Benedek Szabolcs: A fiumei cápa (regényrészlet)

Antonio a Szapáry rakparton, az Adria-palota bejáratától nem messze állt, helyesebben csak próbált megállni a két lábán, de inkább ütemtelenül ide-oda lépdelt, mivel hol jobbról, hol balról tapostak egyébként strapabíró pincércipőjére. Eleinte ezt félhangosan nehezményezte, a tülekedés keltette zajban leginkább saját magának, később azonban már szó nélkül arrébb lépett, ami megint csak nem volt egyszerű feladat, lévén, hogy a Zichy móló és a Magyar Királyi Tengerészi Hatóság épülete, illetve a Via del Molo közötti partszakaszon ezúttal is tekintélyes tömeg verődött össze. Az eget kövér, fekete felhők borították, amelyek nyálkás esőcseppeket permeteztek, a szél pedig különösen a víz közelében volt erős, időnként akkorákat lökve a rakparthoz kötött halászbárkákon, hogy attól lehetett tartani, hogy azok a kövezethez csapódva menten összetörnek. Alapjában véve nem lett volna hideg, ám az eső és a szél együttesen tettek arról, hogy ha nem is mutatták vagy beszéltek róla, mégis mindenki fázott: azok különösen, akik csupán ácsorogtak, de azok is, akik a rakparton és a hajóra vezető, kordonokkal elkerített úton szorgoskodtak, időnként rövid, ám annál indulatosabb, az angoltól az olaszon át a horvátig és a magyarig a legkülönfélébb nyelveken elmondott szavak kíséretében félretolva a bámészkodókat.

Mert azok megint sokan voltak. Egyesek úgy vélekedtek – és ezt is el is mondták a mellettük állóknak, legyenek azok ismerősök vagy ismeretlenek akár -, hogy minden alkalommal egyre többen. Döbbenetes, hogy képes ez a város ennyi embert befogadni. Persze most nem az idelátogató vendégekről van szó, hiszen ilyenkor, a szezon végeztével a szállodák is legföljebb fél házzal üzemelnek – a kávéházakban ugyanakkor napközben még csak-csak, esténként viszont alig lehet kapni asztalt, na de hát ez mindenütt így van a Monarchiában -, hanem arról, hogy folyamatosan egyre több és több ember érkezik. Közülük azonban kevesen ütnek véglegesen tanyát – a többség a számukra emelt épületekbe kvártélyozza be magát, a régi kikötőn és a tárházakon, sőt még a vasútállomáson is túl, a Voloskó felé vezető út mellett, a rizshántoló és a kőolaj-finomító közelében. Ott vannak azok a kétemeletes épületek, amelyek folyamatosan nyelik el a szélrózsa minden irányából érkezőket, akiket itt-tartózkodásuk első napjaiban hatalmas hodályokban szállásolnak el, több tucat másik ember társaságában. Ezekben a földszinti hálótermekben soha, a legsötétebb éjszaka közepén sincsen csend. Valaki mindig mocorog, beszél, duruzsol, köhög, harákol, böfög és fingik, mosdóba megy, cigarettára gyújt, csomagjaival szöszmötöl. A kövezeten meztelen talpak és nehéz parasztcsizmák csattognak, a szél rázza az ablakokat, a vaságyak minden mozdulatnál zörögnek és nyikorognak. Sokan egyetlen pillanatra se hagyják el az állandó zsúfoltság és túlterhelés miatt nehezen megváltott fekhelyet, attól tartva, hogy távollétükben föltúrják és kirabolják csomagjaikat, megfosztva őket utolsó vagyonkáiktól. Akik családostul jöttek, azok helyzete valamivel egyszerűbb, ők fölváltva őrködnek, amíg a többiek távol vannak.

Márpedig akik megtehetik, gyakran vannak távol. Valamivel agyon kell ütni az időt. A kártyalapok folyamatosan forognak, a tétek emelkednek, sokan pénz nélkül, üres zsebbel érkeztek Fiumébe, és így próbálják megszerezni a hajójegyre valót. Ez persze nem kevés indulattal jár: a vesztesek nehezen viselik a veszteségeket, különösen, ha a nyertes csalt. Ha meg mégse csalt, akkor is egyszerűbb megvádolni, mint fogcsikorgatva elismerni, hogy kihúztak a zsebéből néhány, avagy néhány száz koronát. Szó szót követ, a Monarchiában föllelhető összes nyelven elhangzik káromkodás, fenyegetés, a harag és a sértés gyakran nyílt összecsapásba torkollik, nem csupán öklök és pofonok csattannak, de előkerül a kés is. A pórul járt hulláját az éjszaka leple alatt a tengerbe dobják. Senkinek nem érdeke kihívni a rendőrséget. Ha a hatóság elkezd vizsgálódni, könnyen találhat olyat bárkinél, ami nem törvényszerű. Arról nem beszélve, hogy a vizsgálat hosszú ideig tart, befejezéséig nem lehet elhagyni a várost. A hajó viszont nem vár, a nehezen megszerzett jegyet nem szabad veszni hagyni.

Aki nem tud zsugázni, máshogy próbál jövedelemre szert tenni. Nemcsak az erős, de a gyengébb fizikumú férfiak is naphosszat a tárházak, a környező gyárak és a kőolaj-finomító környékén lófrálnak. Sokan Fiume nyugati határáig, avagy az ellenkező irányba, a szomszédos Susakig is elmennek: a Baross kikötőben, ahol a legnagyobb hajókat rakodják, remélnek alkalmi munkához jutni. A szökött cselédlányok és a zsellérlétbe beleunt parasztlányok hamar megtanulják, hogy még csak különösebben szépnek és kedvesnek sem kell lenniük ahhoz, hogy gyors ölelkezésekkel megkeressék a napi kenyérrevalót. Mert az idő nehezen telik. A várakozás hosszú. A hajók kéthetente indulnak, vannak, akik csak hónapokkal későbbre tudnak j egyet foglalni. Addig élni kell
valamiből. Persze az üzérektől korábbi járatokra is lehet tikettet szerezni – olyan áron, amelyet csak azok a tehetősek bírnak megfizetni, akik eleve belvárosi szállodákban bekkelik ki a várakozás nehéz és hosszú időszakát.

Napokkal a legközelebbi indulás előtt tetőfokra hág az izgalom. Addigra azok, akiknek a következő járatra szól a jegyük, már átköltözhettek az emeleti, sokkal kisebb és intimebb hálóhelyiségekbe, a szálló borbélya megszabadította őket fölösleges szőrzetüktől, és alapos orvosi ellátásban részesültek, hogy semmi ne veszélyeztesse indulásukat. Ám izgalmuk azokra is átragad, akik csak később kelnek útra. Sőt a fiumeiek is izgatottá válnak, amikor kifut a Gúnár Lina – a legtöbben így emlegetik a brit hajózási vállalatot, amely a magyar kormánnyal szerződésben szállítja évek óta Fiu- méből New Yorkba a kivándorlókat. Elvégre ezt a nevet mégis csak sokkal könnyebb megjegyezni, mint azt, hogy Cunard Line. Ahogy eljön a kihajózás reggelje, boldog-boldogtalan a Szapáry rakparton nyomorog. Még az Adria-palota ablakai is tárva-nyitva, fejek lógnak ki belőlük, azok is mind a sürgés-forgást figyelik.

Antonio sem máskülönben. Miután úgy döntött, hogy szakít a tengerrel, általában nem szokott lemenni a kikötőbe, legalábbis önszántából nem, csak ha dolga akadt arrafelé. Ez azonban kivételes alkalomnak számított, olyannak, ami miatt az ember képes fölfüggeszteni fogadalmait. Úgyse volt vendég a kávéházban: az a kevés is egy adott pillanatban mintegy varázsütésre mind fölpattant, és másokhoz hasonlóan elrohant meglesni a Carpat- hia indulását. Az Európa Kávéházzal együtt a Korzó és a Piazza Adamich is kiürült. A rakparton akkora volt a tumultus és a lökdösődés, félő volt, hogy a nagy helyezkedésben és az egymás sarkára taposásban valaki a vízbe esik. Az élelmesebbek az Adamich móló körül ladikokba szálltak, és azokon ringatózva figyelték az eseményeket. Ami pedig – gondolta Antonio – veszélyes mutatvány. A szűk helyen a hatalmas hajót nehéz kormányozni, már az is komoly teljesítménynek, sőt egyenesen bravúrnak számít, hogy be tudtak vele manőverezni, és most a Carpat- hia úgy simul a Keleti rakpart oldalához, mintha odaépítették volna. A kikötőből való kiálláskor is azonban jószerivel csak egyetlen út áll előtte, kitérőkre és manőverekre továbbra se lesz lehetőség, úgyhogy aki elébe kerül, azt óhatatlanul eltiporja. Ráadásul megérkezett a bóra, amely innét, a Quarneróból, azon belül is a Karsztból indul vándo- rútjára, hogy végigsöpörjön a dalmát partokon. Ezekben a hetekben a szokottnál erősebben háborog a tenger, időnként a rakpart szélén is átcsap egy-egy nagyobb hullám, az esőcseppeken túl sós vízben áztatva a bámészkodókat. Ilyen széllökések és hullámzás közepette a ladikok nem mindig engedelmeskednek kormányosaik akaratának, legyenek azok bármennyire is tapasztalt vén tengeri medvék.

Na de hát – jutott a következtetésre morfondírozásai végén Antonio – ki-ki a maga szerencséj ének a kovácsa. Aki volt olyan bátor (vagy inkább botor) ahhoz, hogy egy haj ó indulása miatt megkockáztassa a jéghideg tengeri fürdőt, az vessen magára, és majd ne siránkozzon, ha nyeli a vizet, és próbál kievickélni a méteres hullámok öleléséből.

A Szapáry rakpart és a Keleti rakpart találkozásánál a kikötői hatóság kordont emelt, amelyen már csak azok léphettek át, akiknek érvényes jegyük volt a Carpathiára. A hajókürt újra meg újra megszólalt, türelmetlenül jelezvén, hogy elérkezett az idő. Az emberek egyre csak áramlottak az óceánjáró felé. Elképesztő, mekkora tömeget bírt elnyelni feneketlen bendője. Antonio jól ismerte a hajót, tudta, hogy a raktárban lévő hálóhelyiségeket nemrégiben átépítették, hatalmas hálótermeket alakítottak ki belőlük. Így most erősen hasonlítanak azokhoz a hodályszerű helyiségekhez, amelyek a kivándorlók szállójában vannak. Aminek ők, miután elszállásolás tekintetében cseberből vederbe kerültek, nem föltétlenül örülnek, ugyanakkor cserében a Carpathia még több embert tud elszállítani, és még többeknek van esélye eljutni az ígéret földjére. Persze addig még hosszú hánykolódás vár rájuk. New York messze van, mostanra pedig már jócskán benne vannak az őszben. Nem lesz sima az útjuk. Miközben a hajót nézte, Antonio azon merengett, hogy azért lehet most a szokottnál is nagyobb tülekedés, mert a tél beköszönte előtt valószínűleg ez az utolsó járat. Azok a kivándorlók, akik erre nem tudtak tikettet szerezni, hónapokra Fiumében rekednek. Miután visszatér az Egyesült Államokból, a Carpathia a Földközi-tengeren fog szolgálatot teljesíteni, és csak tavasszal vág neki újra az óceánnak. Csak úgy, mint a Cunard Line többi hajója.

Antonio megborzongott. A rakparton végigszáguldott egy újabb hideg széllökés, ám a fiatalember nem emiatt fázott. Az jutott eszébe, hogy az a bizonyos útjuk is tavaszra esett, abban az évben az első, amikor átkeltek az óceánon. Azt követően döntött úgy Antonio, hogy szakít a tengerrel – ami egy kikötővárosban élő ember számára, lássuk be, meglehetősen nehezen megvalósítható vállalkozás. Ám szerencsére a Car- pathia nem hagyta, hogy Antonio fölidézze magában a tragikus emlékeket. A kürt újra elbődült, ezúttal hosszabban, majd a hajótest közepén magasodó óriási kémény elképesztő mennyiségű füstöt okádott ki magából, amit a következő széllökés azonnal a Szapáry rakpart fölé tolt, köhögésre és káromkodásra ingerelvén a bámészkodókat. A hatalmas lapátkerekek forogni kezdtek, habosra verve a vizet az óceánjáró körül. A Carpathia végre megmozdult, amit a fedélzetén állók és a rakparton tolakodók egyaránt üdvrivalgással fogadtak.
A hajókürt szinte folyamatosan szólt, a kikötői hullámokon táncoló ladikok úgy libbentek szét az óceánjáró előtt, akár sirályok az ember közeledtekor. A Carpathia hasonlóképpen mozgott a keskeny, szűk helyen, miként az elefánt a porcelánboltban, ám Antonio pontosan tudta, hogy ez az állapot csak átmeneti: amint kiér a nyílt vízre, elképesztő sebességgel fogja nyelni a tengeri mérföldeket. Amúgy is zajlik ez az őrült vetélkedés a tengerhajózási társaságok, leginkább a Cunard Line és a White Star Line között, hogy melyikük hajói képesek gyorsabban átszelni az óceánt – még mindig, dacára a történteknek. Pedig nem kellene egymást legyőzendő ellenfélnek tekinteniük, elvégre a White Star északról, leginkább Írországból viszi a kivándorlókat Amerikába, a Cunard Line pedig délre, konkrétan az Osztrák-Magyar Monarchia migránsaira szakosodott, hol Triesztből, hol Fiuméből célozván meg New Yorkot. Antonio ingerülten megcsóválta a fejét. A Carpathia kürtje indulatosan újra meg újra fölbődült, a rakparton állók körében pedig nem kis derültséget okozott, ahogy a tengerészakadé- misták kétségbeesetten próbálják elrángatni többevezős gyakorlóladikjukat a monstrum elől. Mielőtt Antonio sarkon fordult és visszament volna a kávéházba, magában azon dühöngött, hogy milyen eszement ötlet a kadétokat pont most gyakorlatoztatni, amikor pedig jószerivel az egész város fejből fújja a menetrendet, és tudják, mikor indulnak a Cunard Line óceánjárói.

A Carpathia elzakatolt a Szapáry, majd a Stefánia és a Princz Szalvátor rakpart előtt. A Rudolf és a Mária Valéria mólóról is tömegek integettek neki: rakodómunkások a környező raktárakból, akik a munkafelügyelő haragját kockáztatták azáltal, hogy a szerszámokat és a taligákat letéve kijöttek a hajót üdvözölni. Amint elért a Mária Terézia móló végéhez, a Carpathia délnek vette az irányt. A kémény megint elképesztő mennyiségű füstöt okádott ki egyszerre, amint az óceánjáró fokozta sebességét. Még ki kellett kerülni néhány imbolygó, elővigyázatlan halászbárkát, azután a nyílt tenger következett.

Ahogy kifordultak a fiumei kikötőből, elállt az eső. A szél továbbra is fújt, ám a felhők közül itt-ott kibukkanni készült a nap. Tiszta idő volt, szépen látszottak a Quarnerót övező hatalmas hegyek. Némelyiknek fehér foltok borították a csúcsait – az utasok azt találgatták, hó-e, vagy a csupasz sziklák verik vissza a bágyadt őszi napsugarakat. A fedélzetről lenyűgöző látvány tárult a bámészkodók szeme elé: mögöttük a távolodó Fiume, balról Krk, szemből Cres szigete, jobbra Isztria keleti partjai.

Sir Arthur Henry Rostron, a Carpathia kapitánya a parancsnoki hídról figyelte az elébük táruló látványt. Ő azonban nem a gyönyörködés végett erőltette a szemét: neki ez volt a feladata. A távcsövet újra meg újra arca elé illesztette. Először nem akart hinni annak, amit a lencsék mutattak, aztán kénytelen volt elfogadni, hogy nem káprázik a szeme. Próbálta megszámolni, majd kisvártatva föladta: a távcső látóterében hol itt, hol ott tűntek el, majd bukkantak föl megint a háromszögletű, piszkosfehér uszonyok. Minden kétséget kizáróan cáparaj. Ami meglehetősen szokatlan errefelé. Sir Rostron tudta, hogy időnként beúszik egy-egy példány a Kvarner-öbölbe, okozva némi riadalmat a nyaralók és a halászok körében, de most nem egyetlen állatot mutattak a lencsék. Sir Rostron alapos, megbízható ember volt. Ezúttal is elhatározta, hogy morze útján haladéktalanul értesíti a cápaveszélyről a magyar tengeri hatóságokat.