Paluska Zsuzsanna: [A hamutálban eggyé olvad…] (vers)

1.

A hamutálban eggyé olvad a szürkeség.
Végtelen számú szálra osztom ősz hajadat,
a vénség így tapad az ujjak rése közé.
Költözik hajszálról hajszálra a kétségbeesés.
Arcunkon a ránc úgy mélyül, mint folyómeder a lágy talajban.

Éjjel vetkőzöl magadtól, reggel majd felöltöztetlek,
közben görcsösen szorítom az igénytelenül megsodort szál cigarettát,
mint ahogy lábaink kapaszkodnak össze, ha egymás mellett fekszünk.
Akkor csak a tested lüktetését érzem, és hogy
arcodon nincsen már kontúrja a csillagoknak.
Csak a ráncokat és a mélyedéseket betöltő fénynek.
A szemhéjad lehunyod, és a sötétben nem látom a ráragadt foltokat,
azt a szemedet árnyékoló barnaságot,
az önmegsemmisítés nyomait.
Álmaimban ezeket a barna foltokat súrolom reménytelenül:
remegő csukló vagyok, összetoluló vérrögök.
Tapogatom a saját arcomat,
mint más a combot és a feszülő testet.
Sose néznek az üveges szemekbe,
és alatta a miattad őszülő erezetre.
A szürke bőr lehámlik majd a csontról,
a lélek kiszivárog.
Marad a kiszáradt, szemüreg alatt futó barázda az anyajegyekkel,
az ágy szélén fekvő test a föld felé mutató ujjakkal és a körmökkel,
amiket hosszúra növesztek, amíg várlak.
Várom, hogy megtisztítsd ujjam réseit a hajszálaidtól.
Tél van a vérerek között.

2.
A pupilla szűkül és tágul, mint az űr.
A hullámzás feszültsége nem repeszti fel a testek egységének védőburkát.
A közeledés és távolodás
ellentétes mozdulat egyazon zárt tér rendszerében.
A távolság átka, hogy más ablakból figyeljük a teliholdat.
Körvonalakat rajzolnak maguk köré a fogalmak.
A mennybéli térélmény hang nélkül fejti fel magát,
a görcsbe rándult izmok elernyednek.
A pokolban ennél hangosabb a szívdobogás,
ott hallom a saját vérkeringésemet.

3.
Vállad fejem körvonalára formálták.
Mégis a másik ágyon fekszel,
hallgatom mély szuszogásod,
számolom, hogy hányszor fordulsz.
A szoba két sarkából lélegezzük be a sűrűre álmodott levegőt.
Minden reggel mélyebb árkokat rajzol szemeink alá.

Bújtasd el a fájdalmat,
mert én nem tudok az öledbe bújni.
A buszban, a vonat ablakában,
a mások nevetésétől sötétlő éjszakában
a semmibe vonulás lüktet,
mikor a türelem úgy zuhan át a csöndbe,
mint mások egymásba ruhátlanul.

Mellkasom akár egyetlen zárt váróterem.
Senkire nem tartozik többé:
a behúzott nyak, az összegabalyodott hajszálak,
az elnehezült fej és szív,
és az elázott arcbőr.
Hazaérve nyitott ablaknál is légüres a tér.
Feketébe burkolózik minden anyajegy.
Senkire nem tartoznak többé
az összeszorított fogak.

tényleg.