Kötter Tamás: IKEA, vasárnap (regényrészlet)

Kötter Tamás: IKEA, vasárnap (regényrészlet)

Julija Svetlova felvétele

 

 

Benne jártunk az augusztusban. Viktort két hete nevezték ki és éppen Barbadoson nyaralt, én pedig már napok óta csak vég nélküli fáradtságot éreztem. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb színt kell vallanom az előléptetésem ügyében, mégis felkészületlenül ért, amikor Mariann egy teljesen váratlan és egyáltalán nem odaillő pillanatban szóbahozta a dolgot.

Szentbékkállán, a sógorom új nyaralójában töltöttük a szabadságunk első két napját.

A falu azonnal elvarázsolt bennünket. Az apró hegyre épült, jobbára felújított parasztházakból álló település árasztotta magából a jólét és az elegancia mámorító illatát. A porták előtt a legjobb kocsimárkák legdrágább modelljei parkoltak, némely udvaron az úszómedence biztosította a zavartalan pihenést. A legfurcsább az egész-ben mégis az volt, hogy nem voltak bántó zajok. A hétvégi telkek általam ismert világára oly jellemző fűnyíró, fűrész vagy a flex idegtépő hangjait, mintha ebből a mesebeli faluból száműzték volna; hangos zene sem zavarta meg a pihenést. Akik itt vettek házat, azok egy boldog és kivételezett világhoz tartoznak, már apró jelekből azonnal felismerik egymást.

Miközben csodálattal vegyes irigységgel figyeltem ennek a kis álomszigetnek minden apró rezdülését, szomorúan gondoltam Fonyódligetre, ahol a hosszúhétvége további részét készültünk eltölteni. Az északi part vitathatatlanul gyönyörű, természeti kincsekben gazdag tájait, amit akkoriban mind gyakrabban a magyar Provence-ként emlegettek; a minden valamire való gourmet, de még az átlag étteremlátogatót is lázba hozó éttermeit, a főnixmadárként újjászülető falvakat, amelyek egyszerre tükrözték a hagyományt és a modernitást, nemcsak a tó, de egy egész világ választotta el a déli part jellegtelen, már-már kopárnak tűnő síkjától, a techno és mélynyomók uralta településeitől. Még ebben a borzalomban is különösen gyászos helynek számított Fonyódliget, ahol az apósomék nyaralója volt.

Valójában nem is volt falu, csak egy nyaralótelep. Valamikor, a hetvenes-nyolcvanas években parcellázták fel kispénzű állami hivatalnokoknak, tanároknak és munkásoknak, de akkor már teljesen kiveszett belőle az élet. A kilencvenes évek nem tettek túl jót ezeknek az embereknek. Egy jó részük, hála a Dimitrov téri fiúk néven elhíresült liberális közgazdászcsoport privatizációs elképzeléseinek, elveszítette a munkáját, így képtelenek voltak fenntartani az építészeti torzókat, amelyek oly szívszaggató módon szimbolizálták a Kádár-rendszer nyarait. Elhagyottan, rozsdás, kidőlt kerítéssel, félrecsúszott palatetővel, málló vakolattal és gazzal borított udvarral
várták a végzetüket.

A természet lépésről lépesre hódította vissza a jobbára évek óta lakatlan házaktól és udvaroktól azt a lápos, mocsaras területet, ami egykor az övé volt. Agresszív gyomnövények vették birtokba a telkeket, gyorsan növő cserjék ütöttek előbb rést, majd az egyre csak vastagodó törzsük, mindent behálózó gyökereik centiről centire repesztették tovább a porladó betont. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt, számomra különösen szomorú látványt nyújtottak a viharoktól megbontott tetők és a függönyök, amiket a réseken át beáramló szél időnként meg-meglebbentett. Magányos sétáim során képes voltam megállni és hosszú percekig bámulni egy-egy ilyen szellemházat. Az egykori tulajdonosok utódai, mint egy rég elpusztult civilizáció túlélői a romok közt, vad és erőszakos életet éltek nyaranta. Különösen este éledtek fel. Monoton, tompa primitív ütemekre épülő zenéket hallgattak. Néha bulikat csaptak, s az artikulálatlan üvöltözésből arra következtettem, hogy az alkohol mellett drogoznak is. Máskor elautóztak Siófokra, ami az önkormányzat minden igyekezete és jóindulata ellenére is megmaradt a bűnözők, a könnyű és gyors kielégülést kereső fiatalok, a drogok és kurvák paradicsomának. Emiatt gyakoriak voltak a környékünkön diszkóbalesetek.

Az egyik nyaralásunk alatt összeismerkedtünk egy családdal, akiknek néhány házzal arrébb volt telke. A telepre és annak fénykorára oly jellemző Tátra faházat nem használták; úgy láttam, hogy Ervin, a telek tulajdonosa már évekkel korábban, minden szívfájdalom nélkül átadta az enyészetnek. Festetlenül, kifakulva, leszakadt zsalugáterekkel, az elemeknek kiszolgáltatva várta, hogy bevégződjék a sorsa. Ervin a családjával az egész nyarat egy modern, minden igényt kielégítő, acélszürke lakóbuszban töltötte. Számítógépes játékprogramokat készített, olyasmiket, mint amivel Barna kisebbik fia is játszott, sok fantasy könyvet olvasott, tanítónő feleségével, Szonjával együtt szentül hittek a biogazdálkodásban, és természetesen a zöldekre szavaztak. Néha áthívtak sütögetni; szerencsére csak a nő volt vegetáriánus.

Ervin már az első este megosztotta velünk a terveiket. Idővel szeretnék a környék összes házát felvásárolni, aztán lerombolni. Az így üressé váló területen biofarmot akartak létesíteni. „Egy, két millió forintért árulják őket”, mutatott körbe Ervin, „de valójában szart sem érnek, egy rakás szemét az egész.” Hát ebben biztosan egyetértünk, gondoltam magamban, miközben rápillantottam az apósom házának palatetőjére. Ervin lassan beszélt, a levegőben fűszeres illat áradt, azt hiszem, füves cigit szívott. A felesége fáradtan mosolygott, a három örökké koszos gyerekük és Léda az elhagyott házban bújócskáztak. Mariann a csillagokat bámulta, és ki tudja, hogy mire gondolt. Tökéletes csend uralkodott a tájon, amihez időnként vadászó állatok motozása, az áldozatok apró sikolyai, denevérszárnyak jellegzetes mély pufogása és mindez alá ezernyi tücsök ciripelése szolgáltatta az aláfestő zenét.

Valahonnan hirtelen a techno tompa, idegőrlő basszusa tört ránk. „A kurva anyátok”, tört elő Ervinből a káromkodás. Láttam, hogy mint a támadó kutyának, résnyire szűkül a szeme, a nyakán kidagadt egy ér. Minden izma megfeszült, miközben megragadott egy a földön heverő husángot. Rövidesen egy ütött-kopott, régi BMW vert port maga körül. Benne a zene mintha belülről akarná szétfeszíteni a kocsit, üvöltött, amikor elgurult előttünk az utcán. Négyen ültek benne, két fiú és két lány. Meredten bambultak maguk elé. Nem sok jót néztem ki belőlük.

Bár egyáltalán nem érdekelt a biogazdálkodás, és másfajta sem, abban a pillanatban mégis azt kívántam, hogy Ervin tervei egy szép nap váljanak valóra. Éreztem és teljes szívemmel hittem benne, hogy embernek, földnek – de legalábbis a környező tájnak – tényleg sokkal jobb lenne, ha ezeket a házakat, beleértve természetesen az apósom házát is, a földdel tenné egyenlővé, s ahogy tervezte, mindenféle haszonnövénnyel és gyümölcsfával ültetné be ennek a szörnyűségnek a helyét. Fogalmam sincs, hogy a hosszú évek során mennyi lejárt gyógyszer, vegyi anyag, fáradt olaj és más veszélyes dolog került ebbe a földbe, de reméltem, hogy a természet képes lesz egy idő után begyógyítani az ember ütötte sebeket.

Miklósék háza a falu egyik legmagasabb pontján épült, a teraszról csodálatos panoráma nyílt a Káli-medencére és azon túl a Balatonra. A parti hegyek ormai közt itt, ott felsejlett a tó kékje, ami aznap puha páratengerben úszott; a környék finom lassúsággal lélegzett a kellemes napsütésben. „A Káli-régió ugyanis ma már leginkább életformakeret, amelyben szerepe van a tónak, a bornak, a lónak, a vidék gasztronómiai hagyományának, a helyiek révén továbbélő mezőgazdasági gyakorlatnak, és szerepük van azoknak a bebíróknak is, akik rendszerint határozott értékrenddel, világlátott jó ízléssel nyúlnak hozzá, hogy egy darab földön, parasztudvaron ezekből az értékekből a mai élet formáját megfaragják maguknak”, olvastam egy könyvben, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint a káliság – ami, az írója szerint egyszerre jelent kultúrtájat és életstílust – bemutatására. A Nagy Káli könyvet Miklóstól kaptuk ajándékba, biztatásul, hogy mi is a környéken vásároljunk magunknak nyaralót, ezzel nem kevés kínt és keserűséget okozva Mariannnak.

Miklós Metaxa koktélt kevert, gránátalmalével, ezzel az itallal a kezünkben jártuk végig a házat, amiről később egy mértékadó építészeti újság többek között így írt: „A ház tervezésekor az alkotó kezét nem fogta le a megszokott és gyakran szűkre szabott hazai térarány vagy limitált társaságérzet. Gondolkodás nélkül a nagyvonalúság szó villant be, amikor a megszokott léptéken túli távolságélményre reflektáló házat megláttam.”

A nyaraló majd félórás, tárlatvezetésnek is beillő bejárása alatt természetesen megtudtuk, hogy mennyibe került az építkezés, milyen technikai eszközök segítik a lakókat, hogy a lehető legoptimálisabb és legkényelmesebb módon töltsék el kevés szabadidejüket, és kipróbálhattuk, hogy milyen ülni egy valódi Natuzzi fotelben és heverőn.

„És ez itt az úszómedence. Miklóssal, igaz drágám, úgy gondoltuk, hogy sokkal kényelmesebb a nagy melegben itt hűsíteni magunkat, mint leautózni a tóhoz”, fejezte be a tárlatvezetésnek is beillő sétát Ildi, amikor kínzásunk megkoronázásaként a hegy oldalába vájt lépcsőn levezetett bennünket egy, a ház alatti sziklás teraszba vájt medencéhez. Természetesen innen is ugyanolyan lenyűgöző kilátás nyílt a buján zöldellő tájra, mint a házból.

„Karcsit pedig nemsokára csoportvezetőnek nevezik ki”, mondta a feleségem hosszú, hosszú csöndet követően, mintegy válasz gyanánt a medencére, miközben diadalmasan körbepillantott.

Minden szem rám szegeződött. „Hát… ezt még meglátjuk”, nyögtem ki nagy nehezen. Tapintani lehetett körülöttem a csendet. Lopva a feleségemre pillantottam. Összeszorított ajakkal, ádáz tekintettel bámult vissza rám. Hosszú másodpercekbe telt, amíg el tudtam szakadni Mariann tekintetétől, de újra csak ennyi telt tőlem: „Ezt még meglátjuk”. A medence alján napsugarak villództak.

„Nahát, ez nagyszerű”, felelte Miklós, és beleivott az italába. „Gratulálok”, mondta Ildi, aki illedelmesen, de cseppet sem lelkesen mosolygott. Szemmel láthatóan ez a bejelentés semmilyen hatást sem gyakorolt rájuk. Nagyot húztam a koktélomból, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy a sógornőm a kétségtelenül márkás és szép kerti bútorokra tereli a szót.

„Mikor akartad elmondani?”, szólalt meg hosszú, nagyon hosszú csönd után másnap a kocsiban Mariann, miután hosszas belső tusa és tépelődés után bevallottam neki, hogy nem engem neveztek ki a csoport élére. Félúton jártunk a tihanyi rév felé.

Válasz helyett tehetetlenül emeltem fel mindkét kezem a kormányról, és ejtettem vissza. Mit is mondhattam volna. Hála istennek, abban a pillanatban Léda felébredt és elkezdett hangosan nyafogni, éhes volt, vagy valami más baja volt, már nem emlékszem. Hálásan pillantottam rá a visszapillantó tükörből, és azt sem bántam, hogy majd az egész utat végighisztizi.

Még két napot töltöttünk Fonyódligeten. Mardosott a lelkifurdalás, és Mariann sem állt szóba velem. Engesztelésképpen az első estén megpróbáltam közeledni hozzá. Előbb a hasát simogattam – ezt régen nagyon szerette –, de amikor szép lassan lejjebb akartam csúsztatni a kezem, egyetlen mozdulattal ellökte. Egy ideig sértődötten feküdtem mellette, de nem tettem szóvá a dolgot. Végigveszekedtük az egész napot, és nem volt kedvem folytatni. Nyugtalanul forgolódtam, nem bírtam aludni. Egy idő után arra eszméltem, hogy Mariann egyenletesen szuszog mellettem. Kimentem a konyhába, felnyitottam egy üveg bort, és bekapcsoltam a rádiót. Valami helyi adóból dallamos, álmosító zene áradt. Csak ültem ott, és tehetetlenül bámultam a tükörképemet, egy elmosódott foltot a konyhaszekrény foncsorozott, színes üvegén. A környékre tökéletes csend ereszkedett, a technósok aznap éjjel nem mutatkoztak. Magam sem értem, miért, de váratlanul egy régi esetem jutott eszembe.

Kezdő ügyvéd koromban egy testi sértéses ügyben védőként jártam el, és a vádlott, aki egyben a sértett férje is volt, így magyarázta a tettét: „Megütöttem, mert amikor holtfáradtan hazajöttem a munkából, nem kaptam pinát, pedig szépen kértem.” Amikor felidéztem magamban a vádlott szinte már sértődött hangját és őszintének ható felháborodását, egy pillanatra ökölbe szorult a kezem, de aztán gyorsan el is ernyedt. Manapság, amikor a feminizmus uralja és egyben formálja a közvéleményt, ezt az ügyet bizonyára nem úsznám meg egy sima próbára bocsátással, gondoltam magamban, miközben az ölembe ejtett öklömet bámultam. Ebben a pillanatban a rádióból felcsendült a Forever Young semmivel sem összetéveszthető dallama, és amikor a szívbemarkoló szintetizátorszóló után meghallottam az énekes hangját, önkéntelenül is felálltam. Magam elé emeltem a kezem, s mintha egy láthatatlan partnert ölelnék magamhoz szorosan, mégis lágyan, elkezdtem lassú, apró léptekkel forogni a saját tengelyem körül. Boglárkák és mindenféle más lányok a kamaszkoromból apró bolygókként száguldoztak a szaggatott filmszalagon, aztán az utolsó soroknál – „Forever young, I want to be forever young. Do you really want to live forever?” – nem bírtam tovább, elsírtam magam.

Két hetet maradtunk még Fonyódligeten, de többé már nem közeledtünk egymáshoz. Miután visszajöttünk Pestre, Mariann közölte velem, hogy ezentúl fogamzásgátlót szed.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/3-as számában.

 

 

Kötter Tamás (1970, Csorna)

Író, üzletember