes a konyhában várta meg, amíg kimennek a kerti kapun, és azután is várt rendületlenül, mindaddig, amíg Pablo Vicario ki nem jött a börtönből, és egyszer s mindenkorra feleségül nem vette.” Krónika, 62–63.
42 A „mágikus realizmus” stílusának lényegi vonása, hogy nyilvánvalóan fantasztikus, álomszerű, szürreális elemeket kever az egyébként hétköznapi hangvételű, értekező stílusú leírásokba. A „mágikus realizmus” az 1960-as években felvirágzó latin-amerikai irodalom jellegzetes stílusa lett, amely García Márquez mellett az olyan jelentős szerzők, mint Alejo Carpentier és Carlos Fuentes művészetében is megjelent. Lásd Zamora, Lois – Faris, Wendy (eds.): Magical Realism: Theory, History, Community. Dur-
ham, 1995, Duke Universty Press.
43 Ezt a megjelölést maga García Márquez használja: Mendoza − García Márquez: A guajava illata. 40.
44 Krónika, 59–60.
45 Krónika, 60–63.
46 Az anyagiasság és hidegszívűség jellemvonása Bayardo San Román esetében nem csupán az Angela Vicarióval való – fentebb már elemzett – kapcsolatában jelenik meg. Metaforikus erővel az az epizód világít rá erre, mikor Bayardo az öreg Xiustól megveszi a városka legszebb házát nászajándéknak. Az idős özvegyember nem tud ellenállni a Bayardo által felkínált pénznek, de nem sokkal később belehal bánatába, hogy el kell hagynia boldogságának színhelyét (Krónika, 36–38.). Santiago Nasar anyagiassága leginkább abban a részletben jön napvilágra, hogy az egész menyegző alatt folyton azt számolgatja, mi mennyibe került, s fogadkozik, hogy az ő lagzija is ugyanilyen nagyszabású lesz (Krónika, 20–21.). Hidegszívűsége pedig főként a nőkhöz való viszonyában érzékelhető, mint azt már fentebb bemutattuk.
47 Krónika, 65.
48 Lásd Mendoza − García Márquez: A guajava illata 40–41.
49 Az 1940-es évek végén már az El Spectadorban publikál cikkeket, majd 1961-ig különböző latin-amerikai újságoknál − El He-
raldo (1953), El Spectador (1954–55), Momento (1956–57), Prensa Latina (1959–61) dolgozik.
50 Vö.: Mendoza − García Márquez: A guajava illata. 40.
51 Mindenekelőtt a szerző édesanyja, Luisa Santiaga Márquez, akinek alakjáról egyébként más regényeinek nőalakját is mintázta, de egyedül a Krónikában szerepel saját nevén (ld. Mendoza − García Márquez, A guajava illata. 27–28.). Továbbá Margot húga, valamint Luis Enrique és Jaime öccse.
52 Mercedes Barcha Pardóval, akinek szülei jóban voltak az íróéval, 1946-ban Sucréban egy közös nyári vakáción találkozott García Márquez, és a leánykérésre egy diákbálon került sor. Vö.: Krónika, 44. és Mendoza − García Márquez: A guajava illata. 31.
53 Lásd 7. jegyzet.
54 García Márquez: Azért élek, hogy
elmeséljem az életemet. Székács Vera fordítása. Budapest, 2003, Magvető. 260.
55 „A történet valójában csaknem huszonöt évvel a bűntett elkövetése után ér véget, amikor a férj visszatér az elűzött feleségéhez, az én számomra azonban mindvégig evidens volt, hogy a könyvnek a bűntett aprólékos leírásával kell végződnie. A megoldás egy narrátor beiktatása volt ­– ez első ízben vagyok én magam –, akinek lehetősége nyílik rá, hogy kedvére sétálgasson ide-oda a regény strukturális idejében. Azaz, harminc év után felfedeztem valamit, amit mi regényírók sokszor elfelejtünk: hogy a legjobb szerkezeti képlet az igazság.” Mendoza − García Márquez: A guajava illata. 40–41.
56 A Krónika ebből a szempontból különösen fontos mű, mert már születésében magában hordja e kettősséget: kezdetben, az 1950-es években, García Márquez ugyanis riportként akarta megírni a történetet, és csak később kezdett irodalmi terminusokban gondolkodni felőle (vö.: Mendoza – García Márquez: A guajava
illata. 40.). Időközben pedig átalakult a riport és a regény műfajáról kialakított véleménye is: „Nem telt el sok év, amíg saját bőrömön megtapasztaltam, és kezdtem hinni benne, ahogy ma is, jobban, mint valaha, hogy a riport és a regény ugyanannak az anyának a gyermekei.” García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. 266.
57 „Krónikus hiányzásaim és a jogtudomány iránti közönyöm
ellenére a jogi karon végzett első év könnyű tárgyaiból sikerült egy kis felfrissítéssel levizsgáznom, a nehezebb tárgyakból pedig azzal a jól bevált trükkömmel, hogy elmém sziporkáztatásával megkerültem a témát. Valójában nem éreztem jól magam a bőrömben, és nem tudtam, hogyan botorkáljak tovább a zsákutcában, amelybe kerültem. A jogot kevésbé értettem és sokkal kevésbé érdekelt, mint bármelyik tárgy a gimnáziumban, és már elég felnőttnek éreztem magam ahhoz, hogy magam döntsek a sorsom felől. Végül azok után, hogy a csodával határos módon túléltem tizenhat hónapot, az egészből nem maradt más, csak jó néhány életre szóló barátság.” García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. 272.
58 Mendoza – García Márquez: A guajava illata. 145.
59 Uo.
60 Uo.
61 Azon a bizonyos diákbálon, mikor García Márquez megismerkedett jövendőbelijével, Mer-
cedes Barcha Pardo − aki akkor még csak tizenhárom éves volt − nem fogadta el a jegyességet, mondván, hogy előbb be kell fejeznie az iskoláit, de tizennégy éven keresztül hűségesen várt García Márquezre.
62 Ezt támasztja alá García Márqueznek a hatalomvágy és a zsarnokság természetéről alkotott vé-
leménye is: „a hatalom a szerelem
helyettesítője”. Mendoza – García Márquez: A guajava illata. 146.