Száz Pál: A táj imagináriuma (Maroš Krajňak Carpathia című könyvéről)

[Kis könyv, nagy regény] Maros Krajnak első kötete, a Carpathia című prózakötet megjelenése 2011-ben nagy visszhangot keltett a szlovák irodalmi életben. Megkapta az év legjobb prózakötetének járó Anasoft litera díjat. Nemcsak az elvitathatatlan prózapo­étikai remeklés miatt érdemli meg a sikert a könyv. Ha ugyanis a szlovák irodalom képzeletbeli térképén az Északkeleti-Kárpátok (régebbi nevén az Erdős-Kárpátok) vidékét szem­ügyre vesszük, feltérképezetlen, fehér foltot találunk. 2011-ig, a Carpathia megjelenéséig kellett várni, hogy e vidékről topográfiájában és poétikájá­ban is autentikus nyelven megszólaló mű szülessen. Mondhatni, Krajnak a szöveg topográfiáját alakító „Zónái” térképezték fel az irodalom számára.

A sok elismerő kritika és recenzió mellett Radoslav Passia tanulmányai­ra fontos utalni (egyet ezekből a Szem­le jelen számában is olvashatunk), aki munkásságában éppen e régió irodal­mi topográfiáját feltérképezve, tkp. Krajnak műveit bekapcsolta e regio­nális kánonba – a többes szám azért is indokolt, mert az Entrópia (2012) és az Informácia (2013) megjelenésé­vel trilógiává egészült ki az első kö­tet. (Passia legutóbbi tanulmányában a [World Literature Studies 2016/2] Carpathiában a mágikus realizmus vonásait emeli ki.) Túl a szlovák iro­dalmon több szerző világával is ro­konítható a könyv, úgy a regionális kánon, mint a prózapoétika tekinte­tében – pl. Andrzej Stasiuk útirajzai, Bodor Ádám Verhovina Madarai és a Sinistra körzet (beszédes párhuzam, hogy utóbbi szlovák fordításban Zóna Sinistra címet kapta…). Persze minden nagy mű önmagába zárt világ is, most inkább erre figyeljünk.

Meglehetősen kicsi könyvet kapunk kézhez, a 130 oldalas magyar fordítás­nak megvan az az előnye az eredetihez képest, hogy (bár tíz oldallal hosszabb) az ad hoc olvasást könnyítendő, a far­zsebben is elfér – egy-null a magyar kiadás javára. Érdekes, hogy a magyar fordítás kiadói paratextusként regény­nek jelöli a szöveget – az eredeti első kiadásnál nincs megjelölés. A regény húsz fejezete mind fragmentumok (de tulajdonképpen maguk a fejezetek is fragmentumokból állnak össze), melyeket narratívák, visszatérő helyszínek, alakok és motívumok tartanak össze. Ezek öntörvényűen olyan bonyolult szövedékbe rendeződnek, akár a „kaszát nem látott” fű és vadvirágok a Csernahora lankáin. Éppen ebben a televényszerűségében rejlik a szöveg koherenciája. S bár van cselekménye a regénynek, ez mégsem akadályozza a sorrend felborítását, és a fejezetek közt ugráló olvasást – bármely irányból bebarangolható ez a szövegvidék, minden fejezet egyegy völgy, amelyen felfelé indulva az egyre kanyargósabb folyók útján barangol az olvasó. A folyó szöveg e jellegzetes kanyargása a nézőpontváltás által újra és újra megtört leírás vagy elbeszélés mikronarratívákat sző a szövegbe, s ezek többször egymásból nyílnak, elágaznak, akár a folyók úton felfelé.

[Elbeszélni a vidéket] A regényben a narratívatöredékek két csoport mentén rajzolódnak ki: az eltartott személyesség pozíciójából elbeszélt családtörténet (Helena, mint kiderül, a narrátor nagyanyja), és egy utazási (kóborlási) regény epizódjai. Erre az eltartottságra, objektivitásra játszik rá metaforikusan a narrátor/utazó állandó fényképezése, a fényképek, a fényképezés pillanata stb. A (szigorúan már felrobbant) bombákat gyűjtő szenvedélye a másik, amely az utazót vezeti. Persze mindkét motiváció pusztán ürügy a megfigyelésre, az olvasásra a tájban, lehetőség a másik történetének elbeszélésére. „Egyszeriben elindul egy történet, amelyet évekkel később Lemka, egy derűs, szabad lelkű öregasszony is elmesél majd nekem Rychwaldban.” (29.)

Így gyűlik össze a vidék minden fétise is ezekben mikronarratívákban, olyan formanyelvek regisztereit hoz­va mozgásba, mint az útleírás, oral history, ekphrasis, tájleírás, anekdo­ta vagy a népmese, népi vallásosság, szociográfia, emlékezet elemei. Mert minden mögött ott a táj, amely egy­szerre változékony és állandó, amely egyszerre fikció és valóság. A Zónák, melyekben bolyongunk, és amelyek a 3-2-1-0-X jelöléssel „terjednek”, csak nagy vonalakban térképezhe- tőek fel a valóságban. Talán a ruszin nyelvet eufemizáló „Zónák nyelve”, melynek használata a különböző zó­nákban mindig problémákkal terhelt, a ruszin nyelv dialektusai (lemkó) és a (szlovák-lengyel-ukrán) államha­tárok övezete segíthet ebben. A nar­rátor-utazó utazásai (Lengyelország „csücskében” vagy Kárpátalján) hely­színeket, útvonalakat sorolnak, ám sokszor (a narrátor családjának törté­netfoszlányaiban, és a számára ottho- nos[?] vidékek esetében) képzeletbeli, fiktív nevekre vagyunk utalva, mint pl. „Helena faluja”, „a sátán faluja”, a „Hegy”, vagy a „Különleges Város.”

Az azonosítgatás és az útvonalak lecsekkolása a google.maps-en persze nem vezet sehova, hiszen az eufemiz­mus is mutatja, hogy a könyv semmit sem szándékozik explicit módon pre­zentálni a térség valóságából, nem érdeklik az ideológiák, tétje esztéti­kai. S épp ott kezd a legizgalmasabb lenni, ahol a nézőpontváltások asszo­ciációkat és imaginációt működtetve eloldódnak a valóság röghöz kötött­ségéből, és látomásos képekké alakít­ják a tájat, hogy eksztázisukban újra- és újrarendezzék az előbb még oly biztosnak hitt koordinátarendszert. A szöveg költőiségének ragyogó példája már az első fejezet elején szereplő leírás, ahol a nézőpont „gépen száll fölébe”:

„Először a felhasogatott táj tárul a pilóták szeme elé. Tökéletes kirakós játékot alkotó hosszú, keskeny mezők. A legénység felfigyel a piros hajszál­erekre, amelyekben az összevegyült vér gyűl. Germán, szláv, hun, sémi, román, tatár, mindenféle kaukázusi, meg más is. Az Ondavai-felföld domb­jairól patakzik hetek óta. A forró erek valahol Sztropkó mellett találkoznak, és a homogén folyadék lassan a talajba ivódik. Évszázadok telnek el, mire le­jut a föld méhébe, és mérhetetlen tek­tonikus mozgásokat indít. Ezek össze­vissza gyűrik majd a jelenlegi Zónák területét. Többezres magasságba eme­lik itt a Kárpátokat.” (8.) Akár a „kira­kós játék” táj, újabb és újabb asszoci­ációkat kombinál. A concetto-szerűen gyűrűző analógiák a tájat testként ol­vassák, majd az asszociáció folyama a feje tetejére állítja az időt: felcseréli az apokalipszist a teremtéssel.

Krajnak kis könyve abszolút to­talitásra törekszik. Látomásossága tapasztja össze a táj fragmentumait, leleteit, s a nézőpontváltások ott vesz­nek kanyart, ahol az imagináció már végképp felülírta a logika, az idő és a fizikai törvények rendjét. A mítoszok nyelvével, az apokalipszis képeivel, a népi mágia kollektív tudattalanban kísértő torzóival, vagy épp aktuális társadalmi problémák reflexióival (csempészés, elvándorlás, korrupció, munkanélküliség, szegénység) talál­kozunk a Zónákban. Ezt a különös tá­jat a bioszféra totalitásában ábrázolja. Bizarr szereplői nemcsak emberek, de a titkos életüket élő növények és az ál­latok is, akik gyakran éppolyan furán viselkednek, akár az emberek – a vi­dék egyben bestiális rezervátum is.

[Az idő bugyrai] A kronotoposzok hasonlóan képlékenyek, s erre az efemer jellegre gyakran direkt ref­lektál a szöveg. Az elbeszélés jelené­ből gyakran a jövőbe vagy a múltba ugró mikronarratívák nyílnak olyan mondatokkal, mint a „Továbbra is a Sátán falujában vagyok. Most hatéve­sen. Visszaugrottam. Bármikor meg­tehetem.” (46.) Vagy: „Elhaladunk az udvar mellett, ahol holnap megátkoz egy fekete öregasszony.” (96.) S kicsit elszálltabban: „Visszafelé elmeséli a megölt pásztor történetét, aki annak idején én voltam, de ő nem tud a reinkamádómról.” (94-5.) A regény egy pontján az idő Alejo Carpentier A dol­gok kezdete c. elbeszéléséhez hasonlóan fordítva telik, visszafolyik az idő, s így a halál is a feje tetejére áll: „Ekkor megmozdulnak a holttestek. Feltá- pászkodnak.” (50.)

A határátlépés, mely a könyv egyik sarkalatos motívuma, láthatjuk, min­denre kiterjed. Ahogy a narrátor belép szereplői vagy saját maga történeté­be, úgy faggatja a tájat is az időről. Ez a Dukla-hágó alatti táj rejtetten viseli a világháború nyomát máig a legelőn elhagyott tankokban, az exhumált ka­tonatemetőben, a „betonkereszt”-nek hívott emlékműben, a mindenhol elő­kerülő bombákban, rejtetten, akár az emberek ebből származó traumái – bombatalálatok, csonkaság, evakuáció stb. „Az emlékezet, amelyből felbuzog a lokális morál, örökké jelen van itt, de változó, mindig áttestesülő alakban.” (88.)

[Feltérképezni a Zónákat] A táj kiszámít­hatatlanná válik, hol lebont mindent a természet, hol pedig az enyészetből öklendezi elő az emlékeket. S ott van mindebben a táj embere, aki hol csa­ládfáját kutatja (110, 127.) vagy épp az új templom felépülésének ürügyén égeti el a régi anyakönyveket (109.), esetleg egy előadásban néptáncol, melyben „a pódiumon agyonismételt örökségünk egy gazdátlan tömegkul­túra, amelyet elhasználódása után az édeskés örökzöldek újabb és újabb korszakai váltottak fel, csak éppen már más nyelveken.” (58.) Ez az am­bivalencia jellemzi a szöveg identitás­alakzatait is, s ezt mutatja a „Zónák nyelve” eufemizmus is. Nem szerepel ugyanis ruszin szó/mondat a szlovák szövegben, még csak a „ruszin” (eset­leg „lemkó”) szó sem.

Az emlékezet szerepe a táj és a nar­rátor viszonyában az utóbbira nézve is lényeges. A narrátor állandóan gyűjt (üres bombákat, Izák egy Ámor-szob- rocskáját, Dezider Milly, a „Zónák festőjének” egy képét, mely iránt a po­zsonyi aukción a narrátor az egyetlen érdeklődő stb.), és fényképez – mintha mindez a lokális emlékek valamiféle relikviáriumába készülne. A mániá­kus számbavétel gesztusa ott munkál a szöveg mögött:

„Számba veszem az összes füzet, tövisbozótot, cseresznyefát, vadal­mát, nyárfát, mogyoróbokrot, égert, és másolatot készítek róluk. Részletes térképet állítok össze, amelyen szere­pel minden, de minden növény, kő, rovar, állat, ember és emberi alkotás, víz, különféle magasságokban moz­gó légáram és talajmetszet, az ösz- szes temetővel együtt. Az állandó és változó összetevőkből álló teljes tar­talmat a merevlemezre másolom, és egy olyan alkalmazás rendelkezésére bocsátom, amely bármikor képes lesz reprodukálni, amit látok, és pontosan szimulálni a további fejlődést.” (124.)

A feltérképezés, a tökéletes szimulakrum megképzésének vágya itt tulajdonképpen a táj megírásának lehetőségét metaforizálja. Ez persze lehetetlen feladat. Ám a szöveg tekint­hető „merevlemezre másolt” prog­ramnak, az olvasó imaginációja pedig annak a bizonyos „alkalmazásiak].”

E gondolatok mentén vélik értel­mezhetővé a regényt megnyitó számo­zatlan passzus: „Nézem ezt a helyet, amely sűrítve magában hordozza az öt Zónára osztott, teljes területet. In­nen ered a Zónák minden jelensége.” (7.) Ez a kezdeti pozíció, az eredet, a forrás, vagy mint a népmesékben, a világ köldöke. Olyan imaginárium, amelyből a számozott fejezetek képei mint a hegycsúcsok fonódnak össze a szemlélő (olvasó) körül.

A hegyek között nagy úr a sötétség: rövidebbek a nappalok, ám hosszab­bak a naplemente és az éjszaka közöt­ti (Ivo Andric, egy másik hegyvidéki, kelet és nyugat találkozásában fekvő táj krónikásának szavaival) „mági­kus órák.” A senkiföldje álomszerű kulisszái között vagyunk, ahol egyre abszurdabb helyzetekbe keveredve, egyre bizarrabb alakokkal találko­zunk – a Zónák tája a kafkai kastély és a borgesi könyvtár rokona: önmagába zárt, önmagát állandóan felülíró labi­rintus tele a be- és átlépés kapuival. „Igazi Sztalker vagyok most, aki hosszú idő után visszatér a Zónába, és az eddigi érzékelésemet álommal váltom fel, hogy befogadjam a rég halott Tarkovszkijt.” (108.)

[Zónák fordítva] Maros Krajnak regé­nyét fordítani komoly feladat, mert bár mondatai egyszerűnek tűnnek, természetesen folynak, éppen ezért, s intenzitásuk miatt nehéz megszó­laltatni őket egy másik nyelven. Bö­szörményi Péter azonban kiválóan teljesítette ezt a feladatot. Szerencsés döntésnek tartom, hogy a fordító nem követte szolgain az eredetit, optimális szabadságot engedményezett magá­nak a mondatok tagolása, a szóválasz­tások, összevonások, átrendezések, stb. tekintetében. így nemcsak a mű költői világát tudta újrateremteni, de a mondatritmusát és a prozódiáját is, amely már talán zenei erény.

Egy félrefordítást azonban kény­telen vagyok szóvá tenni, már csak kiemelt szerepe miatt is. A magyar példányt a szerző a családjának „és Norának” ajánlja. Az eredetiben a csa­ládba be nem férő titokzatos nőalak he­lyett a „a Norovi”, tehát „és Noronak” szóló dedikáció szerepel. A nemváltás nemtelen nyelvünkben itt pláne sze­met szúr.

A földrajzi nevek fordításának örök dilemmája is előkerül. Hogy a hely­ségnevek magyar változatát használ­ja olyan helyek esetében, mely a ma­gyarok számára ismerős és otthonos (mint Nagymihály vagy Pozsony vagy Nagyszőllős), nem szorul magyarázat­ra. Talán még Sztropkó vagy Szobránc sem, legalább a hasonlóság miatt – nem így Felsővízköz (Svidník). Az olyan mondatok, mint a „Ruzsolyban vagyok, 2-es zóna.” (70.) azonban eb­ben az idegen kulturális közegben úgy hatnak az olvasóra, mintha a 2-es zóna legalább a Szamos partjáig elnyúlna (közben persze csak Rozsály falujára asszociál Kruzlany helyett). Több eset­ben viszont (pl. hegycsúcsok: Kalinec, Rohul’a) – melyeknek vélhetőleg nincs magyar megnevezésük – szlovák hely­ségnév szerepel. A következő esetben a földrajzi név fordítása szemantikai következményekkel is jár: „Egyikük­nek fejszével léket kell vágnia a Tapoly jegén.” (13.) Tapoly, azaz a Topta neve a szláv meleg szóból származik – kér­dés persze, hogy fordításban egyálta­lán visszaadható-e a befagyott „me­leg” folyó ellentétezése. Más helyen viszont kifejezetten figyel a fordító a beszélő (földrajzi) nevekre: „Az el­néptelenedett Rychwaldot nemsokára átnevezik Owczaryra. Juhászfalva.” (31.) – Vagyis a szlovákból is érthető lengyel megnevezést külön lefordítja. (1946-ban a Visztula akció keretén be­lül Rychwald lemkó lakosságát az or­szág új, nyugati részére telepítették.) A dilemma dilemma marad – ki tud eligazodni ebben a bábeli kérdésben?

A marosvásárhelyi Lektor kiadó igé­nyes formát kölcsönzött a könyvnek. A borítóra a szerző saját fényképe ke­rült fel (egy ottfelejtett táj a réten, tehe­nekkel), mely a szövegben is szerepel. (72.) A borító barátságos barnaságával és letisztultságával kifejezetten üdítően hat a könyvespolcok egyre harsányabb könyvei között. Ha összevetjük az ere­deti első kiadás tetszetős, színes tájké­pével és piros pöttyeivel (!), akkor már kettő-null a magyar kiadás javára.

Ezek után csak remélni merem, a trilógia további részeinek lefordítása és kiadása sem késik soká.

(Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016)

Tags: száz_pál